Főoldal

Korunk 1929 Október

Izmusok hullása


Háy Gyula

 


Vész van az izmusokban, gondolja a polgár és gondolja a művész és gondolja az esztétikus. Vész és hullás van az izmusokban, gondolja általában mindenki, hogy elégtétellel-e vagy szomorúsággal, az temperamentum kérdése meg azé a sereg lelki véletlenségé, amit úgy neveznek, hogy világnézet. Valóság az, hogy mióta az izmusokat feltalálták, vagyis mióta csak tudjuk róluk, hogy izmusoknak hívják őket, azóta az egész izmusizmus a legnagyobb állhatatlanság képét mutatja.


Ne beszéljünk a klasszicizmuséról meg a naturalizmusról, amelyek még nem is tudták magukról igazában, hogy ők izmusok. Kezdjük a dolgot az impresszionizmusnál és haladjunk a neoimpresszionizmuson, a pointilizmuson, futurizmuson keresztül az expresszionizmusig, kubizmusig, konstruktivizmusig, szürrealizmusig és így tovább, meg így tovább a felsorolásom hézagait kitöltve mind azokkal az izmusnevekkel, amik ma még bizonyosan élénken élnek mindenki emlékezetében, de már egész hamarosan úgy el fognak homályosodni, hogy ember legyen, aki még meglátja a körvonalaikat. Egyetlen egy sincs ebben a hosszú sorban, amelyik állandósodni tudott volna, amelyik tartós fennmaradással egy anno régen alapított és még mindig tiszteletreméltó rendületlenséggel fennálló cég megnyugtató érzését tudná szuggerálni.


Nem, az izmusok nem olyan szolid valamik, mint a stílusok voltak, a stílusok, amiket tisztelünk, amiket az iskolában tanulunk, amikről azt tudjuk, hogy valamikor kérlelhetetlen biztonsággal uralkodtak a művészettörténet minden birodalmain. Az izmusok, mint rosszul megalapozott vállalkozások buknak, csődöt mondanak, meg ami találót még hasonló kifejezésekben.


Dehát mi az amikor egy izmus csődbe megy és hogy van az, hogy ugyanez nem történhetik meg egy stílussal? Vagy hallott már valaki arról, hogy a román stílus csődött mondott, vagy a német renesszánsz megbukott? Nem, a stílus nem bukik, a stílus betölti történelmi hivatását, a stílus átalakul, beolvad, átmegy, tovább fejlődik, satöbbi. Épúgy, mint ahogy vannak emberek, akik meghalnak és vannak akik jobblétre szenderülnek.


Mert hiszen minden, ami a történelemben meg van írva, az végződött, vagy végződik valahogy, de azért még soha senkitől nem hallottam, hogy gúnyosan jóindulatú fejcsóválással azt mondta volna, hogy lám-lám ez a középkor mégis csak egy halvaszületett vállalkozás volt, mert máskép még most is fönnállna és nem tünt volna el olyan nagyon a föld színéről. Mert a történelmi korokról mindenki tudja egyrészt, hogy nem tartanak örökké, másrészt, hogy nem valami meggondolás alapján, mint egy jól megfogalmazott kérdéskomplekszum átgondolt, végleges megoldása jöttek létre, hanem a folytonos létezésnek olyan szakaszai voltak, amik természetszerűleg magukban viselték a megszünés szükségszerüségét.


Magukban viselték pedig a megszünés szükségszerűségét egyszerűen azért, mert kizárólag azért léteztek, hogy megszűnhessenek, vagyis világosabban mondva, azért nevezte el velük az ember a folyamatos és osztatlan élet egy részét, hogy ez a rész szakasszá váljék, vagyis olyan valamivé, ami kezdődik és befejeződik. Nos, ugyanígy kezdődik és befejeződik az izmus is, mint elnevezési szakasza egy olyan létezésnek, amely viszont nem kezdődik és nem múlik soha. És így nézve a dolgot talán érthetővé válik az is, hogy miért nem mutatják a sokat elgyászolt izmusok a bukásnak, a csődnek semmi olyan szimptómáját, aminőkhöz például a kereskedelmi, a politikai életben vagy más olyan tereken, ahol a bukás kifejezés helyénvaló, — megszoktunk. Ellenkezőleg, ha közelebbről nézzük a dolgot, hát ennek az állítólagos bukásnak a lényegét egy elszigeteltségből az általánosodásba való átömlésben kell felismernünk.


Itt van például a futurizmus. Ez felvetette és meg akarta oldani a mozgásnak egy csomó olyan problémáját, amit ma már igazán nem lehetne felvetni, mert nem művészi ujdonságok, hanem az uccán fekvő, eláltalánosodott kérdések, amik kérdésföltevésükkel és annak megválaszolásával együtt mindenütt jelen vannak. Vagy a kubizmus, ami az embernek a térhez való viszonyát illetve ennek a viszonynak a látását annyira átformálta, hogy a megváltozott látás közepén a maga kubista állításai ma már szinte üreseknek látszanak, mint ahogy egy általános vörös világítás színtelenre marja a cigarettám fényét. És ha így nézzük a dolgokat, akkor még egy olyan látszólag erőszakos elhatározással létrejött valami, mint a századelejei szecesszionizmus sem bukott meg, hanem csak eláltalánosodott, mert a lényege: a mindennap hatáskörébe való bevonása és a tradicióformák félretolása átömlött az általánosságba.


És mikor a lényegnek ez az eláltalánosodása bekövetkezik, akkor ott marad utána elárvulva, elözvegyedve, elüresedve az ideológia. Ez aztán szomorú kilátástalan egyedülvalóságában igazán nem tud egyebet csinálni, mint eljátszani az önmaga bukását.


Mert ez az, ami az izmuson megbukik, az ideológia, a teória, a szavak kisérőserege. Dehát ez nem azonos az izmussal, a tapasztalat szerint még csak nem is takarja azt teljesen. Csak egy életnyilvánulása ez annak, ami csak egyik korai életszakaszára jellemző. Egy életnyilvánulás megszünését pedig igazán nem. szabad összetéveszteni az élet megszünésével. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére