Főoldal

Korunk 1929 Október

A kis Frutske a nagy háborúban


Stijn Streuvels

 


Gyanutlanul élte Prutske a háborús esztendőket, miközben üdvét az evésben és ivásban kereste. Mint minden gyerek, úgy Prutske is teljesen maga magától tanult meg járni és beszélni. Minden idegen segítség nélkül merült mindenfajta játékokba. Emellett nem volt válogatós és mindent erre használt, ami véletlenül a kezeügyébe került. Bizonytalan és tántorgó léptekkel egyedül indult el, anélkül, hogy meg kérdezte volna magát, hogy hova tart. Ily kalandozásai közben mindent és mindenkit megszólított. Rátapogatott arra, ami elébe került, vidám, kis hangját nekieresztette s a legkevésbbé sem bosszankodott, ha a kutya vagy a virágok, vagy a lepkék nem válaszoltak. Egész egyszerűen válaszolt ő helyettük a saját kérdéseire anélkül, hogy elárulta volna magának valamivel is, hogy a dolog nincs egész rendben.


Sutaság, gyermeki szeszély, félénkség, hamis szemérem, konokság, — mindezek teljesen idegenek voltak Prutske természetétől. Nem is tudott arról, hogy ilyesmik léteznek. Volt azonban valami, amiről gyermekek különben nem szoktak tudni semmit: Prutske ágyúk dörgése és fegyverek csörgése között nőtt fel s közvetlen környezetét a katonák megszámlálhatatlan tömege képezte. Prutske azonban az olyan dolgokat, amelyek felfogása határán túl estek, sohase vette a szívére. Prutske sem a fegyveres emberek jövésén-menésén, sem azon a lármán és örvénylésen nem csodálkozott, mely a házban és az udvaron uralkodott. Prutske a szokatlant mindig megszokottnak tekintette, ezek szerint tehát már nagyon korán a római költő Nil Admirari!-jához tartotta magát.


Mivel Prutske elé a megszállás alatt állandóan csak a német „tábori szürke” került, ezért számára hiányzott a barát vagy az ellenség fogalma. Fellépése közvetlensége is ebből származott. Prutske nem ismerte azt a félelmet, hogy német barátnak tartják s ezért majd megkövezik. Ebben a tekintetben semmit sem vethetett´ a maga szemére; magatartása a megszállókkal szemben minden tekintetben korrekt és mintaszerű volt. A tisztekre, akik a saját maguk nagysága magaslatáról Prutskera lenéztek, vagy pedig a „kis lányt” teljesen figyelmen kívül hagyták s komoly ábrázattal és szúrós szakállal elhaladtak mellette, még a pillantását se érdemesítette. Sohasem köszönt előre s előkelő távolságban tartotta magát a „közömbösöktől”. A gyermekbarátokkal szemben viszont bizalmasan és kedélyesen viselkedett. Pacsit adott, kézcsókokat dobált, a hatalmas fickókat keresztnevükön szólította. A csókról azonban nem akart tudni semmit. Ennyire nem terjedt a barátság.


Beszélgetésekből, melyeknek foszlányait Prutske itt-ott a lakosság körében magába szedte, valami bizonytalan képet nyert arról, hogy a pénzbírság, az igazolványok, a házkutatások, a börtön, a lopás, a rablás, a ´hadisarcok, a gyilkosság gonosz dolgok, amiket a németek követnek el. S ugyan úgy, mint a nagyok ugyanazzal a fojtott dühvel a hangjában s ugyanazzal a megvetéssel az arcában mondotta ő is: „nyomorult németek!Ezzel a kifejezéssel Prutske nyilván a zöld ruhába öltözött csendőröket és tábori zsandárokat értette, akik kettesével lovon, vagy kerékpáron a mezőkön és az utakon kószáltak a becsületes polgárok és csempészek ijesztgetésére. A. házba beszállásolt katonai személyekkel szemben azonban nem táplált semmiféle bizalmatlanságot. Ezeknek a katonáknak békés ki és bejárását a legbiztosabb jeléül vette annak, hogy ezekkel minden rendben van. A legények, — Karl, Fritz, Wilhelm és Heinz — Prutsket egyszerűen „kis egér”-nek nevezték. Harmonikáztak, énekeltek és képeket mutogattak néki a saját gyermekeikről. Mindez csodálatos vonzó erővel hatott Prutskera. Tisztek, hadnagyok, kapitányok olykor kézenfogták Prutsket és elmentek vele sétálni a kertbe és cukrot adtak neki és csokoládét.


Az állandó jövés-menésben, amelyet a gyakran váltakozó beszállásolás maga után vont, Prutske már nem tudott különbséget tenni. Nem is vette a fáradságot, hogy egyre újabb és újabb barátságokat kössön. A frissen érkező katonákat, tüstént az első pillanatban úgy kezelte, mint régi ismerősöket s egyszerűen tovább mesélte nékik azt, amit az elvonult katonáknál kezdett. Prutske mindenfelől visszhangra és figyelemre talált. Az öreg népfölkelők előtt — többnyire kedélyes családapák, akik saját gyereküket hasonló életkorban hagyták vissza odahaza — Prutske átható nyílt tekintetével, világos hangocskájával, határozott fellépésével és vidám természetével úgy tünt, mint valami csoda. Boldog elragadtatásban állottak előtte és a tekintetüket nem tudták elvonni. Olykor hosszan meredtek a bölcsőben alvó „drága kicsikére” s a saját gyermekükre való emlékezés könnyeket csalt a szemükbe. Később, amikor a frontra kimentek, ezek a távozó férfiak alig tudták megindulásukat elrejteni s az utolsó üdvözletük mindig a „kis egér”-nek szólt. Prutske ilyen alkalmakkor mindig megtartotta természetességét és semmiféle érzelemkitöréssel sem reagált. Neki a távozás eltünést jelentett. Minden körülményeskedés nélkül vette fel szokott foglalatosságát és gyorsan más dologra gondolt. A legjelentéktelenebb csekélység elegendő volt Prutskenak a feledésre. Ami elmult azt felváltotta valami új — s mint a film a vásznon, úgy futottak tova az események tudata előtt.


Bent a házban és a házon kívül állandóan nőtt a katonák számla. Elfoglaltak minden szobát s a régi. lakók számára jegyre szükebbre szorult a rendelkezésre álló hely. Az élet elhagyta megszokott síneit s hogy mi fog történni, azt nem tudta senki. Különben ez nem soká tartott: valamelyik éjszaka a csapatok hirtelen eltűntek. Elvarázslódtak. A környékre nehezedő elhagyatottság a közelgő veszedelem homályos érzetét idézte fel. Most már csak egyes csellengő katonák tűntek fel. Minden vezetés és minden parancs nélkül jártak ki, be, jöttek és eltüntek. Egyik napon azután egy egészségügyi csapat vonult be. A zászlórúdra felhúzták a vöröskeresztes lobogót. A nagy szobát, a verandát és a ház előcsarnokát kórháznak rendezték be. Sebesülteket hoztak. Az egész ház jodoformszagú lett.


Ettől kezdve Prutske félrevonult. Az, amit látott, a halál ünnepélyessége: megilletődéssel töltötte el. Egyik ujjacskájával a szájában álldogált és nézett messzeségeket nyitó szemével a sebesültekre, akik a tábori ágyakon feküdtek. Ezeknek az embereknek a ruhája csupa rongy volt s a fehérneműjük tele vérrel...


 


 Amidőn végül az egész család a pincébe kvártéjozódott, ahol az alvás céljaira széna és szalma volt a földre terítve, Prutske halálos komolyan viselkedett: mint egy kis felnőtt. S mint aki valaminő rettentővihar várakozásában előkészületeit végzi, kereste össze a dolgait — babákat, bölcsőket s mindenféle lim-lomot — és vitte le a pincébe, a biztonságba. Tulajdonképpen nagyon mulatságosnak találta, ahogy most a pincében a háztartást vezették. Az valami nagyon-nagyon új volt előtte, hogy ugrándozhat a szalma fekvőhelyeken s hogy a borpince falai közt, mint valami kicsike kecskejászolban aludhat.


Az ágyúzás veszedelmei sohasem ejtették aggodalomba Prutsket; ezt a gondolatot meghagyta a nagyoknak. Csupán valamivel csendesebb lett mert úgy vélte, hogy a gyermeklárma most éppenséggel nem illik. Néha azonban megfeledkezett erről és hangos vidámságba tört ki. Pár komoly pillantás azonban, amit felfogott, ismét észretérítette. Erre visszavonult valamelyik sarokba s nagy nyugodtan játékainak adta át magát. Sem a. házkörül álló ágyúk dühödt dörgése, sem a felrobbant gránátok záporként hulló szilánkjai nem hatottak reá. Amidőn az ablak üveg először húllott csörömpölve a folyosóra felemelt mutatóújjal hallgatta a szokatlan zajt. S ha iszonyú erővel valami lövedék a közelben lecsapott, hogy a pince földje, mint valami csolnak a vizen, meglendült, Prutskeból egy sóhaj merült fel s egy erős hangsúllyal kiejtett „hopp-la”, amivel azt jelezte, hogy ezúttal megérte a fáradtságot.


Amint az est közeledett, Prutske úgy nyujtózott ki, ahogy szokott s oly lelkinyugalommal aludt el a szalmán, mint valamikor az ágyacskájában. Kis kerek arcán a tiszta ártatlanság kifejezése s a minden dolgok jóságába való bizalom ült. Miközben a lövedékek fütyülve szelték át a levegőt, amely mint valami forraltvíz bugyborékolt; miközben minden irányból fegyvertűz ropogott, mint mikor a zápor a köveket veri; miközben az élet már seholsem volt biztonságban a háború örjöngő erőszaka elől; miközben az emberek a szűk lukakban ültek összebújva s szorosan egymáshoz tapadva s minden pillanatban egy telitalálat mindent porrázúzhatott és megsemmisíthetett, —eközben Prutske az igazak álmát aludta. S amikor felébredt, a pincét úgy tekintette, mint valami hajókabint, amely megvédi az embert a vihar tombolásától. A pokoli pergőtűzből, amely három órán keresztül szórta szakadatlanul a gránátokat s a fél világot, mint valami fáklyát lobbantotta fel, Prutske nem vett észre semmit. A zaj egyhangúsága közben szelíden elaludt. Még arról a félelemteli pillanatról sem tudott Prutske semmit, amikor az angolok feltűzött szúronyokkal a pincébe rontottak.


Amidőn végre fölébredt s a szemeit kinyitotta, a színtér megváltozott: a németek elvonultak s az angolok jöttek a helyükre. Prutske csodálkozva bámult a jegenyefa magas skótokra, akik földbarna ruhájukra keresztül-kasul mindenféle bőrszíjjakat csatoltak s annyira bevoltak aggatva mindenféle zsákocskákkal, zacskókkal, batyukkal, csomagokkal és mindenféle kulacsokkal, hogy már alig lehetett felismerni rajtuk az embert. Acélsisakjaik szokatlan formája is idegenszerű volt Prutske számára. Cigaretta füstjük csípős szagával valami egészen új atmoszférát hoztak a házba.


Az átalakulás végbement. A ház most már a tűzvonal másik oldalán feküdt, anélkül azonban, hogy a viszontagságoknak vége lett volna. Az ágyúzás most az ellenkező irányból jött, a németek felől és sokkal súlyosabb és sokkal hatalmasabb volt, mint azelőtt. A felszabadítás megtörtént! Az embereknek azonban továbbra is a pincébe kellett lappangniok s még nagyobb életveszedelembe voltak, mint bármikor azelőtt. Csak Prutske érezte még mindig a maga zugában biztonságba magát. Onnan nézte kitartóan az idegen angolokat. Nézte, hogy esznek, isznak, alszanak, dohányoznak s hogy a sebesülteket miként hordják a pincébe és mennek ki, be s hogy mormoló rövid szavakkal miként értik meg egymást. A lakókkal ezek a skótok nem törődtek semmit.


Igy mult az idő s valójában nem tudta senkise, mennyi nap múlott már el. Egyre ugyanaz a lövöldözés, szünet nélkül. Egyszer azonban váratlanul gázgránátok csapódtak be. Prutske vette észre legelőször. Valami csípés a nyakán felébresztette az álmából. Megpillantotta a katonákat, akik gázmaszkjaikban olyanok voltak, mint maga a testté vált ördög és az isszonyattól felsikoltott. Amikor egy nedves kendőt nyomtak a szájára és az orrára, azt hitte, megakarják fojtani. A halálfélelem világos érzésében remegett és kiáltozott.


Ekkor jött a legrosszabb, amire egyikünk se mert sohase gondolni; elkellett hagyni a házunkat és menekülni!


A tűz és a golyók viharán keresztül történt. Prutske egy angol katona karján menekült. Mindenbe engedelmesen belement, nem tiltakozott és nem csapott semmiféle lármát. Körös-körül az iszonyat, a rémület és a halál lobogott. Lélekzet-állító félelem lett urrá az embereken. Mindenki felvesztette a fejét, Istenhez könyörögtek és a szentekhez kiáltoztak segítségért. Lövedékek verték keresztül a levegőt. A falu felett srapnelek robbantak. A házak romokba hevertek. Az útakon katonák és lovak holtteste halmozódott. A világ fényesen égett s a levegő vörös fénylése az éj szürke homályából vissza tükröződött. Prutske nyugodt és szelid volt, mint az, aki hittel és bizalommal a sors kezébe helyezte magát.


Az első menedék, amely kínálkozott, egy összelőtt ház nyitott pincéje volt. Prutske a fáradtságtól összeesett a földön. A tomboló ágyútűzből már nem hallott semmit és később se tudott semmit a veszedelemről, amelyben ezen az ijesztő éjszakán forgott.


A következő napon a világ fölött nevetett a nap. Az egész családot egy pöfögő autó vitte messze a tűz vonaltól, ahol a csend a boldogságot sejttette. Ettől kezdve a levegő tiszta volt és fényes. A szorongás és a félelem a messzi feledésbe sülyedtek. A továbbiakra nem gondolt már. senki. Prutske azonban kifejezésnélkül és érdeknélkül ült, merev tekintettel és gyuladt szemekkel. Kis teste remegett.


A menekülés további folyamán és a barátokhoz való érkezés óta, Prutske nem volt az eszméleténél. Össze-vissza beszélt. A mérgező gáz megtette a maga romboló hatását. Pár nap mulva a gyermek felébredt lázfantáziáiból. Szánalmas és gyenge volt, egészen eltompult, látszólag semmire sem emlékezve a történtekből. Ha valaki véletlenül a „gáz” szót kimondta, összeborzadt és segítségért kiáltott. Tudata mögött a megfulladás képzete össze volt kapcsolva ezzel a gyülöletes szóval.


Prutskenak csakhamar jobban ment. Napokon keresztül azonban még csendbe viselkedett, mert az idegen házban, ahol ismeretlen emberek vették körül, észrevette mindenfelől a szükséget, a betegséget és a halált. Két igen kedves rokona halt meg rövid időn belül. Először látta az olyan ember holttestét, akit ismert. Anélkül, hogy az eseményekről világos fogalma lett volna, Prutske mély fájdalom és gyász benyomása alatt állt.


A visszautazást nyitott kocsin, hidegen és esőn keresztül, sötét éjszaka, panasz nélkül tette meg Prutske. Takarók és megmentett bútordarabok alá huzódva ringattatta magát. Az a kérdés, hogy az út hova vezet, sohasem merült fel a tudatában.


Végre visszaérkeztek az elpusztult házba. Minden romokba hevert s tégla és üvegdarabokkal volt behullva. Az ablakkeretekre sátorlapok és ruhadarabok voltak erősítve, hogy a lég áramlását feltartóztassák. A por, piszok és romhalmaz ez ijesztő pusztaságában nem volt semmisem a régi helyén s nagyon sok dolog teljesen eltünt. A ház valamennyire épségben maradt dolgait a katonák hordták el, mintha a házba´ már soha senkise költözne.


Prutske nem volt levert s nem is csodálkozott. Miközben mindenki a szükségtől hajtva lobogó izgalommal a munkának látott, hogy a lehető leggyorsabban a romoktól megszabadított helyen új életet kezdjen, Prutske a mérhetetlen rendetlenségben kikereste a saját maga útját. Anélkül, hogy időt vesztett volna, játékszereiből próbálta megmenteni azt, ami még menthető volt. Az elveszett kincs egyik darabját a másik után hozta napvilágra és biztonságba a romok alól.


Miután senkinek se volt sem ideje, sem kedve Prutskeval törődni, ezért teljesen magárautalódott és megszokta minden segítség és társaság nélkül. Nyomorúságosan helyreállított mackója maradványával, amelyet egy madzagon húzott maga után, ment felfedező útjaira. Közben világos hangján énekelt. Hónapok óta az első dalát. A dal szavaiból vagy értelméből nem lehetett kivenni semmit, a kis dal azonban úgy csengett, mint valami vidám békeüzenet, — mint a kinyilatkoztatás, hogy a fájdalmak idejének vége s jobb napok jönnek.


Fordította: Szentgyörgyi Anna


 


Vissza az oldal tetejére