FĹ‘oldal

Korunk 1929 Szeptember

Férfias irodalom


Kurt Pinthus

 


A „férfias” jelző nem ama nőies lágyság ellentétét kivánja itt jelenteni, amellyel legutóbb különböző korú efébek a költészet látszatát vagy magát a költészetet felébreszteni próbálták, hanem ellentétéül akar állani az 1910—1925-ös évek expresszionisztikus irodalmának, amelynek a kiáltó, követelő, forradalmár ifjú volt a hőse.


Az ífjú: a háborúelőtti idő lázadó balsejtelmének típusa, a felbődülő vágóhid-áldozat típusa, az emberséget követelő jövő-akarás tipusa, — ez a túlfokozott ifjú alak túlfokozott nyelven túlfokozott tiltakozást, követeléseket, eszméket dobott ki magából, amelynek formája, formulázása akkor, úgy, szükségszerű és hatásos volt. Lírában, drámában, regényben ez az ífjú volt a központi alak, amelynek fényétől kapta a többi alak megvilágítását. Ugy látszik ennek az ífjú-tipusnak parazsa ma már kialvóban... s a saját hevében elégettnek a hamujából diadalmasan emelkedik ki: a férfi.


A férfi a hőse — még akkor is, ha évei szerint ífjú vagy gyermek is — az utóbbi évek jellemző irodalmának. Nem az ifjúság, a férfiság, a férfivéválás ma a lényeges. Ezeknek a könyveknek a stílusa, legyen tapogatózó kísérlet vagy természetesen jövő képesség, pátosznélküli, érzelgősségnélküli, rövid és cicoma nélkül való. Némelyek ezt a technikát „új tárgyilagosságnak” nevezik. Miért „új tárgyilagosság”? Tárgyilagos, férfias, a férfi kifejezési formája, ha férfi alatt nem a fajvédők procc-férfiasságát értjük, amely éppen hazug hősködésében szentimentális, ferde, tehát férfiatlan. Ez az új nyelv inkább: lírai háj nélkül, gondolati nehézkesség nélkül, kemény, szívós, kitornázott, olyan, mint egy boxbajnok teste.


Míg az expresszionizmus ifjúja az elragadott érzéssel, magávalragadó szóval, jövőtkövetelő eszmével hatott, valóságot, természetet és kozmoszt felkavart, hogy „szellemével” új világot teremtsen — addig a mai irodalom azon van, hogy a dolgokat, eseményeket és érzéseket rövid, éles pillantással és szóval megfogadja, addig a mai ember megelégszik a világos gyakran mesterségbeli tettel, reális hatással egy szűk körben. Nem az elérhetetlent, a távolit, a végtelent, hanem a megfoghatót, a keveset, a valóságost keresi; az adott helyzetet elfogadja, hogy urrá legyen felette. A valóság dolgait nem túlozza el, nem feszíti őket a robbanásig, hanem igazi nevükön nevezi meg őket. Az eszme értékét nem túlozza propagandisztikus célokból, az eszme éppen csak mint mozgató elem lép előtérbe; a tény a műalkotás motívuma s egyben a művészi technika közvetlen tárgya. Az elvont igenevek: „felfogni” és „dichten” (költeni) egy jelentésűek lettek a konkrét „fogni” és „dichten” (sűríteni) igenevekkel.


Akinek még illuziói volnának, annak az új irodalom olyan ütést mér a fejére, hogy nemcsak a szeme, meg a füle kábul bele, hanem egyúttal megtanul látni és hallani is, mert bizalmas lábra kerül a valósággal és bizalommal lesz iránta. A riportázs a költészet birodalmába emelkedik és műformává lesz. Ez a férfias irodalom arra törekszik, hogy a tudományos megfigyelés és formulázás pontosságával dolgozzon, ugyanakkor pedig sok tudományos munka a költői meglátás erejéből táplálkozik.


Az u.n. általános emberi és a szociális ezekben az új könyvekben nem a leíró és kiabáló panasz és vád, hanem a valóságról rajzolt közvetlen kép vaskossága. Ez az irodalom nem csak kiábrándító, sokkal több ennél: ábrándellenes. Olyan ember beszél benne, aki nem kiabál és nem jajgat, hanem leszűr és megállapít — és ezáltal maga is leszűrt és megállapodott lesz. Igaz hogy kevésbé az u.n. szellemet, mint inkább a tényeket beszélteti. És a destrukció e tárgyilagos módszere nem csak meggyőzőbben látszik hatni, hanem egyben építőbb is.


Nem kell azt hinni, mintha a fenti megállapítások egy elméletet akarnának programmszerűen megfogalmazni, nem kívánnak semmi több lenni, mint egy csomó új, mai könyv olvasmányának leszűrődése, könyveknek, amelyek egynéhányát a következőkben bemutatjuk. Tessék pl. elolvasni Josef Roth könyvét: „Die Flucht ohne Ende”, amely alcímében „tudósitás”-nak nevezi magát. Ime a vége: „1926 augusztus 27-én délután négy óra volt... barátom, Tunda, 32 éves, egészséges és eleven, fiatal, erőteljes, tehetséges ember, ott állott a Madeleine előtt a téren, a világ fővárosának közepén és nem tudta, mihez fogjon. Nem volt hivatása, nem volt szerelme, se kedve, se reménye, nem volt hiú, még önző se”. Ez a könyv az antiilluzionizmust a legszélsőségesebb reménytelenségig és közönyig élezi ki, ami napjaink nem kevés költői művének jellegzetes sajátsága.


Könyvének előszavában ezeket írja Roth: „Nem arról van ma már szó, hogy „költsünk”. A fontos, amit megfigyelünk”. Csaknem szórói-szóra ugyanazokat mondja Ernst Glaeser a kb. ugyanakkor írt könyvének („Jahrgang 1902”) második részéhez írt előszavában: „A következőkben beszámolok arról, amit barátaim és én a háborúról láttunk. Könnyű lett volna egy regényt írni belőle. De ezzel a könyvvel nem voltak „költői” szándékaim”. Remarque pedig az „Im Westen nichts Neues” elé ezt a mottót teszi: „Ez a könyv nem akar se panasz, se hitvallás lenni. Csak megpróbál egy nemzedékről beszámolni...”


Két költő, egykor antirealista forradalmárok, a legvadabb expresszionizmusra kaphatók, nem régen csaknem egyszerre adtak ki egy-egy regényt — Ernst Weiss: „Boetius von Orlamünde” és Karl Otten: „Erziehung zur Reife”. Most mind a kettő józanul világos, úgyszólván metszően éles stílusban ír; mind a kettő egy ifjú ember teljes kiábrándulását írja meg. De az úri gőgre és tartásra nevelt arisztokrata éppen úgy, mint a kispolgárok mindig kívülről segítséget váró leszármazottja... mindakettő: a degenerált fejedelmi sarj, mint a középosztály gyökértelen fia — Végül tudatos proletárrá lesz. Mindkettő számára az egyedüli menekvés és menedék: gyárimunkássá lenni. Az egyik ezt mondja: „Ha a sorsom úgy akarja, sok éven keresztül testemmel ehhez a géphez fogok állni vagy egy másik hasonlóhoz, testemmel, nem a lelkemmel, ami nincs benne a szerződésben, ugyanazon órában, ugyanolyan erővel és ugyanazzal az akarattal fogok a helyemre menni és a megállapított időben fogom ezt a helyet elhagyni. Nem leszek többé Orlamünde herceg. Mi is lett ő belőle? A szükségszerüség sarkaiból a legnagyszerűbb ember sem tudja a világot kiemelni, mint halandó test biztosan sohase”. A másikról pedig ezt olvassuk: „A legjobb úton volt, hogy ifjúságának hibáját, gyávaságát megismételje, hogy megint segítséget fogadjon el, ahelyett, hogy munkához fogna. Mindegy mihez... Besorozva országa munkásságának hatalmas táborába... hamarosan kezeinek munkája fölé hajlik. Még nem tudja, hogy miért. Csak annyit tud: kezdeni kell”.


Max Brod, az ifjú-költészet egyik apja, legújabb regényében „Zauberreich der Liebe”, a szerelem boldogító, de érzészavaró varázsbirodalmával a tiszta, megbízható „férfi-birodalmat” állítja szembe. Sem a szerelem bonyodalmainak labirintusában határozatlanul tévelygő romantikus, régi típusú nő, sem pedig az emancipált, magán és az életen Uralkodó, élvezetre erotizált, mindig meggondolt és főlényes mai nő nem jelenti a jövőt, hanem: a világos, tiszta érzésű és gondolatú ember és a kemény, szívós, földszerző munka a palesztinai sivatagban.


Nézzük a legújabb háborús könyveket, amelyeknek analízise egyben megfejti fantasztikus könyvsikerüket. Remarque és Renn nem viziókat adnak, nem panaszkodnak és nem vádolnak, könyvük nem kiáltás és nem követelés, hanem objektivált tény-riport, amely éppen olyan távol van a heroizálástól, mint a kétségbeesett lázadástól. A napsütötte fűszálat és a legrettenetesebb emberöldöklést ugyanolyan stílusban írja le, csaknem, mint egyenlően fontos dolgokat. Itt már nem az ifjú lázad az embertelenség élménye ellen, hanem a férfi, az átlag férfi csaknem közönyösen beszámol, távlatból, amelyet csak a keményre cserző közelség ad. — Remarque: költészettel, amely magából a tényekből hajt ki, Renn: keményen és nyersen; mindketten a kibékités egyetlen sugara nélkül. Hogy az ilyen könyvek, miután a „nem akarunk többet a háborúról hallani” közszólammá lett, nagyobb könyvsikert érnek el, mint a régebbi, nyilvánvalóan szenvedélyesebb háborús irodalom, ez csak annak a jele, hogy ez a „férfias” háborús irodalom nem csak irodalom vagy irodalmi divat, hanem követelménye és szükségszerűsége korunknak.


Egy lehetséges ellenvetés: az ilyen „férfias” könyvek szerzői gyakran még maguk is ifjak, még nincsenek a férfikorban. Éppen ez az ellenvetés vezet el a probléma gyökeréhez. Mert a háború és a háború utáni kor szétrombolta a felnövekvő ifjúságot; a gyermekek és ifjak világosabban látók lettek, mint a férfiak, akik a nyomorúság éveit úgy szólván ifjúként, ifjaknak maradva élték át. Ezek az ifjak nem voltak soha fiatalok, hanem koraérettek. Már mint gyermekek elvesztették illuzióikat. Mig az előbbi nemzedék, amelyik még a háború előtt kezdette el az életet, legalább első fejlődése idejét egy viszonylagos anyagi gondtalanságban töltötte el, csak belső, eszmei harcokban, a kor elleni harcba bonyolódva, — addig a legifjabb nemzedék előbb hozzátartozóin keresztül, majd saját személyében a legkeményebb harcba, a puszta létért, az életért és kenyérért folyó harcba állítva találta magát. A „létérti küzdelem” nem természettudományi frázis, hanem nyers valóság volt számára.


További példák új könyvek közül. Nem beszélünk Klaeber, Weisskopf, Grünberg, Breitbach valóságos proletár könyveinek grandiózus és reménytelen könyörtelenségéről. Azt lehetne mondani: a proletár-életből vett téma az, amely a kemény stílust kívánja. Hanem vegyük elő a legutóbbi esztendő irodalmi díjakkal kitüntetett könyvei közül Kesten, GlĂäser, Hauser, Griese, Seghers könyveit.


Mindezek a könyvek illuziórombolók, anélkül, hogy valaha is jajgatnának és kiabálnának, a krónikás szenvedélytelenségével és tárgyilagosságával mutatják meg az időszerűtlen világ összeomlását és mutatják meg a valóságot, gyermekek, ifjú emberek, polgárok, parasztok, proletárok, csavargók példáján.


Kesten Joseph Sucht die Freiheit-jében egyetlen egy nap, egy fiú tizenharmadik születésnapja egyszersmindenkorra véglegesen megsemmisít benne minden ideológiai jelentőséget azáltal, amit ezen a napon szemeivel lát és átél; egymást hajszoló események irónikus-cinikus panorámája szétrombolja benne a szeretetet anyja, egyáltalában a nő iránt, a családi érzést, a barátságot, az emberszeretetet, úgy hogy a gyermek számára nem marad egyéb, mint talán a harc egy anarchisztikus szabadságért.


Glaeser a háború alatt felnőttek lassú kiábrándulását írja meg, gyöngédebben, szelídebben, mint Kesten, a Jahrgang 1902-ben, amelynek a címe ma már e nemzedék jelszava lett. Hauser a Brackwasserben azt mutatja meg, hogy a matróz és a kikötők örömleánya mindenütt a világon bármily szorosan és energikusan próbálják is magukat összeszedni, mindig matróz és örömleány, gyökértelen csavargó kell, hogy maradjanak. Itt is mint liraiabban Remarque-nál a legvaskosabb rávilágitás, a dolog és érzések valóságának egyszerű kimondása az, amelyből az, amit egykor „költészetnek” hívtak, megszületik.


Gruse a mecklenburgi táj és ember festője a Winterben egy a századok súlyától szétmorzsolt és elnyomorított parasztság pusztulását írja le egy jeges tél havában. A paraszt falu krónikája eposszá szélesedik: a valóság realizálása szavakban szüli meg nyilvánvalóan a költőit. Még több van ebben a könyvben: megérezteti a jelen valóságának összefüggését az ős korral és az ős természettel.


Mert ez nem szabad elfelejtenünk s ez a lényeges: öregebbek és fiatalabbak mind e könyvei s hozzájuk tartoznak A. Zweig, Vring, Kessel, Süsskind, Dirkenfeld is, ezek a józan, könyörtelen könyvek, legyenek bár közel a tudósításhoz, a riporthoz, a krónikához, a mai emberre közvetlenebbül és felkavaróbban hatnak, mint a régebbi „költészet”, — de csak azért hathatnak így, mert végeredményben mégis többek, mint tudósitás, riport vagy krónika: útak egy más, időszerűbb a jövővel inkább számoló költészethez.


Eddig csak férfiak könyveiről volt szó. Pedig a mai nemzedék nő-íróinak a könyvei is férfiasan hatnak... tárgyilagosságuk által, ahogyan embereket, sorsokat, az egész valóságot rideg egyszerűséggel bemutatják, túlszárnyalva ebben nem csak minden régebbi nőírót, hanem igen gyakran férfi írókat is. A legutóbbi Kleist-díjat S e g h e r s kapta „Aufstand der Fischer von St. Barbara” c. könyvéért, mely egy könyörtelenül nyers krónika a szegény halászok életéből, akiknek lázadását azonnal letörik. Ha. e kitüntetés folytán nem tudta volna meg az ember, hogy a szerzőt keresztnevén Annának hívják, úgy soha sem gondolta volna senki, hogy ezt a könyvet nő írta. Ilyen mondatokat találunk nála: „Aztán jött Kedennek felesége, más állapotban volt, de olyan sovány, hogy a hasa úgy elált, mint egy csomó, egy száraz gyökéren”.


Vagy olvassuk az ingolstadti Marieluise Fleisser novelláit és drámáit. Mikor írt nő oly borzalmasan biztosan, oly kegyetlenül fedve fel egy külsőleg naturalista, nyersen-vágó, belsőleg bámulatosan differenciált nyelven az emberi természet legsötétebb és legleírhatatlanabb rejtekét? Ezek a nőírók, éppen úgy mint az előbbi férfi írók nem csak tényeket lepleznek le, hanem a jelenségek idegeit is, akkor is, ha azok még oly életteleneknek tünnek is fel nekünk.


Olvassunk el végül egy látszólag nőiesebb, lágyabb könyvet: Gina Kaus könyvét, „Die Verliebten”. Törte-e össze valaki még így, ily fanatizmussal, csaknem pedáns belemélyedéssel a létetszerető ember minden illuzióját, a saját és más érzésében való minden hitet — egy tudatos, individuálpszihológiai, exakt mószer segitségével?


Ezekben a könyvekben a szerelem többé nem az a „nagy kozmikus élmény”, amiből az európai irodalom legnagyobb része századokon keresztül élt. A szerelmi élmény, mint nagy ügy, ezekben a könyvekben többnyire nevetségesen végzi; ami megmarad belőle, az a természeti szükségszerűség. Némelyikben egyáltalában nincs nőről és szerelemről szó, vagy ha van, hangsúlyozottan szentimentálitás nélkül van tárgyalva. A szerelmi vágy, a távolság által felfokozott szerelmi érzés motívuma kirekesztődik; mint a munka, vagy mint az éhség, a nő a férfi, a férfi a nő számára egyszerűen van. Az ember szeret, az ember adja magát, anélkül hogy sokat beszélne hozzá. A szerelem problematizálásából, amit nemzedékek hosszú sorának irodalmi foglalkozása érlelt ki, ez az új irodalom nem csinál nagy dolgot, amint hogy várható is, ha az ember egyszer a szerelmet magátólértetődő természetes dolognak tekinti.


De még egyszer hangsúlyozni kell, hogy ez az irodalom, romboló elemei dacára, építőleg, mert tisztitólag és kritikailag hat; hogy józansága dacára a tények összegezése által felkavar; hogy ebben a kemény előadásban minden felcsirázó érzés, mint a romantika kék virága hat, mint egy szerény kis virág a sziklán.


A fejlődés teoretikusai rámutathatnak a szükségszerű útvonalra: a 19. század széles, kásás stílusától, annak a kornak írásmódjától, amelynek sok ideje volt a „műveltségre” s még csak homályosan érezte a jövő problemáit... a realisztikus érzékenység kifejezésformáin keresztül, amelyek idegbeli és társadalmi állapotokat írtak le... az expresszionizmus fájdalmas kitörésein keresztül, amelyek párhuzamosan mentek az emberiség kitöréseivel háborúkban, forradalmakban és átrétegeződésekben... egészen eddig a mai törekvésig egy korszerű, tárgyilagos, érzelgősségnélküli stílusra, amely egyetlen szörnyű kalandunkat e földön: életünket meg tudja fogni.


A férfias irodalom példáit túlnyomólag az elbeszélő irodalomból vettük — mert ebben lép elő a legjobban és legtudatosabban, amit meg akartunk mutatni, mig ezzel szemben az expresszionizmus legjellemzőbb alkotásai a líra és a dráma terén vannak.


Fenomenológusok azonban könnyen felfedhetik az elférfiasodás jeleit az irodalom többi ágaiban is, így a különben a lapok hirdetési oldalára került lírában is: a ballada és a song új életreébredésében — vagy az úgyszólván teljesen a kor problémáival foglalkozó drámában: a tényben, hogy az újabb darabokban mind gyakrabban váltja fel a férfi az ifjút. Ugyanezt az elférfiasodást lehet megállapítani a határos művészetekben, a festészetben, az építészetben és a zenében — éppen úgy a ma legkedveltebb olvasmányában: a férfi önéletrajzban és a kalandos történetekben is. (Berlin)


 


Vissza az oldal tetejére