FĹ‘oldal

Korunk 1929 Szeptember

Homeros és a háború


Ernst Glaeser

 


Az alább következő sorok Ernst Glaeser Jahrgang 1902 cimű háborús regényéből valók, amelyekről a hires és hírhedt Remarque a következőket irja: „Ez a könyv se nem lamentál, se nem okoskodik, se nem vádol, hanem csak beszámol. Ez a könyv tényleg jelentősen több, mint irodalom. Ez a könyv időtörténetileg fontos... Abból a szellemből, amit ez a könyv ábrázol, született és táplálkozott a háború.”


 


Akkoriban egy Kownóból keltezett levelet kaptam apámtól, amelynek a szövegét fontossága miatt megjegyeztem magamnak: „Az a kívánságom, hogy fiamat kivegyük a reáliskolából és ezentúl a D.-i humanisztikus gimnáziumot látogassa. Ott megismeri majd az antik szellemet és okulhat abból. Én ugyanis azt akarom, hogy ja fiam ezekben a nehéz időkben elsősorban karakter legyen: az angol nyelvet és a magasabb matematikát később még mindig elsajátíthatja...”.


Kézzel-lábbal kapálództam ez ellen a parancs ellen s jóllehet a háború az utolsó barátot is elvette tőlem, mégsem akartam eltávozni városunkból. Ezt a várost már ismertem. Az új emberekhez és az új vonatkozásokhoz viszont hiányzott belőlem a bátorság.


„A fiád vonakodik attól, hogy karakter legyen”, írta anyám, aki a pártomat fogta. Anyám válasza apámnak nagyon fájdalmas volt. Apám heroikus szentimentalizmusával szemben nem tudtunk semmit szembeállítani.


„Ha a mai fiatalság nem érti meg, hogy mi csak a legjobbat akarjuk irányukba, ha ők a mi értük való gondoskodásunkat megvetik és a saját fejük után kezdenek élni, akkor nincs értelme, hogy apáik az 6 jövőjükért idekint naponta reszkírozzák az életüket...”.


Elrémültünk. Ez a hang a front hangja volt. Ez a hang azoknak a férfiaknak a hangja volt, akik valamikor a mi apáink voltak, most azonban évek óta távol mitőlünk idegenül állnak előttünk, ijesztően megnőve, súlyos árnyékkal, nyomasztóan, mint egy roppant szobor. Mit tudtak ők még mi rólunk? Tudták, hogy hol lakunk, de hogy milyenek vagyunk és mit gondolunk azt már egyáltalán nem tudták.


Ők azonban jobbak voltak, mint mi, mert ők reszkírozták mégis az életüket. Mi tehát engedtünk és én naponta a kora reggeli vonattal beútaztam D-be, a humanisztikus gimnáziumba, hogy karakter legyen belőlem.


*


A gimnázium egy szürke, homokkővel díszített, vörös, égetett-kő épület volt. Az udvar körül, amelyet pár szánalomra méltó hársfa övezett katonai rendben, egy nagy rács futott öntöttvas oszlopokkal. Ezeknek az oszlopoknak középkori lándzsaformájuk volt, feketére voltak mázolva s egy bazalt talpazatba gipszelve. A fagytói kemény téli levegőbe fenyegetően szúrták meztelen élüket. Mindenkit, aki elhaladt mellettük, valami komoly, kimért ábrázatra kényszerítettek. Az intézet homlokára nagy márvány betűkkel volt vésve: „A tudás hatalom”.


Az épület folyosói sötétek és öblösek voltak. Ahol valami fényt engedélyeztek, ott ez a fény is szürkén hatott. Még az a fény is, ami az udvarokra esett, elhasználtnak látszott. Szürkék voltak a falak, szürke az ablak, szürkék a táblák, szürke a könyvek fedele, szürke a tanulók színe, szürke a tanárok pillantása, szürke és hervadt a direktor szakála. Tilos volt: 1. a folyósókon futni; 2. a lépcsőn egyszerre több fokot lépni; 3. az előadás alatt nevetni; 4. az ablakot engedély nélkül kinyitni.


Alig volt tanár, aki ötven évnél fiatalabb lett volna. A fiatalabbak mind valamiféle betegségben szenvedtek s ezért még mogorvábbak voltak, mint az öregek. Az egészségesek mind kint voltak a harctéren. Ezeket a tanulók jó embereknek nevezték.


Egy osztállyal lejjebb kerültem s ezen felül még magánórákat kellett vennem a görögből. Az a tanár, aki ezeket a magánórákat adta, erősen köszvényes volt s nagyon büszke arra, hogy betegsége ellenére még megteszi a „kötelességét”. Ez a kötelesség abból állt, hogy engem és társaimat naponta a kötőszókkal és a rendhagyó igékkel kínzott.


A háború ezen az iskolán nem változtatott semmit. Az iskola a háborút olyan történelmi fejezetként kezelte, amit még nem írtak készre s ezért az oktatás szempontjából nem jön számításba. Jóllehet nagyon sűrün estek el a tanulók apái közül s azoknak a fiuknak a száma, akik karjukon fekete gyászszallaggal ültek a padokban egyre növekedett, minderről a katedráról nem beszéltek semmit. Mint a bürokratizált nevelési eszmény tornyai emelkedtek fölöttünk a professzorok és osztották ki számunkra a görög és latin nyelvből a jegyeket, miközben mi éheztünk s a szünetekbe egymás uzsonna-kenyerét lopkodtuk el. Ha a gimnázium előtti téren egy népfölkelő zászlóalj lábbadozó százada harcászati gyakorlatokat tartott s a tisztek éles vezényszava keresztül metszett a levegőn s a gyakorló töltények arrogáns durranására az ablakok megremegtek, akkor mi az osztályterem szűk levegőjében szorongtunk s a trójai hősök vagy Caesár lovasságának fegyverzetével foglalkoztunk.


Voltak tanárok, akiknek Verdunról és Verdun áldozatairól sejtelmük se volt, Achilles myrmidonainak fegyverzetét azonban a legkisebb részletekig ismerték. Ha már egyszer a háborúról kellett beszélniök, úgy az nem volt egyéb, mint egy fordítás Homerosból. Számukra csak hősök voltak, a többi mind „gyalognép” volt, akiknek a feladata: „az ugart véresre festeni...”. Ha valami győzelmet kellett ünnepelniők, akkor csak azokról a generálisokról beszéltek, akiket a hivatalos harctéri jelentés megnevezett. Ezeket a generálisokat azután homerosi jelzőkkel ruházták fel.


A „gyorslábúak” voltak azok, akik állandóan nyomultak előre Oroszországba anélkül, hogy a háború célját elérték volna, mig „izmos öklü” volt valamennyi, aki Franciaországban a rohamokat feltartóztatta.


A tanulók előtt a háború, ha egyáltalán érintették, éveken keresztül allegórikus hamisítással került szóba.


Amikor én az iskolába kerültem, már azok a tanulók is. szorongtak és aggodalmaskodtak, akiknek apja, mint tiszt, vagy magasabb rangú hivatalnok polgári szóvivője volt a háborúnak. Gyakran voltak éhesek s lassan nevelőik magatartásával szemben, akik még csak beszélni sem engedtek a nagy nélkülözésről, lázadozni kezdtek.


Homerossal kapcsolatban nyilvánult meg ez első izben.


1917 decemberének egyik szürke, téli délelőttjén — a háborúnak talán ez a hónapja volt a legéhségesebb — az Odyssea kérőinek lakomáját olvastuk. A fiatal Mahr, egy félénk fiu állott a könyvével a katedra előtt s fordította meglehetős ügyetlenül a lakoma homerosi étlapját. A terembe hideg folt, mert kevés volt a szén s mindannyiunkon rajta volt a télikabát. A tanár mereven állt a katedrán és Mahrt ellenőrizte, vajjon helyesen fordit-e. A pad alatt kezünkbe volt a „puska” s remegve követtük a homerosi étlapot. S egyszerre elkezdődött. Először a hátam mögött sóhajtott valaki egy lassu „Á-t”, azután jobbra tőlem láttam egy másikat titkon csámcsogni, mások meg az ujjaikkal követték izgatottan a dústáplálékú verseket s magam is éreztem, ahogy a nyál össze szalad a számba. Elöl Mahr állt és fordított.


Szemeink előtt kirántott csirkék, nyársonsült ökrök, ciprusi bor, a lágy vaj dióbéle és vadkan lapocka táncolt, amelybe ha belevág az ember a zsirja vörös buborékokkal énekelve spriccel magasba, — csámcsogva izleltük a friss bárányhust, a száraz rózsalevelek közt matt színű kékre főtt helet s az ittakai juhhús buja omlosságát s a sziklafészkekből szedett madártojás izgatóan ható sárgáját, — hallottuk a vörösbor kecskebőr tömlőinek cuppogását, a marhák bőgését, a csirkék szorongó rikácsolását s az ökrök tompa nyögését, amelyeket az udvaron a félig levetkőzött markos legények ütöttek le s a megfélemlitett muzsikusok fuvola játékát s a kérők hetyke ujongását, — turkáltunk, vájtunk ezekben a versekben, rágcsáltuk a rugalmus húsú metaforákat s miközben végtagjaink megnyúltak, a vérünk megritkult, a csontunk elmésztelenedett Homerost először éltük meg, nem mint gonosz penzumot, hanem testiesen, mint minden nagy művészetet. A nyál kicsordult a szánkból, a rendesnél jóval alul táplált képzeletünkben hirtelen úgy éreztük magunkat, mint a kérők, akik mialatt ajkukat a friss hús rozsdabarna mártása érintette, kockát vetettek egy skythiai rabnőért... Ekkor ért bennünket a tanár vékony, hideg hangja, mint egy tűszúrás:


— Mahr, — kiáltotta — Mahr őtí azt jelenti „hogy” nem pedig „mert”.


Mahr azonban nem szólt semmit. Elvette az arca elől a könyvet s miközben a tanár rákiáltott, hogy folytassa, halkan mormolta:


— Nem tudom tovább...


Erre a tanár leugrott a katedráról és kajánul nevetett:


— Aha, ugy-e megint nem készült! Na jó! Üljön le — és magasratolt pápaszemmel, nagyon gondosan s ahogy előttem tűnt ugyanolyan kéjjel, bekarmolt egy ötöst a noteszába. Mahr azonban mégis neki merészkedett, valószínűleg élete első ellentmondásával:


— De igen is, én készültem, de ezt már nem tudom tovább fordítani, mert olyan éhes vagyok...


— Éhes? — és a tanár megfordult, mint ha ezt a szót először hallotta volna.


— Éhes? — mi köze ennek a penzumhoz.


Azután meglökte Mahrt. — Üljön le, — kiáltotta s visszaszaladt a katedrához s dorombló hangján folytatta: — most átmegyünk a következő énekre. Ez a kérők halálát tárgyalja. Figyeljenek pontosan az ioni dialektusnak az attikai dialektustól való eltéréseire.


Mahr visszaszédelgett a helyére. A tanár hegyes ujjával elkezdte ütni a taktust az új hexameterekhez, amiket olvasott.


Ekkor történt az első lázadás. A hátulsó padokba kezdődött. Először egy dörmögés, mely folytatódott és erősbödött. Azután a padokat húzogatták, majd amikor a tanár „csendet” kiáltott dühödt mozgolódás és dörömbölés fogadta. Mindannyian lehajtottuk a fejünket, mintha szégyeltük volna, hogy védekezünk, de nem volt senki, aki ne dörömbölt volna.


A tanár egy ugrással, amit sohase tételeztem volna fel róla, közöttünk termett. Mi dörömböltünk tovább. A tanár engem ért el, kiragadott a padból s kétszer a tarkómra ütött, de azért tovább lármáztunk. Egyesek tintába itatott papirgolyókat hajítottak utánna. A gallérja bepiszkolódott, a pápaszeme félretolódott az orrán s amikor elengedett, a radirgummit az arcába hajítottam. A szemüvege eltört. Erre kirohant a teremből. Ujjongva kiáltoztunk utánna.


Győztünk. Fellázadtunk. S amikor tiz perccel később a tanár az igazgatóval visszajött s egy hosszú mérges beszéd után két óra bezárásra ítélt bennünket s én még külön két óra karcert kaptam, boldogan vettük tudomásul a büntetést, mert megmutattuk, hogy hogyan gondolkozunk. Ettől a pillanattól kezdve el voltam veszve. Állandóan kaptam az ötösöket s csak hamar a legrosszabb tanuló lettem az osztályban. Tanulhattam annyit, amennyit akartam. Nem sokára feladtam a reménytelen küzdelmet.


 


Vissza az oldal tetejére