FĹ‘oldal

Korunk 1929 Július

Caliban beszél


Krammer Jenõ

 


A Jean Guéhenno szerkesztésében megjelenő Les Ecrits könyvsorozat korunk dokumentumainak készült. Talán egyik kötetében sem tölti be ezt a kitűzött célt oly kielégítően, mint Jean Guéhenno nemrégiben megjelent, rendkívül fontos, nagy feltünést keltő és sok vitát felverő kis könyvében.


Caliban beszél, Caliban, aki még ma is az a megvetett félig állat, félig ember, akinek Shakespeare rajzolta meg, s akiről ura, Prospero, a bölcs, azt mondta, erkölcse, lelke ép oly durva, faragatlan marad, mint az alakja. Caliban beszél — ma azt mondanók a proletár, a pária. Erre a beszédre, akiben csak egy kis szikrányi lelkiismeret ég, fel kell, hogy figyeljen.


De kezdetben vala a kétkedés. Könyv van kezünkben. Nyomtatott betűk. írójuk intellektuel; Vajjon szólhat ő Caliban helyett? Adhatunk valamit a beszédére? Hihetünk neki? Hisz megint csak irodalom az, ami sugárzik belőle s nem a proletár élet maga. Erre a kétkedésre válaszol Jean Guéhenno az epilogusában. Ő maga írja meg aggodalmait, nem kell-e Calibannak majd hangosan felnevetnie, hogy ez az „író ember” az ő nevében beszél. Ő maga mondja ki a vádat: „Barbár testvéreim, itt találtok a könyveim között többet érne, ha köztetek volnék — ahhoz hogy kenyeret készítsünk liszt kell — ha nem írnék könyvet, valahol a világban az embereket tenném magam körül boldogabbakká!??” S Jean Guéhenno megírta a könyvet, mert az igazi Caliban nem tudja megírni. Pascal azt mondta: „Krisztus agonizál a világ végéig, addig virrasztanunk kell!” — Guéhenno úgy érzi, hogy ez így van valahogy az igazsággal is; az igazság agonizál s éberen kell örködnünk, hogy a szemfülesek ki ne játszák. Ez esetben a Caliban igazságát.


Különben Guéhenno proletársorból jött. Persze nagy műveltsége már egész mássá tette a lelkét, de — s ez a legnagyobb érdeme — hű maradt Calibanhoz s azért írta meg könyvét, hogy magában helyreállítsa igazi arcát. Hogy azután így ne ő, hanem Caliban beszéljen.


Ma igen sokat hallunk proletárirodalomról, proletárművészetről, de a legtöbb esetben ez a proletár irodalom, inkább az intellektuellek új élményterülete, új eszmevilága, mint az igazi proletárvilág megnyilatkozása. Az igazi proletár rossz regényhős, életében nincsenek eszmék, mélyebb bonyodalmak, lelki komplikációk, csak szürke és nyomasztó légkör s igazi proletárművészetnek csak az nevezhető, amely ezt a fojtogató atmoszférát érzékelteti meg. Az beszél valóban Calibanról. S ilyen könyv kevesebb van, mint hinnők. Mert kevés ember, íróember élt huzamosan, hosszan ebben a légkörben, kevés jutott, nem szocialista eszméken s meggondolásokon, hanem az életközösségen át Calibanhoz. Pedig csak az ismeri őt igazán. Aki nem tanulmány tárgyává tette, hanem vele élt.


Caliban beszél... igaz csak szócsövön, Jean Guéhenno könyvén át. Itt azonban igyekezett magát teljesen kikapcsolni, igyekezett tényleg- csak hang, betű maradni s közvetíteni azt, mit tart Caliban a világról, az emberekről, a kulturáról?


Elkerülhetetlen persze, hogy mind ebben ne legyen benne Guéhenno lelke, de ez oly őszintén és mélyen proletártestvére felé fordult, hogy szintén áthasonul, s tényleg helyette beszél. Ezt mondaná Caliban, ha alkalmat adnának neki, hogy átgondolja viszonyát az élethez és a világhoz. De „az igazi Caliban nem is tudja, hogy ő Caliban”.


Öt részből áll a könyv. Az első Caliban küldetéséről szól. „C´est le mauvais cĂ´té de l´histoire qui fait l´histoire!” Elégedetlenséggel vádolják, a rendet féltik tőle, csodálkoznak a jóllakottak üres gyomrának falánkságán, pedig Calibané ma a küldetés, ő körülötte forog a világ, az ő sorsából és helyzetéből nőnek toronymagassságra az emberiség problémái, amelyre megoldást keresünk, töprengünk és készítjük agyunkban a világ jövő fejlődési fokát. Igy szól be Caliban a történelem menetébe... ő, aki nem talál ki új elveket, nincs ideje eszméken rágódni, csak él s élete öntudatlanul lendítőkereke a fejlődésnek. — A második rész, inkább Guéhenno vallomása arról, milyen nehéz hűen megmaradni az igazi Caliban mellett, akkor ha a proletárból intellektuel lesz. „A kulturának írja meg van az a hatása, hogy szétrombolja a jellegzetességet. Hasonlóvá tesz bennünket a színészekhez, akiknek annyi szerepbe (lélekvilágba) kell beleélniök magukat, hogy végül saját maguk elvesztik egyéniségüket”. — Majd Prospero árulása következik. Ez nyilvánvalóan új hang abban a nagy szellemi kavarodásban, amelyet Julien Benda vert fel a maga írástudók árulásával. Guéhenno szerint az igazi árulás a következő: Ha követeljük a világot, amint van és a szellemünket arra használjuk, hogy igazoljuk. Szóval úszni az árral, akkor, amikor a legbensőbb hang bennünk, érzi, az igazság más ... Ez a legkényelmesebb, a legelterjedtebb és a leghasznosabb árulás. S ebben az árulásban igen nagy szerep jutott az intellektueleknek, az emberiség amaz új osztályának, amely oly kényelmes kibuvót nyujt az igazi munkában való részvétel és felelősség alól. Ezután az „Álmegváltókról” beszél Caliban.


 Hisz ha körül néz igen sok olyan mozgalmat lát, amely az ő problémáival is behatóan és őszintén foglalkozik, de szerinte helytelen úton. Ebben a fejezetben Jean Guéhenno szembeszáll azokkal a törekvésekkel, amelyek vallásos alapon, a hit éltető erejével keresnek megoldást az égő kérdésekre, e lényegében földi válságra és Isten felé mutatnak, ő tőle jöhet csak a megváltás ... „Ha csak a jó Istennel volna dolgunk! Az istenekkel végül is megértjük egymást. Századok pora borítja be őket és ők hallgatnak. De minden kifejlődő vallás magával hozza a piétizmust, a farizeizmust, a klérikálizmust s csakhamar semmi egyéb már, mint egy kiterjedt szervezet, földi rend...” Azok, akik azt mondják, ott a hiba, hogy Krisztus hallatlanul mélybenyuló követeléseit kétezer évig teljesítetlenül hagytuk, és a feltételnélküli felebaráti szeretetben látják minden kérdés megoldását, igaz emberek, Caliban testvérei... de csak magukra hoznak megváltást. Mert gyógyszerük: a hegyeketingató hit, vagy megvan valakiben, vagy nincs meg, s akiben nincs meg, abban nem is lehet reá, mint életeket megváltó és megtartó erőre számítani.


Ugy érzem egy pillanatra meg kell itt állnunk. Éppen a mi korunk, a háború utáni évek telve vannak ilyen megváltókkal, akik evangelizálni akarják a szocialista mozgalmat, áthatni valami mély lelkiséggel s akik ezért az eszméjükért megdöbbentő hősiességre és önfeláldozásra képesek (gondoljunk Ragazra!) Guéhenno itt elsősorban Robert Garric-nak felel.** Robert Garric (akinek könyvét, a Belleville-t, — a Korunk multévi novemberi számában ismertettük) a Les Equipes sociales megteremtője, neokatholikus eszmei körben mozog, Páris külvárosaiban minden munkásságát a dolgozóknak szenteli, megosztja velük minden élményét, tudását, hitét s rendíthetetlenül bízik benne, hogy ezen az úton forradalom nélkül is ki lehet egyenlíteni az osztályellentéteket s meg lehet építem a jobb, emberségesebb jövőt. Guéhenno meghajol ezelőtt a nemes önfeláldozás előtt, de nem hisz felszabadító erejében, ellenkezőleg szemére veti, hogy mozgalma a kérdés valódi lényegétől eltérit. Amiképpen Caliban sem hisz. A kereszténységet már végigpróbálta majd kétévezreden át s felszabadulást neki nem hozott, nem veheti tőle tehát senki rossz néven, ha innen megváltást nem remél. Marad egyetlen fegyvernek, az ősi mondás: segíts magadon és az Isten is megsegít. Forradalom!!?? — Ki meri Calibánnak bűnül felróni hogy arról álmodik, hogy ebbe hisz, hogy ettől vár mindent? ! Ki meri jogát hozzá elvitatni? Ő tud hinni benne, ő benne nem szólal meg az emberiség történetét mindig öntudatosan maga előtt látó lélek s nem mondja: Caliban, a forradalom is vallás, amely maga után hozza a megvalósulás perceiben a hatalmon levők lassanként kialakuló privilégiumait, a kormányzás rákfenéjét, a bürokráciát és minden szervezet szükségképpen lelketlenné váló gépszerűségét. Caliban hisz. S ez a hit: sorsának jobbrafordultába vetett hit, löki előre, cselekvővé teszi, tényezővé emeli, életerővé, így lesz történelmi szerepe. Erre a hit ad neki jogot.


Néhány jegyzet következik ezután még, Caliban egy-két megjegyzése. Azt fogják rá, hogy az ő győzelme a civilizációt rombadönti. De hát van neki haszna ebből a civilizációból? A civilizációt joggal féltik azok, akiknek nyújt valamit. Azt mondják róla ő sötét, keleti fajta — „Nyugatnak fejlődésében két vonalat lehet követni, — sokak szerint — az egyik ragyogó: a görög-római világ, a humanizmus, a katholicizmus, a renaissance, a fascizmus... a másik, borzalom: judaizmus, miszticizmus, Sziria és Palesztina minden zavaros megérzője, a keresztény anarchia, a középkor, a luteranizmus, a rousseauizmus és annak minden újraéledése, a demokrácia, a marxizmus, a bolsevizmus...” Az egyik a rend, a másik a lázadás, az egyik megakarja tartani, ami van, kincseket őriz, a másik állandóan látja: mi hiányzik és fáradhatatlanul követeli, harcol érte, ki akarja vívni. Caliban természetszerűleg az utóbbiak közé áll, ez joga és kötelessége. Amit ő keres az az új, az ő számára is emberi életforma. És ezt keresi mindenki, akinek van igazságérzet a szívében.


Igy beszél Caliban, illetőleg igy beszélne, ha az élet adna neki alkalmat, időt, hogy ezeken gondolkodjék.Addig Guéhenno beszél helyette. Kis könyve a mai Prosperokban felveti a kérdést: Arra való-e tudomány és a művészet, hogy kincseit felhalmozzuk, gyűjtsük és gyönyörködjünk benne, vagy arra, hogy varázserejével segítségükre siessünk azoknak, akik hiányt szenvednek, nincstelenek?” A tudomány a leghatalmasabb szórakoztató. Elfelejteti velünk az embert és a mindenséget, pedig éppen ezek megmagyarázását helyezte kilátásba. De szabad-e szórakoznunk, illetőleg a szórakozásban életcélt látnunk? Caliban nyugtalanítja az örök Prosperot, de szabad-e a szellem munkásának megnyugodnia, amikor az igazság agonizál?! Nem kell-e állandóan őrködnie?!


Guéhenno igaz emberi munkát végzett, amikor beszélt Caliban helyett. Calibant nem szabad szem elől téveszteni, ő ma, a legfontosabb személy, mert a számadásán legterjedelmesebb a követei-rovat. Az igazságosság meg minden értékkatasztrófa dacára, megmaradt a legmagasabb eszmének, amely lelkünket irányítja. Ezért több mint irodalom Guéhenno könyve. (Pozsony)


* Jean Guéhenno: Caliban parle. „Les. Ecrits” IX. chez Grasset, Paris 1928.


** Barbusse Monde-ja ezévi 38. számában Maxime Nemo külön tanulmányt szentel e vitának: Hommes de ce Temps (Jean Guéhenno contre Robert Gerric.)


 


Vissza az oldal tetejére