FĹ‘oldal

Korunk 1929 Július

A kapitalizált művészet

 


Berlinben mostanában majd minden héten nyit egy új műkereskedés. Francia impresszionisták, olasz barock, németalföldi kismesterek, fa-szobrászat, Japán, Kina s mindenféle antikvitás kapható ezekben az üzletekben, s valószínűleg vásárló is akad, hisz nem hihető, hogy tréfából foglalkoznának ezek a műkereskedők a régiségekkel. A műkereskedők piaca tehát, ahogy az ujságok mondanák „felélénkült”. Majd minden héten akad egy-egy aukció s a sajtó, amelyik boldogan könyveli el, ha valamelyik gazdag ember műszeretete ismét jelentős haszonnal járt, diadalmasan számol be azokról a rekordárakról, amelyeket ezeken az aukciókon elérnek. Az egyedüliek, akiknek ebből a „fellendülésből” semmi se jut a művészek. Hát mit csinálnak a művészek? A legtöbb már nem is érdeklődik. A kiállítások?! Ki jár műkiállitásokra? Az, hogy Bode egy állítólagos Giovanni Pisanot, amiért 400 ezer márkát kértek állítólag vagy igazán Pisanonak, avagy Pisanó iskolájából kikerültnek tart, ez egy ideig még izgatta Berlin mű-értőit, mig azután kiderült, hogy a szóban forgó darab se nem Pisano, se nem egyéb, hanem egyszerű hamisítás. Vajjon a görögöknél vagy a renaissance olaszai között nem lett volna képtelenség azt képzelni, hogy művészeti kulturával akkor rendelkezünk, ha a régebbi korok maradványait konzerváljuk s eredeti művészetre nincs szükség s nem is vagyunk képesek. Lorenzo vagy Cosimo Medici, akik építtettek, festtettek és vésettek olyasmiket, amiket a mai newyorki, sanfranciscoi és filadelphiai gazdagok minden elképzelhető áron megszerezni óhajtanak, természetesen egyáltalán nem tudták volna megérteni a mai művészet kedvelő amerikait. Cosimo vagy Lorenco Medici napjaik művészeit dolgoztatták s ez egyáltalán nem akadályozta őket abban, hogy a régi görög művészetet is becsüljék. Amerikai dollármilliomosok és amerikai muzeumok sportja lett a műtárgyak halmozása. Ám már nem csak a hamis rembrandtokat gyüjtik. Ebből a pervenű stádiumból már kinőttek. Ha igaz volna az, hogy a művészeti kulturához csak az szükséges, hogy minél több pénzt adjunk ki régi műtárgyakért, úgy a mai Amerikának a világ legnagyobb szabású művész országának kellene lenni. A valóságban azonban ép az ellenkező az eset. Pár festője és pár szobrásza tényleg van Amerikának; olyan azonban egy sincs, amelyikről érdemes volna beszélni. Mert ahol Amerika valóban művészileg produktiv: a Niggersongsban és a táncaiban, ezek mind olyan területek, ahová amaz előbb emiitett dollárok egyáltalán nem ömlenek.


Az új és régi művészetek közti lényeges különbség kétségtelenül az, hogy az egyik öreg, a másik pedig két- vagy háromszáz év mulva öregedik meg. Ha az antikvitás gyakran nem is öreg és nem is művészet, egy valami kétségtelenül: leltári érték. Nagyon sok ember ugyanis egyáltalán nem pénzt akar kiadni a művészetért, hanem pénzt fektet a művészetbe. Az a gazdag ember, akinek semmiféle luxus sem elég drága, nem egy háromszáz márkás képet vesz, miután sokkal inkább rávehető arra, hogy egy öt vagy tízezer márkás képet vegyen. Egy szép napon ugyanis kiderülhet, hogy a háromszáz márkás fiatal mai festőnek a képe, esetleg nem ér semmit. Az egész háromszáz márka tehát elveszett. Viszont az olyan kép, amelyiknek már magas a piaci ára, az sohasem lehet teljesen értéktelen.


Ebben a vonatkozásban ugyanúgy vagyunk, mint a börzén. Valamely alacsonyan vagy egyáltalán nem jegyzett papir vásárlása sohase jár veszély nélkül. Igaz ugyan hogy a nehéz értékeknél pár percentet mindig lehet veszíteni, sőt az is előfordul, hogy rosszul üt ki a dividenda; ám ezek az értékek mindig realizálhatók. S ha vannak emberek, akik számára a műélvezet kiapadhatatlan gyönyörűséget nyújt, úgy vannak olyanok, akiknek még nagyobb gyönyörűség az értékes műtárgy birtoklása, amelyről feltételezhető, hogy egyre nagyobb lesz az értéke. Amaz amerikai tipus, amelyiknek a számára a művészet nem egyéb, mint jövedelmező pénzbefektetés, ez a logikus. Az ő logikája az, hogy pompás dolog olyasmivel bírni, amiért pár ezren irigylik s még pompásabb dolog azzal a bizonysággal élni, hogy a befektetett dollárok ha. arra kerül a sor olyan haszonnal vonhatók ki, aminő haszonnal az ipari vállalkozásba való pénzbefektetés alig szolgál.


Már most azt gondolná az ember,, hogy az ilyesmihez legalább is műértőnek kell lenni, már csak azért is, mert tudvalevő, hogy a legnagyobbrésze mindazoknak a műtárgyaknait:, amelyeket, mint antikvitásokat hoznak forgalomba a legraffináltabb és a legyügyesebb hamisítások. Ebben a tekintetben még nagy múzeumok is elég sűrűn léprementek. A bécsi Österreichische Galerie pár évvel ezelőtt kiállítást rendezett hamisítványokból s jóllehet ez a kiállítás csupán a tizenkilencedik századra szorítkozott, hihetetlenül nagy, más körülmények közt azt mondaná az ember, impozáns kiállítási anyag gyűlt össze a csupa hamis Millet, Cezanne, van Gogh, H o dl e r és mások képeiből. Ám műértőnek, az az régi képek igazi műértő] ének lenni egyáltalán nem oly egyszerű dolog. Gazdag emberek, akiknek a feje teli üzleti gondokkal, amiknek a révén meggazdagodtak, ritkán rendelkeznek annyi idővel és türelemmel, amennyi a műértővé való kiképzéshez szükséges. A többi műértők viszont, mint pl. a műtörténészek, akik Olaszország minden falusi temploma felől úgy vannak tájékozódva, mint a tenyerükről, nem elég vásárlóképesek ahhoz, hogy azt, amit értékelitek meg is tudják vásárolni. Ily körülmények között a régi műtárgyakkal való kereskedés részvét hiányában tulajdonképen már rég megszünhetett volna, ha nem akadt volna egy kiút, amely még a bostoni disznókereskedőnek is lehetővé teszi a részvételt. A képkereskedők u. i. gondoskodnak minden egyes esetben valamely műtörténész vagy muzeumi igazgató jóváhagyásáról, aki igazolja a mű valódiságát azzal együtt, hogy melyik mestertől származik stb. S ha nem is állitható százszázalékosan, hogy valamely kép Rembrandtól származik-e, avagy általában, régi-e vagy se úgy a vásárló mégis egész nyugodtan tarthatja magát ahhoz, amit egy Rembrandt szakértő véleményez. Igy azután idővel úgy alakult, hogy a szakértői vélemény szinte már fontosabb, mint maga a mű. Hogy azután ezek a bizonylatok gyakran csupán fikciók, az viszont egész más dolog. Hisz nagyon híres műértők is tévednek. Ujabban pl. egy hollandiai műtörténész, akinek nagyon megbízható a híre, bizonykodott egy Frans Hals kép eredetisége mellett, sőt egész műgyüjteményét felajánlotta valami nyilvános alap javára, ha a szóbanforgó képről kiderül, hogy hamisítvány. Erre egy egyszerű kémiai vizsgálat bebizonyitotta, hogy a színek nem a tizenhetedik századból, hanem napjainkból származnak. Szó, ami szó a szakértői véleményezés feltalálása a régi mesterek alkotásait oly árukká tette, amelyekkel kényelmesen lehet kereskedni. Mindaddig, mig a vásárlók hisznek az ilyen szakértői véleményezéseknek, mindaddig az üzlet nagyszerűen funkcionál. Mivel azonban ujabban — nem minden alap nélkül — kétségbevonták a szakértői véleményezések megbízhatóságát, ezért beszélnek ma például Németországban is egy szakértői véleményezést adó hivatal felállitásáról. Ez minden esetre igen nagy dolog volna. Ugyan úgy, mint a húsról, a képekről is hivatalos irás igazolná — lehetőleg sasos bélyegzővel — hogy az árú kifogástalan.


Mivel ezen a téren még nagyobb szerepe van a véleménynek, mint a börzén, ezért természetesen nyílt terepe van a divatnak. Ezért akar minden vásárló a leghíresebb mesterektől. S miután ezek a nagy mesterek nem alkottak oly sokat, hogy a világ minden gyüjtőjét el lássák, ezért hamisítják őket. Köztudomásu például Rembrandról nem is beszélve, hogy sokkal több hamis Corot van, mint igazi. Ha a róla nevezett képeket mind Corot festette volna, úgy hetvenkilenc év helyett 350 évig kellett volna élnie. S az az érdekes, hogy ép´ a tipikus Corot képek a legkevésbbé igaziak. „De hisz ez teljesen természetes is” oktatott ki egyszer Paul Cassirer, amikor egy ilyen tipikus Corot kép előtt állottunk, ami gyanusnak tünt. „Lássa kérem még, Corot maga sem tudta, hogy milyen tipikus Corot kép ez. Corot festett a kedve szerint. Egy ilyen hamisító azonban egész biztosan tudja, hogy az emberek mit akarnak, ha Corot kép után érdeklődnek...” Igen, igen, de honnan tudja az ember, hogy az egyik igazi, a másik meg hamisított Corot? Némely képnél a valódiságot igazolni lehet az átszármaztatásával, avagy valaminő, a képre vonatkozó feljegyzéssel. A másiknál viszont a döntés a műértőn múlik. A műértők kétségtelenül sokat tudnak, de ugyan akkor igen sok dolgot egyáltalán nem tudnak. Liebermannt, aki tudvalevőleg kitűnő Manet-szakértő, megkérdezte egyszer egy gyüjtő, akinek a birtokában egy kétségen kívüli t. i. kétségen kívül hamis Manet kép volt, vajjon a képet igazi Manet-nek tartja-e. Liebermann nagyon diplomatikusan azzal válaszolt, hogy az ilyesmi sohasem állapítható meg, ha csak az ember nem Volt ott, amikor csinálták.


Ötven évvel ezelőtt, amidőn az impresszionista Manet, Monet, Degas s Renoir a legfontosabb képeiket festették s amikor még egyáltalán nem volt tudható, hogy ezek a képek valaha értéket képviselnek, a festészetüket „olaj és akvarel gazságoknak” nevezték. Ma, amikor ezek márkákat képviselnek, azt mondjuk e korról, hogy a „nagy klasszikus festészet utolsó kora”. Amikor Daumier a hetvenes években, hogy a rajzolás napszámmunkájából kikerüljön kiállítást rendezett Párisban képeiből, ez a kiállítás olyan tökéletes fiaskóval végződött, aminő még alig ért festőt. Ma viszont, amikor egy Daumier képet negyedmillió márkával fizetnek meg, egy amerikai muzeumi igazgató beutazza Európát, hogy muzeumának új szakosztályát Daumier önarcképével nyithassa meg. Mindezt azért, (mintahogy ezt maga az illető igazgató mondta) hogy az emberek azt mondhassák: ah! ez az az ember, aki a harmincezer dolláros képeket festette. Azelőtt, amikor Daumier még csak száz-dolláros-kép festő volt, természetesen egyáltalán nem létezett ezeknek a művészet entuziasztáknak a számára, mintahogy az egész mai művészet sem létezik.


Természetesen Amerikának nagyon könnyű a dolga. Van pénze és rendelkezik mindazzal, ami pénzen kapható. Nincs azonban művészeti kulturája s nem is gondoskodik arról, hogy művészi tradíció alakulhasson ki. Nálunk Európában az amerikanizmusnak ez a szelleme kétségtelenül romboló hatású. A művészet amerikanizálodása u. i. egész pontosan azzal a fölénnyel, hogy ne mondjuk snobismussal kezdődik, amely lekicsinylően néz minden olyan műtárgyra, amelyiknek nincs nagypiaci értéke s így természetszerűleg mindazokra a műtárgyakra, amelyek mostanában készülnek. Az előbbiekből látható, hogy Európa mindinkább közeledik az amerikai állásponthoz, s a művészeteket nem szellemi élménynek tekinti, hanem ipari részvénynek, amelyben nyereségi lehetőség fekszik. – P. W.


 


Vissza az oldal tetejére