FĹ‘oldal

Korunk 1929 Július

Végre egy jó házasság


M. Pogány Béla

 


Molnár Ákos második könyvével lép most a nagyközönség elé. Az az. írói arc, mely a „Gyereknek lenni” pompás novelláin keresztül alakult ki előttünk, nagyjában változatlan, oka nyilván az, hogy Molnár Ákos az írói érettségnek már megállapodott fokán jelentkezett s már az indulásnál az irodalmi kifejezés minden lényeges eszközének birtokában volt. Regényében is a kisemberek életének és keserveinek megszólaltatója, azoké, akik mint az élők jelentéktelennek látszó szürke tömege, az emberiségnek voltaképpen túlnyomó részét alkotják; akikre senkisem figyel s szinte számba sem veszik; akiknek vágyai és tragédiái néma kietlenségben elszikkadnak; akiknek sikolyait senki füle meg nem hallja: ezek az átlagok, a senkik, az érdektelenek, a porszemek. Molnár Ákos anyás szeretettel borul rájuk és forró érdeklődéssel, lázas együttérzéssel tapad bajaik apró részleteihez. Az ok és okozat relativitásának, az emberi lélek egyszintű vergődéseinek világos tudatában van. Előadását eredeti humora színezi, mely a megértés és a valóság-látás igazságából sarjad s a magunkra-ismerés és az elérzékenyedés könnyeiből táplálkozik. Ez a humor elviselhetővé teszi pesszimizmusát; e frissítő nélkül belefulladnánk az élet „sivár” és fülledt reménytelenségébe. Mert a kisemberek életéből és az ártatlannak látszó humorból életszemlélete ijesztő sötétsége tör elő, mely megfekszi az ember szivét, agyát, gyomrát.


Regényében a modern írók által felkapott „menekülés”-nek vagy „felszabadulásnak egy esetét meséli el, ami alapjában véve az élet formái ellen tört palotaforradalom megkísérlése. Novellisztikus alapeszméjében ujszerű trouvaille rejlik, mely mindenképpen szerencsésnek és jelentőségben gazdagnak mondható. Molnár Ákos sajátos humoránál fogva nem az élet gyötrelmeiből, a szenvedések, nélkülözések és gaz igazságtalanságok végzetes bonyolultságából akarja kimenteni hősét, hanem a kisszerű megelégedettség és boldogság nyugalmas állapotából; olyan életből, ahol minden elrendezett és kiegyensúlyozott, ahol látszólag megbékélt összhang uralkodik, s a fokozatos lemondások és megalkuvások bölcsességéből a létezés feltételeinek elfogadása jut vezető szólamra, törvényerőre. „Végre, egy jó házasság”, ahol eszményi megértésben és csöndes szeretetben folyik a hitvesek békés élete, szívükben az egymásratalálások során összefonódott múltjuk remek egységével.


Ám kiderül, hogy mindaz, amiről Homolács Albin lemondott, mindaz, amit elmondott és visszafojtott a házassága alatt, nem tűnt el nyomtalanul, hanem a tudat alatt felhalmozódott s mint ismeretlen ember élt benne mindvégig, úgy, hogy arról akár őmagának, akár feleségének halvány fogalma volna. S a legelső alkalommal, amikor valami családi ügy miatt rövid időre elválnak egymástól, jellemének ez a lappangó mása a maga jogait kezdi követelni, föllázadván ostobának felismert multja ellen, s a megállapodott embert a cselekvések és kalandok változatos bonyodalmába kergeti. Molnár Ákos ötletesen ugyanezt a lázadást rajzolja meg az asszonyban is, megmutatva az érem mindkét oldalát, s így teljesebbé fejleszti a Lafontaine-i „két galamb” ötletét, ahol ugyanis csak az egyik vág neki a világnak. A regényben mind a két galamb, súlyos vereségek után, visszatér a fészekbe s minden úgy marad tovább, mint volt a vihar előtt.


Friss, mozgalmas, olvasható könyv, melynek sikerült alakjait és mellékfiguráit változatosan mozgatja a konstrukció precíz tekervényein. Zökkenő nélkül lebegő, természetes és erőteljes stílusban jut kifejezésre az író gondolata. Itt-ott talán felesleges analíziseket, ismétléseket lehetne jelezni, kifogásolni egy másodrendű alaknak túlsúlyba jutását, általában a kísérletező irodalom vívmányainak távollétét, de ezt legtöbbször elfelejtteti az élet s kiváltképpen a hivatalnoki élet elevenen megfogott, valódi, háború-utáni “atmoszférája, amelyben ez a már a háború előtt irodalmilag kiélt tipus mozog.


A kérdés az: vajjon megoldotta-e Molnár Ákos a felvetett problémát és hogyan? A happy end bölcsességénél nem lehet megállni, főleg ha oly pontos lélekelemzéssel kimutatta a legboldogabb házasság fogyatékosságait. Molnár Ákos voltaképpen két megoldást ad. A házasságban összeláncolt emberek egymáshoz laposodnak s bármit tesznek, végzetük a kietlen egymáshoz-tartozás. Változtatni nem lehet. Ez, szerinte, az élet szava és az író ítélete. Belenyugvással nézi, meghatónak ábrázolja és happy enddé nemesíti. Nyilvánvaló, hogy pesszimizmusának reménytelensége az író hátrányára szolgál. — Még egy megoldást ajánl egy szócsőszerű figura szavain át: bizonyos diszkrét engedékenységet és szabadságot egymással szemben.


Gyökeresebb orvoslásra van szükség, a házasság megrothadt intézmény. Több hittel, több harciassággal, több bátorsággal minden valószínűség szerint más következtetésekre juthatott volna, puszta konstatálás helyett oly megoldásra, mely amai ember és a mai házasság problémáját jellegzetesebben és szükségszerűbben kifejezhette volna. (Budapest)


* Molnár Ákos Mikszáth Kálmán pályadíjjal kitüntetett regénye, Pantheon kiadása.


 


Vissza az oldal tetejére