Korunk 1929 Június

Etnográfiai szocializmus


F√°bry Zolt√°n

 


Az ifjuság programnál több. Frázisnál szebb. Az ifjuság tényleg a jövő. A magyar ifjuság? A magyar ifjuság sokáig a mult rohamcsapata volt, de ma a háború utáni generáció körében, a teljes reakció fülledt évei után mégis valami le nem kicsinyelhető mozgolódás észlelhető. A kristályosodási pont a tavaly Pesten megjelent „Ifju szivekben élek” programkönyv volt. Viták hangoskodtak, majd elhaltak. A csehszlovákiai magyar ifjusági mozgalom legujabb fejleményei — a programját hirdetni akaró újarcú magyarok komáromi csúfos kiűzetése, a reakció szlovenszkói pápájának Alapy Gyulának hihetetlen gáncsvetése és a pozsonyi programest átütő erejü sikere Alapyk dacára — ujra aktuálissá teszik az egész kérdéskomplexumot. Ha örülünk is az ifjuság pozsonyi győzelmének, mégis ki kell mondani, többet: bebizonyítani, hogy ez az ifjusági mozgolódás, mely időszerű szociális segíteniakarás akar lenni, zavaros ideológiájával és gyakorlati alkalmazásában tulajdonkép — szociális veszély, melyet kezdeti csirájában kell meglátni és — megmutatni.


Az alap: a csehszlovákiai magyar diákmozgalom, mely „a kisebbségi élet nehezebb szorítása alatt kigyöngyözte magából azt a mozgalmat, melynek végig kell futnia az egész Kárpátmedencén”. Tény: az első szikrák innen indultak, ők maguk is igy tudják: „A kisebbségi magyar ifjuságban jelentkezik például az az új generációs öntudat, melynek már adnivalója van a magyarországi ifjuság számára is, mint ezt a pesti ifjusági hitvallás Ady Endre mellett, melynek mozgatói szlovenszkóiak és erdélyiek voltak, már meg is mutatta”. Az „Ifju szivekben élek” röpirat reprezentáns megnyilatkozás volt, fésült tisztán tartott dokumentum. Ennél sokkal fontosabbak azok a dokumentumok, melyek házi használatra készültek, melyek primér alakjukban mutatják ezt az ifjusági szociálizmust. Ilyen dokumentum a prágai és pozsonyi magyar cserkészek röpirata: a „VETÉS” (a gombaszögi cserkésznagytábor és az akadémikusok kassai kongresszusa alkalmából). Mi a cél? „A magyar új nemzedék paraszti gyökerű emberei öntudatának demokratikus épitő készülődésének és faji értelmű egységesülésének erős megkiáltása. Az uj körülmények parancsai elé került magyar élet karcsu új formáit, a magyar haladás fegyelmét akarjuk zárt soraink kal az életbe vinni. A paraszti földbe meresztve kulturszemlélődésünk gyökereit, ezzel az orientációval igérünk a kisebbségi magyarság számára egy természeti gyökerű egészséges tömeg- kulturpolitikát”. A karcsú új formák megkiáltásának fegyelmezett útja — a cserkészet. És ez az út: harc. „Hadjárat a nemzetieskedő nemzetközi világvárosi cserkészet fajgyilkos lehetőségei ellen. „A cserkészet” mint a régóta esedékes történelmi értelmű magyar megújhodás pedagógiája meg akarja teremteni a népi gyökerű igazán magyar ifjusági életet. Ki akarja vinni a földtől elszakadt osztályok, az intelligencia gyermekeit, hogy megismerkedjenek (no most) — a súlyos természeti metszésű népi kulturával”. A karcsu új formák súlyos természeti metszése aztán létrehozza a megváltó speciális gyógyszert:


 a regős cserkészetet, a regősmozgalmat! „A regőscserkészet jelenti ma az egyedüli szociális magyar célú pedagógiát”. A gyakorlatban ennyit: „Jöttek az okosképű szilicei gyerekek, jöttek a bazsarózsás lányok. Gazdag himzésű szőnyeget teritünk eléjük...


Ezer év, ezer év, kell-e még egyszer ezer... Zseniális virtus. Az apa mulatság előtt a fiához: fiam, van-e bicska a csizmaszárban? És nagy konturokban előttem ennek a nagyszerű hegyek közé szorult magyar népnek az arca gránitplaszticitással. Tábortüzet gyújtottunk. Négyszáz ember. Olyan volt ez mint valami pogány magyar áldozás (Ez az!) Mi énekeltünk meg a legények. Mily nehéz vegyület a nóta, a ritmus. Egybegyúrja, összekényszeriti a sziveket, öklöket és lesz belőle egy akarat, egy felkiábálás (ugyan mi?) „Hej az egész Sajó mentén nincsen olyan legény mint én”. Nagyszerű az, amikor a tömeg énekel! A tömeg éneke egy felkiabálásban, ha a regősök egyszer ezt próbálnák kianalizálni: az összekényszerített szíveket, öklöket... De erre nem szabad gondolni, csak tovább limonádézni szociális népi romantikát: „a vándorlások öntudatosítottak és kifujták belőlem a vidéki városok nyomott kispolgári levegőjének fojtogatását. Tudok már egy kicsit szociálisan szeretni!” Ime szociológusok, milyen egyszerű az egész. Egy kis bazsarózsa, bicska a csizmaszárban és meg van az öntudat. Csapj fel öcsém regősnek és tiéd a szocializmus, az egész Sajó mente, a megváltás, az új világ, „a magyar forradalom holnapja”: Szabó Dezső kegyelme. Mert és ezt nyomatékosan ki kell emelni, a szlovenszkói magyar fiatalság „forradalmi” mentalitását nem a forradalmi szocializmus, de még csak Ady sem determinálja, de egyesegyedül — Szabó Dezső! „Amit Sz. D. mond, az világos és tiszta mint a fény. És mi már tudjuk: hogy igaz és egyetlen, ami a magyar jövő sínjeit lerakni tudja. Az ifjuság forradalmosította magában Szabó Dezsőt és Szabó Dezső egy Mussolinit megszégyenítő leereszkedéssel kegyes volt elfogadni ezt az esküvést; „Minden fiatalember, aki a magyar nyelv, demokrácia, és kultura általam hirdetett programját elfogadja, az én fiam. Hinni kell bennem, hinni teljesen”. És a regősök hisznek: „Nem hiszünk csak a magyar géniuszban, ez az Isten nekünk juttatott fodra, belőlünk duzzadó... Ámen”.


Mi az, mi történik itt? Szabó Dezső pózos frázisai beködölték az agyakat és győztek. Az ifjusági mozgalomból Szabó Dezső determinálta forradalom lett — irodalom: tömeges szabódezsőepigonizmus. Virágos stílus, nyakatekert súlyos „megkiáltások” irodalmi kiélés — duzzadó életszavakkal álcázott menekülés a szürke, tagadhatatlan valóság elől. Pedig az indítószikra valóság volt: kisebbségi helyzet. Kisebbségvédelem elsősorban szociális munka; nem nacionalizmus determinálja, de tisztára szociális helyzete, amiből világosan következik, hogy csak az általános szociális megoldás küszöböli ki ezt a rész jelentkezést is. Jelen esetben a kisebbségvédelem az első szociális munka, amire az ifjúság — a szlovenszkói zsentry politika tíz éves abszolut sikertelensége és büne után — ráhibázott. Célt talált, értelmet, és kiadta a jelszót: ki a falura! Ereje és hibája a naivság, mely azt hiszi, hogy valami sohse voltat próbálgat, hogy végre feltalálta a parasztot és csak vele kapcsolatban a szocializmust. Holott csak évtizedes nemtörődömséget próbál elkésetten helyreütni. Amit apáik elfelejtettek: a népet legalább energiamegbecsülésig meglátni, azt ifjui lelkesedéssel ők akarják rendbehozni, akkor, amikor ezt a népet már nem kell felfedezni, amikor ez a nép mái-mindenfelé érthetően megnyilatkozott. Ma már nem lehet a nép felé bazsarózsásan közeledni, csak egy út van: teljesen és mindenestől — ha kell osztálytagadón — melléje társulni, mint egyenjogú mellé, mint kizsákmányolt mellé: szociális végkövetkezetességgel, értük való harccal! Lehetetlen, hogy az ember a mai magyar ifjúság falu-lázát látva ne gondoljon a mult század végi orosz „In das Volk gehen” mozgalomra. És ekkor egy villanásra látja a különbséget: az oroszok szürke földalatti néma munkája nem volt üres szósalangos expediciós felfedező út, de veszélyes és szükségesen vállalt szociális munka. A mi fiataljaink fiatalos lendületükben mintha felismernék a kórokozót: a kapitalizmus determinálta nacionalizmust, eltemetnek egy ábrándot, de az elhatározó tett helyett újra csak egy bizonytalant lépnek. A nacionalizmust nem dobják el végleg maguktól, hites szép szavakkal tisztult formáját igérgetve, főszentségnek újra megtartják, hogy természetéhez híven újra piszkolódjon és piszkitson. Elszakadni egy ábrándtól és végeredményében újra csak melléje társulni, mi más ez, mint egy önmagába visszatérő lelki és szellemi görbe? A valóság hűen tükrözi ezt a fonák helyzetet, mert ennek a hites és legalább jóakaratban szociális mozgolódásnak itteni védnökei, szentesitől, barátai és mecenásai a legreakciósabb és legszürkébb díszmagyar pártvezérek, és háttéri kapitalisták. A valóság: a védnökök ellen nem illik lázadozni, tehát: kompromisszum! Ép ezért: nemzeti köntös, lantpengetés, magyar géniusz mindenekelőtt: meseködbe, szófelhőbe burkolni az eredeti és egyedül igazolódó célt: a valóságot, a szürke szociális munkát. A szocializmusból fából vaskarika lesz: fajdetermináltsága révén csak nacionális jelentősége van, tehát: semmi. Valami, amit a magyar géniusz nem igazol százszázalékosan, valami, ami csak „hazátlan bitangok kezére játssza a nemzet és egész Keleteurópa szent ügyét”. Ez a teljes fejetlenség, ideológiai zavar uralkodik mindenen. Példa: egy cikk teljes megértéssel nézi az új orosz parasztot. De a vita eredménye ezzel zárul: „Megujhodott az olasz, a török és az orosz nép, csak a magyar ténfereg sorsproblémájánál igéretes megoldása nélkül”. Micsoda igéretes kapcsolódás: Mussolini, Kemal és az orosz paraszt! Az embernek megáll az esze. Szegény falu, szegény paraszt, akihez így jönnek. Az eredmény mi más lehetne, mint a paraszti díszmagyar, idill és romantika: „sarlós” regősjárás. Az indító ok végeredményében: lelkiismeretnyugtatás. Az intellektüel így intézi el a néppel szembeni kulturérdeklődését, így véli elintézettnek a kor szociális parancsát. Holott, aki magyar ifjú, Ady védnöksége alatt közeledik a paraszthoz, az legalább Adyhoz legyen következetes és lássa meg „hazátlan bitangok” útmutatása nélkül a magyar paraszt és földmunkás egyetlen forradalmi igazát és mágnesét: Dózsa Györgyöt.


 


Gyomrunkban az élet s az átok,


Hajh gyomor, hajh kutya bendő,


Ti vagytok Magyarország sírja


S ti lesztek majd a jövendő.


 


A gyomor, a kenyér: ez a falu, ez a nép, ez a földmunkás valósága. A néphez etnográfia védnöksége alatt ma már nem lehet közeledni, ez legfeljebb „kulturpolitikát” igazol, de nem kenyérpolitikát: szociális aktivizmust. A rögősöknek nem kapufélfákat kell lerajzolni, de nyomort hallgatni nyomorstatisztikát felvenni és okosképű gyerekarcok, bazsalikommenyecskék helyett a regősnaplóba bevezetni: ugyan hány gazdasági sztrájk is volt az idén Szlovenszkóban és ugyan miért? Ez lenne az út, ez lenne a meglátás. Minden más csak tudatosan vagy tudatlanul végigjátszott menekülés a kötelező valóság elől: „kulturélet”, farizeusszocializmus, neonacionalizmus: reakciós romantika.


Az ifjúság: indulás. De mért kell már az indulásnál megrekedni, ideodatopogni, meggyávulni, kísérletezni, felfedezősdít játszani és kenyér helyett, harcos segítés helyett, csak szóvirágokkal üres igékkel Szabó Dezsővel „forradalmasítani”, vagy ha úgy tetszik: falazni? A kísérletezésnek, tapogatózásnak nincs értelme, amikor célegyenesen megvan húzva a működés, a segítő munka mai szociális iránya: osztályharc! Minden más csak ennek az útnak világító tisztaságát és erejét gyengíti, az osztályöntudatot kisebbíti, mert idegen zavaros dekorativ vágányokra csalja, hogy így izolálja, közömbösítse, harcra képtelenné nullázza. Mi más ez mint ékverés, konkolyhintés? Hogy ez az igazi cél, pregnánsan bizonyítja a Prágai Magyar Hirlap egyik minapi ´cikke: „Életbelépnek a gombaszögi reformtervek: az iparoscserkészet fellendítésével egy modern szakszervezeti mozgalom lehetőségét kell előkészíteni a magyar társadalmi regenerálódás érdekében”. Hogy mi ez az érdek: nem kell külön magyarázni.


Az ifjúság: jövő. Ez lenne a jövő? Ha minden jól megy, megint csak ez a jövő: antiszociális, a valóság álarcában a valóság elől menekülő, munkáskisebbitő, reakciónak falazó ifjúság. Veszély! Ha meg is van a naiv jóakarat, a mozgalmat irányító háttéri osztályérdekek gyakorlatilag antiszociálissá merevítik a szociális csirákat és így a veszély mindenképpen aktuális — ép a jóakarat dacára.(Stósz)


Vissza az oldal tetejére | |