Korunk 1929 Június

Kosztya Rjabcev tanuló naplója


Nikolaj Ognyev

 


Egy tizenötéves fiú feljegyzései


                                                                                                       (6)


Április 20. A lányok hiszterikus rohama miatt ma ülés volt az iskolakomitében. Én mint tanú vettem részt az ülésen. Jelen volt két milicista is. Egy hónapja ugyanis bevezették az iskolába a miliciát az iskolakomité adminisztratív teendőinek a tehermentesítése céljából. A milic egész nap kószál keresztül-kasul az iskolába ugyan úgy, mint a francia rendőrök a moziba; mindenesetre ugyan olyan blőden néznek ki, mint azok. Én előadtam, hogy történt a dolog, azután otthagytam őket. Határozatot úgy láttam, hogy nem hoztak.


Párszor kirándultunk a textilgyárba, amelynek az üzemi sejtjéhez csatlakoztunk. Különben a sejt és a mi komszomol frakciónk semmifélekép sem befolyásolja az iskolai életet. Nékem az a véleményem, hogy ez így nincs rendjén.


Április 22. Az auditóriumban ma hatalmas verekedés volt. Volotyka Schmerz képét egész véresre verték; Volotykát olyan gyakran elrakják, hogy mi már ezért a „sokat megpróbáltatott”-nak nevezzük; természetesen a milicisták nem tudtak csinálni semmit se a fíúkkal s a skrabot kellett elővenni, aki ép felügyelt.


A közgyűlésen az önkormányzat új tervét beszélték meg. Az iskolakomitét a jövőben három, nem pedig mint eddig, egy hónapra választják; mert kell, hogy idejük legyen az új feladatukba való beledolgozásra. Szerjoska Blinow kifejtette, hogy mindegyik iskolakomitét a hatalmi túltengés falja föl s hogy teljesen mindegy, vajjon a komitékat hosszabb vagy rövidebb időre választják-e, mert végül is a skraboknak van alárendelve s még ha egy egész esztendőre választják is, még akkor se jön ki belőle semmiféle okos dolog. Az ilyen természetű komitének nincs tekintélye. Szinaida Pawlowna a következőket válaszolta erre:


— Ugy látom, Blinow ismét az ő régi módszeréhez nyúl. Ő tehát minden körülmények között nagy súlyt helyez arra, hogy az iskolát két pártra ossza, ép´ most, az iskolaév befejezése előtt, a különösképen kritikus pillanatban, amikor az általános vizsgák ideje van? Azt hiszem a tavasz egész kihozta a sodrából...


Szerjoska erre azt válaszolta, hogy ehhez a tavasznak semmi köze; ő egyszerűen megmondta a véleményét. Miután pedig mindannyian nagyon idegesek voltak, Szerjoska is dühös lett és nagyon hangosan beszélt. Erre Almakfis is nekikiabálta magát és azt mondta, hogy Szerjoska már rég nem tartozik az iskolához, Szerjoska főiskolára való. Erre azután nagy veszekedés támadt, Szinaida Pawlowna pedig önkényesen bezárta a gyűlést.


A folyóson kint Szerjoska megesküdött, hogy majd megmutatja mind a skraboknak, már az elv miatt is, hogy ő elsősorban forradalmár és csak azután tanuló stb.


Április 23. Ma megjelent az Iksz. A következő cikk van benne:


 


A RÉPA.


Száva*) ültetett egy répát. („Önkormányzat” fajta). A répa nőtt. Egyre nagyobb lett. Száva megfogta a répát, húzza, de nem tudja kihúzni.


Száva tehát segítségül hívja a tanuló komitét. A tanulókomité megfogja Szávát, Száva a répát, húzzák teljes erővel, de ennek dacára sem tudják kihúzni.


A tanulókomité tehát tanácskozik és segítségül hívja a gazdasági bizottságot. A gazdasági bizottság megfogja a tanulókomitét, a tanulókomité Szávát, Száva a répát s húzzák teljes erővel, de ennek dacára sem tudják kihúzni.


Erre tehát segítségül hívják az egészségügyi bizottságot. Az egészségügyi bizottság megfogja a gazdasági bizottságot, a gazdasági bizottság a tanulókomitét, a tanulókomité Szávát, Száva a répát, húzzák teljes erővel, de ennek dacára sem tudják kihúzni.


Erre az egészségügyi bizottság a skrabok testületét hívja segítségül. A skrabok testülete megfogja az egészségügyi bizottságot, az egészségügyi bizottság a gazdasági bizottságot, a gazdasági bizottság az iskolakomitét, az iskolakomité Szávát, Száva a répát, húzzák teljes erővel, de ennek dacára sem tudják kihúzni.


A skrabok testülete erre nem bírja ki s tele torokból kiabál:


Milicista!


A milicista, mint minden milicista pontosan megérkezik. A milicista megfogja a skrabok testületét, a skrabok testülete az egészségügyi bizottságot, az egészségügyi bizottság a gazdasági bizottságot, a gazdasági bizottság az iskolakomitét, az iskolakomité Szávát, Száva a répát s húzzák teljes erővel, de ennek dacára sem tudják kihúzni.


Igy állnak tehát izzadtan és lihegve. A répa azonban még mindig benne van a földben.


Az Isten fáját, mikorára veszik már ki!? kérdezi egy néző. Az Iksz véleménye szerint: Soha!


*           


A fal előtt, amelyre az Iksz ki van függesztve, tüstént nagy csoportosulás támadt. Szerjoska Blinow egy lángoló beszédet, tartott a többiek pedig helyeseltek: mi az értelme az önkormányzatnak, ha semmit se csinál!? Egészben véve sokkal jobb volna egészen lemondani róla. Ennek ellenére azonban mégis elhatározták, hogy az egész ügyet kitolják a vizsgák utánig s hogy addig nyugodtan viselkednek.


Ezután Szerjoska kifejtette még, hogy skrabjainkat le kell tenni, mert nem állnak hivatásuk magaslatán. Csak ekkor léphet az iskola az igazi forradalmi útra s csak ezután lehetséges jobb életről és igazibb tanulásról szó számunkra. Nagyon sokan ezzel a véleménnyel nem értenek egyet. Én például tapasztalásból tudom, hogy Szinaida Pawlowna és Nikpetos teljes rátermettséggel végzik feladataikat. Természetesen Jelnikitka és Almakfis ellen én is tudok ellenvetéseket felhozni, gyakran azonban ők is hasznosak az iskolának. Szerjoskának azonban az a véleménye, hogy ha már minden skrab ellen akarunk eljárni, akkor nem szabad kivételt csinálni. Később Nikpetossal hosszan sétálgattam a tornateremben. Beszélgettünk. Nikpetos maga szólított fel erre. Megkérdezte tőlem, hogy miért nem barátkozom már Szilvával. Azt válaszoltam, hogy ez így alakult a Linával való történtek után. Szilva meggyanusított valami dologgal, amiben semmi más részem nem volt, minthogy résztvettem a káposztás estélyen, Azonkívül szememre vetette, hogy belőlem hiányzik az igazi komszomol ideológia.


   Igen, Szilfida Dubinina nagyon jó leány, — mondotta, Nikpetos és sóhajtott.


   Tényleg jó, de talán nagyon is szigorú — jegyeztem meg én. — Micsoda jóságot talál Ön benne, — kérdeztem.


Másokkal szemben ép olyan szigorú mint maga magával. Ha azonban valakit a szívébe zár, akkor nem ismer semmiféle határt ... Mit gondol, Rjabcev boldog vagyok én vagy se? kérdezte hirtelen Nikpetos.


   Természetesen, ön boldog.


   Akkor bizony maga rossz megfigyelő, Rjabcev.


   Nézze, Nikolaj Petrovics mondottam, az a véleményem, hogy az ember boldogtalan, ha csak azért szenteli magát a szociális munkának, hogy, a magányát elfelejtse. Azonkívül még az is boldogtalan, akinek senkije sincs, akivel megbeszélje dolgait.


   És maga boldog, Rjabcev?


Sima jégre akar csábítani engem, Nikolaj Petrovics feleltem erre. Mind a ketten nevettünk és elváltunk.


Tulajdonképen miért volna boldogtalan Nikpetos? Hisz mindenki szereti, becsüli és tiszteli. Csak Szerjoska Blinow van ellene. Na igen, hisz ő minden skrab ellen van.


Április 26. Ma, amikor az SRM-be értem nem volt ott a titkárnő. Csupa unalomból, lapozni kezdtem az asztalon levő papírok közt s egy hosszú, ügyetlen betűkkel; írt papírra akadtam, mellette a géppel írt másolatával. Gyorsan elolvastam a papirt s nagy benyomást tett rám. Miután senkise volt ott, akivel a dologról beszélhettem volna, elhatároztam, hogy a másolatot magammal viszem, hogy odahaza leírjam. A nagy sietségben tartottam ugyanis attól, hogy a titkárnő minden pillanatba beléphet a másolatot zsebrevágtam.


A titkárnő már jött is. Még volt annyi időm, hogy az eredeti szöveget az írómappába tegyem, a mappa azonban már nyitva maradt. A titkárnő bizalmatlanúl nézett rám:


 Mit csinált maga itt a távollétemben?


 Semmit. Vártam magára.


 Miért van nyitva a mappa?


 Lapoztam benne.


 Megszeretném kérni ,hogy a jövőben ne nyúljon a titkos mappához.


 


  Szép kis titkos mappa az, amelyik kint never az asztalon. Erre nagyon megsértődött.


 A maga közreműködésének a módja, Rjabcev nekünk egyáltalán nem tetszik. S általában véve...


 Általában véve válaszoltam itt nincs semmi veszíteni valóm. Már egyszer megkíséreltem önnek kifejteni, hogy a züllött gyerekekkel mit keli csinálni. Ön azonban csak nevetett!


Ezután egy csomó gorombaságot mondtam neki és otthagytam.


Otthon elolvastam még egyszer a papirt. A legjobban azon csodálkoztam, hogy még felnőtt emberek is kínlódnak a szekszuális kérdéssel s hogy az ilyesmikért még büntetés is létezik! Holnap beszélek Nikpetossal. Tiszta kín ha az embernek ilyen papir akad a kezébe és nem tudja, hogy mi belőle az igaz és mi a svindlí. A könyvek nem árulnak el az embernek ilyen dolgokról semmit.


Április 28. A negyedik csoportban ma volt a matematika vizsga. Sztasjka Welepolszkája elbukott. Amikor kijött a laboratóriumból, hirtelen megállt és elkezdett iszonyúan nevetni. Az ajtó előtt még más lányok is álltak, akik szintén vizsgázni akartak. Először megkísérelték Sztasjkát megnyugtatni s vizet adtak neki, ezután azonban őrájuk is átragadt a nevetés. Általános nevetés és csuklás kezdődött. Sztasjka görcsöt kapott és összeesett; ugyan így a többiek. Egyre rosszabb lett a helyzet. A skrabok jöttek mind, rohanva. Amidőn végre a leányok megnyugodtak, hallom, amint Szinaida Pawlowna a következőket mondja Almakfisnak:


Tömeghisztéria. Muszáj valamit csinálni ellene.


Később Nikpetosnak megmutattam az elcsent másolatot s megkértem, magyarázza meg az összes részleteket. Nikpetos nagyon zavarba jött s mindenekelőtt azt a tanácsot adta, hogy a papirt semmisítsem meg s hogy az ilyen dolgokkal ne tereitessem el a figyelmemet a tanulásról. Én azonban nem osztottam ezt a véleményét. Erre végre megmagyarázta, hogy az ilyesmi tényleg előfordul, tényleg vannak nemi perverzitások. A szovjet kormány küzd ezek ellen a testkultura, a népoktatás és egyéb intézményeivel. Ezek a felvilágosítások némileg megnyugtattak.


Ez volt az első alkalom, amikor Nikpetost zavarba jönni láttam.


Április 30. A fizikavizsgák alkalmával a lányok közt ismét „tömeghisztéria” volt. Ez tegnap történt. Az Ikszbe ma a következő cikk jelent meg:


A HISZTÉRIAI INTÉZET.


Tudomására hozzuk olvasóinknak, hogy iskolánk keretében egy új nevelőintézet nyílt meg: a hisztériai intézet (nem szabad összetévesztem a históriai intézettel). Az intézet elvégzése után minden tanítványnő minden további nélkül elnyeri a tökéletes cifrababa tudományos fokozatát. Az intézet fő tanszakai: bálok, táncok, flört és a hisztérikus rohamok minden neme, kezdve a cincogástól a fülsiketítő nevetésig.


Az Iksz a maga részéről az intézet munkájának megkönnyítése céljából a következő rendszabályokat javasolja:


1.  Egy ezer liter űrtartalmú parfümös hordó felállítását az auditóriumba.


2.  Egy vasbálvány felállítását a tornaterembe.


A bálvány a következő felírást hordja: „A fájdalom szobra”. A leányok a bálvány mellén kisírhatják magukat anélkül, hogy barátnőiket a munkatól elvonják. À bálványnak vasból kell lenni, hogy a sóstartalmú könnyek vízének ellenálhasson.


Az Iksz ezektől az intézkedésektől a hisztériai intézet áldásos felvirágzást reméli.


Nagy visszhangja támadt a dolognak. A lányok egész megvadultak s Szinaida orra előtt ép´ akkor tépték le a falról, amikor az olvasni akarta.. Szinaida Pawlowna elkezdett kiabálni:


— Ki merészeli az iskolában a szó szabadságát megakadályozni? Ne kerüljön az a szemem elé! Azonnal visszaragasztani az ujságot a helyére!


Pár leány tüstént keritett rajzszeget és ismét kiakasztotta az Ikszet. Mi egy sarokban álltunk és olyan bolondul nevettünk, hogy belefájdult a hasunk.


Ezután véletlenül valami olyasmire jöttem rá, ami nagyon meglepett. Az auditórium közepében egy összegöngyölt cédulát találtam, amelyen Szinaida kezeírásával a „Hisztériai Intézet” cikk állott, a papir másik oldalán pedig ugyancsak az ő kezétől: „Az Iksz szerkesztőségének”. Ugy, tehát így áll a dolog?! A hosszú Szinaida tehát munkatársa az Iksznek. Ő tehát nagyon pontosan tudja, hogy ki van bent a redakcióban. És én még ma sem tudom. Ez nagy komiszság velem szembei


Nem értem, hogy tulajdonképen miért van az, hogy nekem csupa olyan ügyeim vannak, amelyekről csak én magam tudok. Minél tovább tart ez az állapot, annál rosszabb számomra; nincs egyetlen egy emberem se, akivel kibeszélhetném magam; nem beszélek Szilvával, Szerjoska Blinovval is meglehetős laza viszonyban vagyok, Nikpetos felnőtt s nem érthet meg. Különben pedig nincs senkim.


Már csak a vizsgák meg a napló maradt számomra. Ez a napló most olyan számomra, mint egy közeli barát, akire mindent, de mindent rábízhatok. Május 10. Hurrá! A vizsgák legnagyobb részén túlestem. Nikpetos gratulált és azt mondta, hogy most már a negyedik csoporthoz tartozónak érezhetem magam. Csoportunkból a legtöbben már minden vizsgán átmentek, a fekete Szoja és Szilva is. Juska Gromov elbukott. A társadalmi ismeretekben és a matematikában január, óta egy lépést se haladt előre. Azt mondja, hogy őneki teljesen mindegy vajjon a harmadik vagy a negyedik csoporthoz tartozik-e, úgy se akarja az iskolát elvégezni, inkább a lovasiskolába akar bejutni. A vörös lovasok nadrágja megtetszett neki! Nem mindegy, hogy az emberen milyen nadrág van? Felfogásom szerint egy kis tornanadrág teljesen elegendő.


Juskának megmutattam azt a papirt, amit az SRM-be csentem. Nem talál benne semmi különöst. Az a véleménye, hogy minden férfi csinál ilyesmit. Neki különben az egész vurst. Ha a nemi dolgokkal szemben úgy állana, mint én, bezzeg máskép beszélne.


Május 15. Ma mondta Szinaida, hogy a nyári oktatáson csak azok a tanulók vesznek részt, akik a nyár folyamán a városba maradnak. Aki teheti elutazhat. Még azt is mondta, hogy a nyári iskolát ő vezeti s a szabadságáról lemond. Munkaprogramm: 1. Egy városközeli falu tanulmányozása. 2. Ásatások a hazai dolgok ismeretére alakult muzeum munkatársainak vezetése mellett. 3. Társadalomismereti kirándulások, vagyis mindenféle muzeumok és régi vidéki kastélyok látogatása. Mindegyik szakon egy külön erre a célra kirendelt skrab Vezetése alatt dolgozunk.


A nyári iskola junius elsején kezdődik, közvetlen azután, hogy az iskolát végző tanulók elhelyezéséről végleges döntés történt.


Május 20. A cipőim teljesen tönkrementek a futballozásban. Hogy az öregemnek semmiféle kiadást ne csináljak, cérnával és szurkosfonállal mindennap újból összevarrom. A suszter azt mondja, hogy új cipőt kell szereznem, A cipő miatt nem jutok az iráshoz.


Május 31. Juska Gromovnak van egy nővére, Mária. Mária már meglehetősen felnőtt, de nagy előszeretettel tartózkodik közöttünk. Annyira szaglik a parfümtől, hogy már tíz mérföldről érezni ha jön. Az orra olyan fehér, mint a kréta. Juska azt mondja, hogy a puder miatt van, mert puder nélkül kékesvörös az orra. Az apja macskanyúzó. Állandóan macskákat vásárol, lenyúzza a bőrüket és azután mint mókusbőrt adja el. Apám ismeri az öreget; szerinte a macskabőr nem ér semmit, mert a szőrük hamar kihull.


Ez a Mária állandóan babusgat s az ő „kedves, árva gyerekének” nevez s gyakran megvendégel teával és befőttel. Ezért Juska gunyolódik felettem s „árva gyereknek” hív. Ez egy kissé kinos, de annak dacára kellemes is nekem.


A komszomol a nyár folyamára beszünteti klubmunkáját. Én ugyan nagyon ritkán mentem a klubba, ezt a szünetelést azonban mégis sajnálom. A nyárára elutazik Szerjoska is Tambow kormányzóságba, a fekete Szoja meg Leningrádba megy, a rokonaihoz.


Néha úgy tűnik előttem, hogy egész egyedül megyek a mesztelen földön keresztül, köröskörül nincs egy ember se s maga magamnak fájok.


 


A NYÁRI SZEMESZTER


Junius 3. A hosszú Szinaida ma azokról a feladatokról beszélt, amelyeket a nyáron felad nekünk. A nyáron minden oldalról, illetve, ahogy ő kifejezte magát, a komplex-metódus szerint tartozunk átvizsgálni Golofkino falvát, mely öt kilóméterre van a várostól. Érintkezésbe kell majd lépnünk a parasztokkal, nem szabad magunkat, mint városi embereket nagyratartanunk előttük s számukra minden alkalommal meg kell magyaráznunk mindazokat, ami érdekli őket, a falut keresztül-kasul mérni, általában mintegy összekötő láncszemül szolgálni köztük és a város között. Ez lesz az első feladatunk.


A második pedig: a parasztok nótáit, meséit, mondáit, legendáit és hagyományait gyüjteni és feljegyezni. (Valamint népviseletet rajzolni, ez azonban inkább az erkölcseik tanulmányozásához tartozik). Hogy a „népeposz” fogalmát megismertesse velünk Szinaida, részleteket olvasott fel a finnek népeposzából, a Kalewalából. Valamikor egy Runeberg nevű néplegenda gyüjtő bevándorolta egész Finnországot és meséket gyüjtött; a finn költő Lönnrot azután az egészből egy nagy költeményt csinált. Mindezt azonban korántsem háromszáz évvel ezelőtt, például Shakespeare idejében, hanem körülbelül száz évvel ezelőtt. Runeberg természetesein érdeklődött az ilyesfajta dolgok iránt. Hogy azonban mi mit csinálunk mindezekkel, az egyáltalán nem világos előttem. Kit érdekel ma már mind ez a barbár babona, a boszorkányokkal és ördögökkel egyetemben? Nekem az a véleményem, hogy ma már maguk a parasztok sem hisznek ezekben a fecsegésekben. Azonkivül pedig semmiféle összehasonlítás se lehetséges. A finn mesékben például szerepelnék óriások, az egyikben hárman összeállnak, hogy megszerezzék Sampo kincsét s ´ezért a kincsért mindenféle ördögökkel harcba szállnak. Össze lehet hasonlítani ezeket az óriásokat a mi Baba-Jagáinkkal, akik seprün lovagolnak. Általában a mi boszorkányaink és ördögeink visszataszító s így egyáltalán nem derűs lények. Azonkívül előfordulnak még ezekben a mesékben, hogy a békákat nem szabad megölni, mert ezek egykori emberek s hogy a kihullott emberi fogakat a pókoknak kell áldozni. Az a meggyőződésem, hogy mindez szemen-szedett tudatlanság. Ilyesmit igazán nem érdemes feljegyezni. Sokkal fontosabb a falun olyan gyorsan, ahogyan csak lehetséges az elektrifikálást és a kooperációt keresztül vinni. Csak igy jútunk el a szocializmushoz. Szinaida Pavlovna azonban azt mondja, hogy mindezeket fel kell jegyezni, mert az elektromosság fénye kipusztítja ezeket s azután már nem lehet majd összegyüjteni őket. Felfogásom szerint nem érdemes, hogy jaz ember ilyesmivel foglalkozzék. Mindezeket meg is mondtam Szinaida Pavlovnának. Azt válaszolta, hogy belőlem hiányzik anyanyelvünk szeretete; már pedig minden kulturának az anyanyelv a gyökere. Erre nem válaszoltam, most tehát mindezt a sok vacakot fel kell jegyeznem Ilmarinenről, a kovácsról, Ainoról a szűzről és a kalapácsos Tjeremről, aki legyőzte a varázslókat. Az ördög vinné valamennyit!


Ezenkívül részt kell még vennünk a honiismeretek muzeumának munkálataiba. Régi sírdombokat kell átkutatnunk. Szinaida Pavlovna azt állítja, hogy kilenc kilóméterre a várostól egy régi telep maradványai találhatók, ahol harcosok fegyvereikkel, lovaikkal és edényeikkel vannak eltemetve. Mindezeket nekünk kell kiásni és a muzeum rendelkezésére bocsájtani. Ez már egész pompás dolog, különösen a fegyverek miatt. Ki fogjuk ásni a fegyvereket, s tüstént ott a dombon majd egy csatát rendezünk. Azt hiszem azonban, hogy egy nyár mindezeknek a feladatoknak az elvégzésére nem elegendő. Hisz a többi skrabok is még mindenfélét akarnak tőlünk!


Nikpetos elutazott. Betegsége miatt két hónapi üdülési szabadságra ment. Elutazása előtt Szilvával láttam sétálni. Velem nem beszélt. Nagyon dühös voltam emiatt.


Most ezután nincs senkim, akivel beszélgethetek.


Junius 4. Nagy gyűlés volt. A természetrajz nyári programmját beszéltük meg. Ezután olyasvalami történt, ami nagyon felizgatott. Amikor a természetrajzi laboratóriumból kijöttem, láttam, hogy Wolodjka Schmerc hátbavágta Szilvát. Eleinte Szilva védekezett. Én közömbösen tova akartam menni, amikor hirtelen hallom, amint egész kétségbeesetten kiált:


Kosztya, gyere segíts!


Én azonban mégis tova akartam menni. Szilva azonban már egész kétségbeesetten kiáltotta:


Vladlen, hát segíts! ...


Erre Wolodjka Schmerz olyan harsányan felnevetett, hogy egész megfeledkezett a verekedésről. És megkérdezte:


Hát mi az, már megint Vladlen?


Ekkor megfordultam s adtam neki egy „vöröskatona porciót”, akkorát, hogy hanyatvágódott. Tüstént felugrott azonban és nekem jött.


 


Erre egy „kézigránátrobbanást” nyomtam bele, úgy, hogy egy szempillantás alatt az ajtónak esett. Erre csupán köpött egyet, megfenyegetett az öklével és elódalgott. Szilva ezt mondta:


Valamiért bocsánatot akarok kérni tőled. Most már tudok mindent. Bocsáss meg!


Ezt válaszoltam:


 Azelőtt is tudtál mindent. Nincs semmi megbocsájtani valóm.


 Nem tudtam semmit! Mindent csak Nikolaj Petrovicstól tudtam meg. Legyünk ismét barátok, mint azelőtt.


 A régi barátság már nem lehetséges közöttünk, mondtam szárrazon és tovamentem. Ugyhiszem Szilva sírt ezután.


Junius 7. Tegnap voltunk először Golofkinón. A parasztok kint voltak a veteményes kertekben. Többnyire főzelékféléket termelnek. A parasztok életformáit szándékoztam tanulmányozni. Oda mentem tehát egy parasztasszonyhoz, aki ép fiatal bujtoványt ültetett és mondtam:


 Nénike, szabad segítenem?


 Ki vagy te?


 Kiránduló vagyok a városból.


 Tehát diák vagy.


I gen.


 Tavaly Perkuskowon jártak ilyen diákok. Ezek felakarták mérni a földet s közbe Arina nénitől elloptak egy ládát, tele fehérneművel.


 Mi nem vagyunk tolvajok.


 Ki tudja miféle emberek vagytok. Állj csak odébb és ne zavarj.


Nénike, te hiszel az ördögben?


Erre fölegyenesedett, a kezeivel még megpaskolta a földet s egész hangosan kiáltott:


Petraaa! Petraa!


A kerités mögül egy paraszt emelkedett fel, szénásvillával a kezében és egyenesen felém jött. Az asszony ezt mondta:


Ez is egy olyan diák! Valamit az ördögről akar nekem mesélni...


Az ijedtségem lassan elpárolgott és megszólaltam.


 Ez egyáltalán nem igaz! Eszem ágába sincs az ördögről beszélni.


Az elektrifikálásról és a rádióról akarok beszélni. Ezután pedig segíteni akarok néktek... ha lehet...


Áh, a falu és a város közötti összeköttetés ... mondta a paraszt. Hát, miattam! Mi nem vagyunk ellene, ha tisztességbe megy. De kedves öcsém gyere vasárnap, nekünk parasztoknak akkor van időnk.


Tovább mentem, mindenütt a veteményeskertekben asszonyok dolgoztak a gyermekeikkel. Hirtelen valami bojhos kutyán akadt meg a szemem, amelyik már rugaszkodott is felém nagy ugatva. Ahogy ilyen esetekben szokásos, úgy tettem, mintha követ akarnék felemelni a földről, a kutyának azonban eszeágában sem volt békében hagyni, sőt ellenkezőleg, csakhamar jött még egy csomó és valamennyi nekem. Egyszer hallottam arról, hogy veszedelmes kutyákat úgy lehet elűzni magunktól ha levizeljük őket. Miután többen voltak minden irányban forognom kellett, hogy valamennyit eltaláljam.


— Ugyi, ez a ti város és falu közti érintkezésiek? kiáltotta valaki mögöttem. Körülnéztem. A paraszt volt a villával a kezében.


Elkergette a kutyákat, én meg tovább mentem. A következő udvar mögött azonban a bestiák megint nekem estek, sőt egy alaposan belekapott a nadrágomban. Elfogott a düh. Kiszakítottam egy karót a kerítésből, hogy védekezzem. Ekkor elkiáltja valaki magát:


Hagyd a karóval! különben összetépnek.


A karót tehát eldobtam. Egy paraszt azt kérdezte:


Mit keresel itt? Meg akarom ismerni a falutokat.


Itt a hátsó udvarokon nincs semmi keresni valód! vélte. Megismerni! Banda!... Hogy jösz te ahhoz, hogy a kerítést tönkre tegyed? Mi? Talán te csináltad?


Váratlanul egy bokor mögül egy asszony emelkedett fel és kiabált:


A fenébe veled te majom. Az embernek már nyugta se lehet tőlük! Lopni akartok mi, mint tavaly!... Vanjka... Vanjka... — ordította, mint egy fúria. — Gyere gyorsan és számold meg a libákat, meg vannak-e még!


Nagy nehezen sikerült a faluból kilógnom és elérni a nagy országútat. A többiek is hasonlókat tapasztaltak. Kettőt, akinél a mérőszalagok voltak majdnem összevertek, mert felakarták mérni a földet.


Junius 10. Ugylátszik megint ugyanaz történik velem, mint a télen. Most azonban nem vagyok hibás, és világosabban is gondolkodom ebben a dologban, mint akkor. Először a Linával való történtek miatt, másodszor pedig azért, mert tudom, hogy bizonyos dolgok megbosszulják magukat, mintahogy ez kiderül abból az írásból, amit az S R M-ből loptam. A legrosszabb a dologban az, hogy Nikpetos elutazott s az ilyesmit nem lehet Juska Gromovval megbeszélni. Nincs senkim, akivel szóbaállhatnék! Teljesen elhagyatott vagyok. Most már több napja tart így. Az eset a következőkép áll:


Juska nővére, Mária a fejébe vette Csehow „Házassági ajánlat” című darabjának az előadását. Nekem a vőlegényt, Máriának meg a menyasszonyt kell játszani. A darab nagyon korszerűtlen s meglehetősen szószátyár. Csupa földbirtokos szerepel benne. A dologba azonban mégis belementem, mert szeretném kipróbálni magamat, mint színészt. A szerep előírja, hogy csókolódzam Máriával. A próbán, amikor átöleltem Máriát és megcsókoltam, ezt mondta:


 Fuj, egész benyálaztál ... Hát te még nem tudsz csókolni?


Rajtunk kívül még mások is voltak jelen. Valamennyien nevetésbe


törtek ki és Juska Gromov elkiáltotta magát:


A-a-ahhhl... Elpirult! Egész vörös lett!


Erre dühbe jöttem és vonakodtam tovább játszani s Ott akartam hagyni őket. Ők azonban körül vettek valamennyien és annyit beszéltek, hogy végül is maradtam. Juska egy sarokba húzott és mondta:


Hát ennyire a fejedlágyára estél, te kukac!? Avagy csak teszed magad? Hát nem látod, hogy Mária össze akar bandlizódni veled?


Először nem értettem, hogy mire gondol. Mária azonban jött nagy szeleverdien és bele lökött Juskába, hogy az messze repült és suttogta:


De mulatságos vagy, Kosztya. De hisz ez nem baj! Ha nem tudsz, hát majd én megtanítlak. Akarod? Igen? Akarod. Gyere ma este hozzánk a kertbe.


A házuk mögött egy kis kertjük van, megfontoltam a dolgot és,.. maradtam.


Este kimentem a kertbe. Mária már várt. Áttetsző rövid ruha volt rajta. Tüstént hozzám simult és mondta:


Először is nem szabad benyálaznod. Csukd össze az ajkad és szo rítsd erősen az arcomra.


Én azonban szándékosan nem az arcát, hanem az orrát csókoltam. Mária suttogta:


Te ostoba, ne ott. Én azonban megfigyeltem, hogy az orra foltos lett. Ezután próbált rávezetni arra, hogy hogyan kell valakit szájoncsókolni. Ez azonban egyáltalán nem volt nagy élvezet számomra. Utálatos sárga fogai vannak s a parfümön kívül még bagószaga is van. Persze meg van az oka: egy pillanatra se szűnik meg dohányozni. Ezután a kert legsötétebb sarkába vitt és leültetett egy padra és beleült az ölembe. Valami elviselhetetlen szag ütötte meg az orromat és mondtam:


Fuj tejfel, mi van itt? Mi olyan rettenetesen büdös? Mária átölelt és belesúgta a fülembe:


  Nem baj, apa macskabőrei ezek. Itt lógnak száradni. Ne figyelj oda.


Az aztán művészet ilyesmire nem figyelni. Olyan bűz volt, mint egy pöcegödörbe. Erőszakkal kilöktem az ölemből és odább álltam. Mária azonban egyáltalán nem volt megsértve.


Azóta még egy nehányszor voltam ott. Állandóan csókolóztunk mint a gyerekek. Egyáltalán nem volt kellemes!


Mind ez még nem lett volna rossz, ha mindannyiszor utánna nem következett volna f-f p-p! Rettenetesen kínos a dolog, különösen ha a papirra gondolok, amit az SRM-ből loptam.


Junius 15. Aljoska Csikin most Szinaida Pavlovnánál lakik. Egészen megváltozott. Természetesen azalatt az idő alatt, amíg a züllött gyerekekkel kódorgott sokat visszamaradt s most a harmadik csoportban a második évfolyamosok között ül. Nagyon sovány, sápadt és nem szól egy szót se.


Szinaida Pavlovna a városi hivatalnál valami támogatást járt ki az anyja számára. Ma volt itt az öreg megköszönni. Szinaida Pavlovna előtt megakart hajolni egész a földig: ez nagyon bántotta Szinaidát. Párszor megkíséreltem Aljoskával beszédbe elegyedni, válasz helyett azonban csupán dörmögött valamit maga felé.


Junius 20. Tegnapelőtt Jelnikitkával voltunk kiránduláson. Tulajdonképpen természetrajzi kirándulásnak indult ez a kirándulás, később azonban úgy alakult, hogy a társadalomtudomány is szerepet játszott benne s mert ehhez Jelnikitka semmit sem ért egy nagy zrie lett az egészből.


A kiránduláson ott volt az egész harmadik csoport (amelynek most negyedik csoport a neve) s páran a második csoportból. Az odautazás alkalmával mindenféle szerelmi jelenetek játszódtak le; Volodjka Schmerz például az egész idő alatt kint tartózkodott Ninka Fradkinával a perronon. Mi szándékosan egyre ki jártunk, mintha a WC-n volna dolgunk; ha az egyik visszajött, akkor ment utána a másik. Volodjka természetesen bosszankodott. Megérdemli. Kivétel nélkül minden lánnyal csókolódzik, mint amolyan igazi Harold Lloyd. Ninka szinte főtt a haragtól, de hiszen mi ép ezt akartuk. Azután azt akarta Jelnikitka, hogy énekeljünk, mert ez hozzá tartozik a kiránduláshoz. Mi megkérdeztük, hogy hát mit énekeljünk; azt mondta: a „Jöjj, csendes est”-et. Mi tehát elkezdtük bömbölni ezt az ostoba nótát. Jött a jegyszedő s egész csudálkozva nézett reánk és dörmögte:


Már azt hittem, hogy elromlott a fék... Általában nagyon mulatságos volt.


Amikor azután Szolnecsnóján voltunk, Jelnikitka természetrajzi dolgokat akart megmagyarázni a leányoknak. Mi fiúk futballoztunk. Minden kitünően ment, addig mig a fiúk nem fogtak egy gyíkot. Persze mindannyian tudjuk, hogy egy gyík sem harap. Ennek dacára is nagy kavarodás történt. Odavittük a gyíkot Jelnikitkához és megkérdeztük tőle (természetesen csak a tréfa kedvéért):


 Jelena Nikitisna, micsoda kígyó ez?


 Ez egy kis kígyó az afrikai boakonstriktor családjából.


 Veszélyes?


 Nem, egészen ártatlan kis állat.


Erre Juska Gromov kezében a gyíkkal eléje lép és azt mondja;


 Jelena Nikitisna, vegye egy kicsit ezt a kígyót a kezébe.


 Miért?


Hogy. bemutassa nekünk, hogy nem veszélyes.


Erre, amint Juska Gromov átakarja adni a ficánkoló gyíkot Jelni kitka kezébe, Jelnikitka ijedt kiálltozásba tör ki s vele együtt vala mennyien a lányok.


Dobja el a gyíkot, kiáltotta Jelnikitka. Hagyjon békét ezzel a féreggel.


Juska elhajította a gyíkot, de nem a földre, hanem Ninka Fradkinára. A leány borzadozva rázta le magáról, mi meg tovaszaladtunk. Jelnikitka általános gyűlés elé akarja vinni a dolgot. Mindennap van valami jelenteni valója rólunk. Nem is törődünk már egyáltalán vele. A jelenlétében nem lehet semmi mulatságos vagy komikus dolgot csinálni s ha valahol ott van Jelnikitka, a leányok olyan pléhpofákat vágnak, hogy az ember kiszalad a világból.


Ezután a birtokra mentünk. A birtokot, illetve jobban mondva az állattenyésztést egy gazdasági szovjet vezeti. A ház maga és a hozzá csatlakozó szárnyépületek muzeumul szolgálnak. Mindenféle kirándulók jönnek ide tanulmányozni, hogy a gazdag urak, a földbirtokosok és burzsujok, hogy éltek azelőtt. Természetesen mi is megakartuk nézni a házat. Jelnikitka azonban ezt mondta:


A mi kirándulásunk természetrajzi dolgokkal tartozik foglalkozni s nem szabad, hogy bármi is eltérítsen ettől a feladatunktól. Megmaradunk tehát az állattenyésztés körében. Majd ott mesélek mindenféle érdekes dologról.


De mit érdekelnek minket az ökrök és a tehenek. Ha még mi te-nyésztenénk, akkor talán igen. Ezért azután a fiák azt mondták:


 Minket nem érdekel.


 


Miközben ide-oda így tárgyaltunk és veszekedtünk, az üvegajtón keresztül barna lovaglónadrágban egy férfi lépett ki nagyon különös állapotban s a következőket mondta:


Nem akarják megnézni a kastélyt?


Maga a gondnok?


Igen, én vagyok itt a főszemélyiség.


A hangja olyan rekedt volt, mint egy rossz gramophoné. Ezenkívül a torkából olyan hangok jöttek, mintha csuklott volna.


 Megtud nekünk magyarázni mindent? kérdezte Jelnikitka.


 Mindent a legalaposabban, válaszolta a gondnok.


A gondnok nagyon bizonytalanul állt a lábán, mert tántorgott.


Hát akkor menjük be, mondta bosszusan Jelnikitka. Természetesen először azért nem volt szándéka bemenni, mert félt, hogy nem tudjaa bent levő dolgokat megmagyarázni nekünk.


A gondnok átvezetett a szobákon.


Itt mondotta ebédelt a földbirtokos, méltóságos Urussow úr. Itt teázott a méltóságos. Itt szokott délután pihenni a méltóságos. Itt pedig ...


Ez már Jelnikitkának is sok volt.


Mit akar ezzel a „méltóságossal” egyre, mondotta. Hisz szovjet gyerekekkel beszél. (A “gyerekek” persze mi voltunk!) Az ő számukra nincsenek ilyen címek. Beszéljen, gondnok polgártárs egyszerűen.


Azt is tudjuk, jegyezte meg a gondnok és nyelt egyet. Van azonban egy rendelkezés, hogy ezt a dolog színezete miatt kell így mondani. Nézzék kérem ezeket a festett falakat. Az angyalok, akik itt körüllebegnek azok az Ámorok. Ez az asztal pedig üvégfajencéből van. Kérem ne tessék újjal hozzányúlni, mert ezáltal rárakódik a por.


Ismét csuklott egyet.


Egy kicsit csuklom kérem, mert nagyon sok hagymát ettem. Mindjárt jövök. Tessenek egy kicsit várni.


Erre a gondnok kiment a szobából.


 Nagyon különös egy gondnok, mondta Jelnikitka.


 Magyarázzon Ön nekünk, mondtam én.


 Maga mindig olyasmibe avatkozik Rjabcev, amihez semmi köze, mondotta Jelnikitka. Nincs semmi okom, hogy magára hallgassak.


A gondnok visszajött és kezdett megint magyarázni. Észrevettem, hogy nem is hagyma, de valami egészen más szaga van.


 Mi az oda fönt a menyezeten? kérdezték a gyerekek.


 A mennyezeten. magyarázta a gondnok Venus isten nő van ábrázolva. Körülötte a kocsiban Vulkán ül, a pásztor, ez abból látható, hogy ostor van a kezében. Ezt a képet egy híres afrikai festő festette.


 Hogy hívják a festőt, kérdeztük.


 Ezt elfelejtettem. Nem tud az ember mindent megjegyezni.


A háttérbe valaki csuklott. (Juska Gromov volt, aki fölakarta húzni a gondnokot).


A gondnok leült egy vörös fotöjbe és a következőket mondta:


Gyerekek, kedves gyermekeim és ön is, a vörös pedagógia igentisztelt tanárnője! Bocsássatok meg. A szemeim előtt elpattant egy lánc!


 


Miféle lánc, kérdezte Jelnikitka.


Egy brilliáns lánc, mondotta a gondnok. Ez azonban nem baj. Mindjárt felkelek. A hagyma kissé árt nekem.


Tényleg megint felállt s mentünk tovább. Egy óriási terembe értünk, aminek karzata volt. A mennyezet közepéről egy tüllel bevont hatalmas csillár lógott. Az ablakok majdnem olyan nagyok voltak, mint a mi sporttelepünk.


Itt mondotta a gondnok metszette el a nyakát méltóságos Urussow úr.


Miért, kérdeztük kíváncsian.


Mert egy kísértetet látott.


Miféle kísértetet?


A fehér asszonyt, mondotta a gondnok sejtelmes hangon. S ez a fehér asszony olyan finom volt, ahogy mondani szokták, olyan szívélyes, hogy Urussow úr [nem tudta nézni.


Ó sóhajtott halkan az egyik leány.


Gondnok polgártárs, mondotta Jelnikitka remélem tudja, hogy ez babona s ezért legyen olyan jó és az ilyen kisértethistóriák értelmetlenségeire ne hívja fel a gyerekek figyelmét.


A gondnok csuklott: A hagyma nem nekem való. Ez az egész. Igazán nem tehetek róla. Ugy magyarázom, ahogy megparancsolták. Én nem voltam jelen a dolgoknál. Különben pedig bocsánatot kérek, az én szemeim előtt most egy egész falu égett le.


Miféle falu? — kérdezte Jelnikitka, s látszott, hogy az egész dolog nagyon bosszantja.


Jepusíha falva, — mondta a gondnok. — Különben pedig polgártársnő, ha nem tetszenek az én magyarázataim, akkor magyarázzon Ön.


 


 Igen, igen, magyarázzon Ön Jelena Nikitisna, — kiáltotta több fiu, természetesen csak azért, hogy bosszantsák Jelenát.


Szavazzunk! mondottam. Aki Jelena Nikitisnát akarja hallani, az emelje fel a kezét.           


A legtöbben felemelték a kezüket. Erre Jelnikitka már egész tombolt a dühtől.


 Nem magyarázok semmit, kiáltotta. Általában hallatlan ez az egész. Megyünk!


 Miért, kérdezte a gondnok. Egész mulatságos a társaságuk. Látogassanak meg máskor is. Az öregem majd süt húsos-fánkot.


Jelnikitka olyan dühös volt, hogy egyenest a pályaudvarra akart menni. Alig értünk azonban a kapuhoz, olyan eső kerekedett, mintha dézsából öntötték volna. A pályaudvarig pedig volt vagy három kilométer.


  Várnunk kell, mondotta Jelnikitka.


Kinéztem, az egész égbolt fekete volt a felhőktől. A gondnok, aki mögöttünk állt, a következőket mondta:


Ilyen nagy esőbe akartok menni? Hisz egész csontig eláztok! Maradjatok itt az éjszakára. Majd szénát teritünk a padlóra. Aki pedig akar, alhat a szénapadláson. Inni meg annyi tejet keríthetek a gazdasági szovjettől, amennyit akartok.


(Folytatás a következő számban)


 


 


Vissza az oldal tetejére | |