Korunk 1929 Június

A félelem korában élünk?


Ferdinand Bruckner

 


Hosszú hónapok óta rejtvénye a német irodalmi közvéleménynek Ferdinand Bruckner személyisége. Senkise tudja ki rejlik e pszeudonim mögött. Nagysikerű darabjai, a Krankheit der Jugend és a Verbrecher úgy kerültek bemutatóra Németország legalább száz színpadán, hogy ő maga nam jelent meg. De nem volt a kulisszák mögött sem. Ferdinand Brucknert még a „beavatottak” se ismerik. Elszánt ujságírók és még elszántabb irodalmi kíváncsiak írásban és valóságban úgy vadásznak utána, amelynek technikája már egész Scherlock Holmes-i. Napról-napra újabb és újabb kombinációk merülnek fel, hogy kicsoda F. B., hogy azután a következő napon még mélyebb legyen a rejtély.


 


A félelem látszólag reakció valamely észlelhetővé vált veszedelemre. A valóságban tehát a veszedelem csak másodlagos és utólag bekövetkezett o k s így. a félelem maga nem egyéb mint félelem önmagunktól.


A veszedelem olthat félelmet az emberbe. Valamely hirtelen felbukkant veszedelem rémületbe üzheti az embert, de sohasem üldözhet valakit a veszedelem oly annyira s az ember bátorságát sohasem oszthatja meg úgy, mint az a félelem, mely az emberben szorong és vele fut, ha menekül. Ellenkezőleg. A veszedelem a legtöbbször észheztéríti az embert s védekezésre és elhatározásra kényszeríti. Sőt: a veszedelem egyenesen kiűzi az emberből a félelmet, mert az ember „helyezkedik” a veszedelemmel szemben. Szembenéz az ellenféllel. Az a valóságos félelem azonban, amelyről mi beszélünk, nem nézi az ellenfelet, hanem mindig csak a halált.


Labilis lények, emberek tehát, akik állandóan önmagukkal foglalkoznak, mint például gimnazisták és asszonyok, állandó félénk várakozásában élnek valamely dolognak, amely már akkor is meg van, ha sohasem következik be. Az ember e maga magától való félelme elől látszólag nincs más menekvés, csak a személyiség megsemmisítése. Az öngyilkosság tulajdonképpen végleges leszámolás a félelemmel. Mi életben maradottak egész pontosan érezzük ezt, viszont elhallgatjuk magunk előtt, ismét csak félelemből és így fedezünk fel más, személyiségünket kábitó „okokat”, melyek valóban nem azok s tesszük felelőssé a tanárokat ha valamely gimnazista ravatalánál állunk, vagy pedig az „idegeket” egy asszony koporsója előtt. Holott egyedül ők a felelősek s mert soha senki egyedül még maga-magáért nem volt felelős: felelős az élet, úgy ahogy látjuk s az idő pszihikai milieuje, amelyben a félelem népbetegség lett.


Mit jelent a tanár valamely stabil fiatalember szemében, akiben nincs semmi életfélelem? Izgató ellenfelet, akin fiatal erőit lemérheti. És mit jelentenek az „idegek” egy olyan ember számára, aki életének értelmet tud adni? Az orvostudomány körülményeskedését. Az életfélelem azonban értelmetlenné teszi az életet, az „ellenfelek” üldöző fantomokká nőnek és az „idegek” melyek ebben a jelentésben tényleg nem léteznek, egyszerre adva vannak, hogy „fölmondják a szolgálatot”.


A félelem epidémikus fellépése illuzió-vesztéseink következménye; következménye, szellemi fölényünknek, szexuális zavarainknak és „magányos” életre való képtelenségünknek; következménye annak, hogy közösségi életünkből hiányzik a tartalom; következménye a hatalomra való nevelés tendenciájának és annak a felismerésnek, hogy az élet nem ér semmit és nyolcadszor és századszor következménye a belénk nevelt rengeteg renommagenak. Végül hozzájönnek még ezekhez ama gazdasági gondok, melyek ugyan sohasem oltanak belénk halálfélelmet, melyeket azonban mi mégis előszedünk, hogy ön magunkat áltassuk. Mert hiszen egész bizonyos, hogy az a bizonyos gazdasági szükség nem a mi „bűnünk”, amit így mindenért felelőssé tehetünk, látszólag azonban minden egyéb ok a mi „bűnünk” volna s így mi sem érthetőbb, mint az, hogy szégyeljük bevallani magunk előtt emberi képtelenségünket. Holott azért mondunk „gazdaságilag” csütörtököt, mert ez a tehetetlenség következménye az önön magunk képtelenségének. Ha az életfélelem minden felsorolt okát összefoglaljuk, akkor egy egyetlen magyarázatra jutunk, mely gyökere valamennyinek s ez a lelki- és testi-kreatura kielégítetlenségé.


Valamely lételében kielégített ember nem fél sem maga magától, sem veszedelmektől, mert a kielégített ember nincs elfoglalva magával. Rendbe van mind azokkal a dolgokkal, amik a megelégedést teremtik számára. Ezek a dolgok alaposan kifárasztják és jól alszik. Viszont ha csak egyetlen egyszer gondol maga magára, akkor tüstént nyugtalan lesz és felfedez magában egy sajátos félelmet, az ő egész speciális félelmét amely tulajdonképpen félelem önön magától; és egy gyűrűt a tengerbe dob. A kinemelégített ember nem alszik jól. A kinemelégített gimnazista egész éjszaka terveket sző, amelyeket már szövésükkor megvalósíthatatlanokként rendez be magának, mert hiszen ezeknek a terveknek azt kell igazolniok, hogy ő már is egész ember. A kinemelégített asszony egész éjszaka önmaga felől gondolkodik s egyre azt állapítja meg, hogy a feje fáj, hogy túlságosan hízik, meg hogy utaznia kéne s hogy bizonyára a legjobb férje van, akire csak akadhatott. És csak reggel fele alszik el s az átvirrasztott éjszakák hosszú-hosszú, szinte évekig tartó treningjére van szüksége, amig megkérdezi magától, hogy honnan eredhetett a fejfájása s hogy tulajdonképpen kinek a számára kell soványabbnak lennie s hogy a valóságban mit akar az utazásával. Tiszta véletlen ha nem lövi magát agyon. Ám mi egyébbel foglalkozzék a kinemelégített ember, ha nem önmagával és egszisztenciája terméketlenségével? Mert hiszen minden egszisztencia természettörvény erejű rendeltetése a termékenység. Ennek a termékenységnek természetesen semmi köze ahhoz a termékenységhez, mely gyermekeket hoz a világra. Ez a termékenység az önmagunk énjének a termékenysége s az önmagunkban való megujulás mi magunkban s a teremtő szív elégtétele afölött, hogy az egyéni létezés igazolást nyer. Ez a termékenység ugyanúgy szubsztancializálódik a kéjben, mint a kínban. Viszont a gyönyörben vagy a szerencsétlenségben sohasem lehet steril és egyedüli az ember. A félelemben azonban csak mi magunkra van szükségünk.


Mostanában mi emberek egy olyan életbeállítódásba kerültünk, amelyben főleg önmagunkat használjuk. Szellemi fölényünk az életet valami olyan dologgá tette, amelyen állandóan boncológépekkel operálunk. Gondoljunk csak nagy leleplezéseire az irodalomnak, amely intuitíve, azaz sokkal gyorsabban lát, mint a praktikus tudomány. Elsősorban a nyolcvanas évek francia naturalizmusa volt az, amely az első sebészeti operációkat véghezvitte. A francia naturalizmus volt az, amely arra a formulára akadt, hogy a szív semmi egyéb, csak „izom”. Ma még pontosabban tudjuk, hogy a szív micsoda. Már egyáltalán nem szív! Emellett nem sajnáljuk a szív racionalizálódását. csupán a szív emanációjának kiskorúsítása fölött sajnálkozunk, mert úgy rendeztük dolgainkat, hogy már nincs szükségünk reá. Hasonló lelki bányamunka vezetett az illuzióvesztésekhez. Az illuzió évszázadokon keresztül képes volt az életet, mint előkészületet még abban az esetben is értékessé tenni, ha az élet kín volt. Sőt ekkor még inkább, mert hiszen minden kín mélyéire, mint kiürített pohár ízét, — érezzük a gyönyört s ez a várakozás, miután semmisem indokolja, elveszi belőlünk a kín félelmét. Most már rég nem élünk csüggve a túlvilágon, azaz valamely jövendőbelin, mert a szellemi fölényünk úgy hozta magával, hogy most már csak önmagunkon csüggünk. Mert mit jelent az pl. ha vérünk tiltakozik Darwin tanítása ellen? A szellemünk majd csak elbánik vele! Hisz a vér végül is áttöri magát s az ős ember dorongjával leüti a szellemet. S a félelem ismét felbukkan. Már benne van a vérünkben azóta, amikor még féltünk az égdörgéstől. Igy derül ki, hogy minden félelem alapjában véve halálfélelem. S ma ez a halálfélelem annál inkább grasszál, mert a halál még sohasem volt ilyen látható.


A kinemelégített emberek, mindenek előtt ama bizonyos fölényes szelleműek, a lelki pubertásban elakadt emberek. Egy még oly hatalmas koponya, tele tudással és áttekintő erővel, sem képes a lelki szubsztanciának azt a legcsekélyebb kvantumát pótolni, amelyet bennünk a „szív” legcsekélyebb rezdülése létrehozhat. Aki ezt nem tudja létrehozni, mert maga magát erre a teljesítményre nem tudja felfokozni, az joggal találja fölöslegesnek a lét erőket feszítő mehanizmusát. Az ilyen ember azután megérett arra, hogy a halál gondolatai elárasszák. Ez az állapot persze intenzitásában semmit sem veszit azáltal, ha a halál gondolatai renomisztikus formákba rejtőznek, mint például abba, hogy az élet nem ér semmit. Alapjában véve ép ezek az emberek azok, akik még mindig hisznek az életben, mert ezek a legcsekélyebb felderítés által meggyőzetik magukat az ellenkezőről. De ki jut arra a gondolatra, hogy ezeket felderítse, ha ezek a nagy cinikusok, akiknek már semmisem imponál, az élet győzteseiként tekintik magukat úgy annyira, hogy az ember inkább fél tőlük és kerüli őket. Ezek a nagy cinikusok azok a gimnázisták, akik már túl korán az élet titkai mögé kerültek s mert egyáltalán képtelenek e titkok elérésére, azért annál inkább lebecsülik. Ezek a nagy cinikusok azok a nyugtalan asszonyok, akik egyre azt hiszik, hogy előttük valami „titok” zárva van, másoknak azonban osztályrésze. Ezek a nagy cinikusok, a legtöbben persze késve, mint szegény áldozatok lepleződnek le, akik számára a halál az egyedüli út a félelem és a renommage elöl. Más kivezető útat egyáltalán nem is keresnek, mert hiszen a keresés feltételezi más emberek segítségét, ők azonban csalódásaik, fölényük és elértéktetelenülésük hűvelyébe búrkolódzva félik és megvetik a többi embereket. Nincs a világon semmi más számukra csak önmaguk.


A pszihikai atmoszfera az ilyen emberek körül még csak megerősíti Őket ebben a menekülésben. Mindannyiunkat u. i. abban a szellemben nevelnek, hogy a feladatunk az életet „fiatalnak” venni. Az a bizonyos nitzschei hatalomra való akarat, amellyel minden ember már a pólyában rendelkezik, életprincipiumunk. A hatalomra való akaratnak a kielégítése egyetlen élettartalomként trenirozódik belénk. Mivel pedig ennyi hatalomkivánság lehetetlenség, hogy megvalósuljon, ezért keletkezik az a bizonyos „Minderwertigkeits”-érzelem, amelynek felfedezése az individuál pszihológusok halhatatlan érdeme. (Csak az a kár, hogy oly sokat operálnak vele!) Ez a „Minderwertigkeits”-érzelem természetesen élesen elválik a közösségi gondolattól. Az ember beleássa magát önmagába s a legcsekélyebb harcra sem merészkedik az életért, mert az a félelem fészkel benne, hogy ő semmit sem ér, vagy pedig a renommagenak annál nagyobb légi épületét emeli. Ebben az esetben viszont ismét ő a minden, akinek azonban a többiek nem kivánnak és nem engedélyeznek semmit. Ezen a ponton azután ismét csak a félelembe ütközünk, abba a félelembe, hogy az ilyen embert — hite szerint — semmibe veszik, holott a valóságban az ilyen ember csak azért semmi, mert semmire sincs bátorsága. Kívülről természetesen nem rendelkezik semmiféle támogatással, miután egy olyan átmeneti korban élünk, amely még nem találta meg — közösségi tartalmát, amelybe az ilyen ember beleugorhatna. Önönmagára utalva, csupán saját magába merülve fut az ilyen önmaga után azzal a félelemmel, hogy le-kési önmagát. A félelem akadályozza meg azután abban, hogy elérje önmagát. Igy tehát ez a félelem is, csak a félelem önmagunktól.


Minden félelem leküzdhető. A félelemnek már hangosan való magunk elé mondása könnyít a sziven, legalább is egy pillanatra. A félelemnek (valamely más emberrel való közlése pedig a félelmet eloszlathatja. Az a látvány, hogy valaki oda hallgat, már egy darabka kielégüléssel szolgál. Csak az első szó nehéz, azután már nem szűnik meg az ember beszélni. A olyan emberből, aki a lelki pubertásában elakadt, az első szót kivenni a legtöbb esetben az élet számára való megmentést jelenti. Ennek az epidémiának mindig a természet vet véget azáltal, hogy az első szót kikényszeriti. A természet a tanítóknak, az apának ,az idegeknek azzal a könnyítéssel fog szolgálni, hogy az ember csak akkor hallgat el, ha feladja az életet. Mert kétségtelen: a beszéd adománya azért adatott az embernek, hogy önmagával rendbejöhessen.


A félelem mai periodusára, ha nem tévedek, a természetes reakció egy oly korszaka jön, amely belefullad majd a közlésbe. Mint az emberek, akik valami veszedelem folytán össze zsufolódtak, elrémülve és elhallgatva s hirtelen, amint a veszély elmult mindannyian egyszerre beszélni kezdenek, ugyanúgy mi is ha az a nyomás, amely alatt szenvedünk elmulik, egyszerre mindannyian nekikezdünk beszélni s a lélek mindazt a tartalmát kifogja önteni, amelytől csak a gúny bálványának szétrombolása szabadithatja meg. Mert hiszen semmit se leplezünk le oly szívesen, mint a félelmünket, ha mái-nem félünk tőle. Ez ugyanis az egyetlen bosszúnk, s mindenek előtt a legjobb mód arra, leleplezni magunkat anélkül, hogy valamit megbocsájtanánk magunknak. Az önmagunk csupasszátevésének szükséglete olyan természetes és szükséges kívánalom, mint a mosakodás. Elősegíti a regenerálódás és az élmények anyagcseréjét. Minden ember többé kevésbbé kell, hogy ´kicsinyítse magát, hogy azután ismét előlről kezdje. Természetesen minden ember csak akkor kicsinyíti le magát, ha már biztosan tudja, hogy nem az. Legyőzött félelmünkkel tehát a magunk kicsinységének kísértetét festjük a falra, amelyen már csak nevetni lehet. Ezért van azután, hogy a között, aki öngyilkos lesz és a közlött, aki nevet önmagán csupán pillanatnyi a hézag. Adja Isten nagy cinikusainknak, hogy minél előbb nevessenek.


Fordította: Szentgyörgyi Anna


 


Vissza az oldal tetejére | |