Korunk 1929 Június

Szántó György három regénye


Ga√°l G√°bor

 


Az igazi regény kétségtelenül a bőség műfaja. Líra, dráma, novella s a pszeudó műfajok egész sora mind koncentrált formák a regény szélességi rétegeződéséhez képest: könnyű és mozgó műfajok; mindegyik hajlékony és szárnyalni képes. A regény műfaja más. Súlyos és lassú mozgású. Minden igazi regény úgy mozog, mint a folyamok; egész geográfiai rendszerek vízét viszik magukkal. Ezt a bőséget és teljességet persze nem érheti el az író máskép, mint a részletek pazar teljességével. Annál is inkább, mert a valóság, amely mellé másik és más valóságként áll oda az igazi regény, maga a valóság világa, az az életünk is, részletek gigászi halmaza. A regényírónak mindig a részletek egy ilyen gigászi halmazát kell fölépíteni, ha művészileg tökéletesre tör: világot, mely saját magából látható és kifejtő. Valahogy olyanfélekép, mint amilyen minden egyén: tárgya és alanya önmagának. A nagy regényírók ezért a legigazibb művészek. Ahhoz a bizonyos “teremtés”-hez, melyet a romantikus esztétika oly szédülten imád, tényleg ők járnak a legközelebb. De milyen ritkán! ?


Napjainkról annyit beszélik, hogy a regények kora. Tényleg: Európában legalább ötszáz jelenik meg naponta. Igazi regény azonban alig; mert a napok valóban az igazi forma hijján való regények napjai. A tiszta formának szinte már a becsülése sem él. A legtöbb regény ma még csak nem is álforma, nem is átmenet, hanem csak kerülgetés a Tiszta Forma viziója körül. S ez érthető is. Az idő tempója nem a mesélés s napjaink szellemtörténeti értelmével szemben semmisem szögesebben ellenkező, mint a bőség és a szélesség. Ezért azután a mai regények mai írói csak törik ezt a forma-nyelvet. Ezért a sok mindenféle igazi formálásnélküli szabad konstrukció: a kontaminált és elvetélt formák, még a legjobbak részéről is. Az idő teremtési ösztöne anarchikus. Erény és láz az új formákra törés. Szántó György regényei is a jók eme lázadt vonalába tartoznak. S hangsúlyozom: az ő regényei, még a jobbik eset, mert komponáló eszmények tüzelik: a regényei belső világával azonosuló haladás-formálás törekvése: a Bábel tornyában az élesen elváló konfliktus csomópontok expresszív komponálása: a Földgömbben a hős drámai hevületével korrespondeáló jelenetezés sőt dramatizálás (külső eszközökkel is!): a Bölcsőben pedig a vonulás és vándorlás sajátosan mai szcenárió-sor technikája. S mégis: ezekből a koncepcióvilágokból a komponálás gravitációs sodrú, kikerekült összeillése hiányzik: regényei világának atmoszférája ugyanúgy, mint legtöbb hősének perszonalitása nem előáll, hanem csak definiálódik. S ahogy a regények sajátos világának felidézése jórészt másodlagos és verbális, ugyanúgy a részletek mágiája is fakó: ellenére a rengeteg tudásnak, kosztümnek, milieunek és változatosságnak. Szántó György mesélőkészsége s (nem is fantáziája, de) képmámora tényleg páratlan: regénvei ideje azonban mégis minden sajátos iz nélkül való. A kulturhistóriai tudás mindegyikben tényleg imponál, csak én a divinativ jegy hiányzik belőlük s a korok viziószféráiának tárggyal együtt születő egyéni sugalma. Ugy hogy ez a három regény, három regény csak az időbők minden élesebb hangsúly nélkül. (Majdnem “erdélyi”, azaz átlag Szénmíves Céh regények!) S ami a legnagyobb hiány: az időnek csupán felszínesebb jegyeiben rokon: főleg abban a formakerülgetésben, amire fentebb utaltunk: mert a leglényegben még az idő magvát és méhét is kikerüli. Mind a három regényének középponti problémaanyaga a valamilyen tekintetben k ivételes ember, vagyis az abszolut individualizmus e ma már csak életrajzszférában aktuális problémája, miután aktualitását — regényben — el és lejátszotta — minden oldalról! — a század elejei eszteticizmus. S ha Szántó György központi hősproblémáját valamivel frissítené, például lélektani kimélyitéssel s a Bábel tornya hősében például megértetné az asszony, a művészi alkotás, az árulás és egyebek ellentmondásnélküli összejátszását és így az alak komplexitását, — a Földgömb hősében pedig amaz én exponált zsenialítást, időmegelőzést és torzóságot, — a Bölcsőben pedis: ép azt a szomjúságot, mely kutatni hajtja Kőrösi Csomát; — mondom ha hősei lélektani lényegére menne (ma! Kierkegaard, Dosztojewszki, Nietzsche, vagy Freud és mit tudom én, az ember megértésének és értelmezésének micsoda példái után) — de nem! ezekben a regényekben Szántó megelégszik a legegyszerűbb (a legkorszerűtlenebb!) iskolás eszközökkel és ábrázolásokkal. Holott a bőség és a szélesség hömpölyre törése tehetségileg adott. A figurák, tájak, konfliktusok és célok egész táborát önti magából. Tényleg egy valódi mesehömpöly eláradásának a forrása ez az ember. Ám e roppant induló és kötött hőséget nem méretezi és nem méri igazi ökonómia. Mintha témái nem eléggé szaturálták volna őt magát. Valószinüleg nem ezek a világok a világa. Képességének tehát semmikép sem az ezekben elért nívó a maximuma. Ez a három könyv három regény csupán, mely bevezeti nevét, de nem megörökíti. A sebtiben rótt Mata-Hari bizony többet igér és többet is ad ezeknél. Mata-Hari-ban legalább a wurf és a hév s a koncipiálás ötlete művészi. Ezekhez a történeti konstrukciókhoz Szántónak nyilván nincs lelki köze. És ha van: ez a viszony csinált. Mert amivel átitatja őket, mint például Európa és Ázsia lelki, ethikai s így világnézeti antagonizmusa s egyéb világnézeti utalásai, azok kaotikusan ellentmondó és romantikusan ködös ideológiák törmelékei s a legkevésbbé sem hatnak azzal a meggyőzéssel, mint az írói hitek s főleg mint egy Szántó György hite, akinek a tarsolyából ez a három könyv még mindig csak utal arra, amivel valóban még mindig megajándékozandó irodalmunkat. (Kolozsvár)


* Bábeltornya. A földgömb. A bölcső. Dante kiadás. Budapest. 1929.


 


 


Vissza az oldal tetejére | |