Korunk 1929 Június

Magyar irok árulása


Nádass József

 


I.


A magyar akut ellenforradalom ideje elmult. Senkisem állithatja azt, hogy az utolsó évek Magyarországában jobboldali bombamerényletek, vagy tizév előtti Orgovány-csendéletek történnek. A körúton éjjel is nyugodtan lehet járni, immár az igazoltatás sem divatos és a Britaniát nem kell legális karhatalommal bizonyos illegális karhatalmaktól megtisztítani. A konszolidáció megérkezett Magyarországra. Magyarán és bethlenül mondva: az akut ellenforradalom átalakult krónikus ellenforradalommá, intézményessé és átváltozott reakcióvá. A reakció általános, sötétebb és teljesebb mint valaha volt. Oly elemeket és rétegeket lepett immár el, amelyek még az első években védekeztek, oly mélyre szívódott az ország életében, amely mélységet soha nem hittünk volna.


A magyar írók például 1919-ben nagyrészt behódoltak a kurzusnak, de volt egy réteg, amely inkább hallgatott, vagy másról beszélt, semhogy az ő nyelvükön kelljen beszélni. Lázadó hang, vagy forradalmi, ha az emigrációból nehezen behallatszó hangokat leszámítjuk, alig-alig ütközött ki. Dehát ezt valahogy lehetett érteni, a nyomás nagy volt, a megfélemlítés eszközeiben nem válogatós. Az a csoport tehát, amely, legközelebb állott, legalább az októberi forradalomhoz, a Nyugat körüli írók csoportja, ellenzékiségét — néhány hírtelen fehérre vedlett úr kivételével — legalább bizonyos mértékben, éppen a hallgatásban, vagy nemdícsérésben mutatta ki. Ha a vezérírók nem is mutatkoztak túlságosan gerincesnek (Babits Timár Virgil fia, Magyar író 1919-ben c. munkái és hazafiaskodó versikéi elgondolkoztató fordulást mutatnak) mégis, hogy legalább nem állottak a kurzus kiszolgálói közé, valamelyes hűséget jelentett. És a megnemalkuvás megerősődését mutatta a Nyugat ujabb generációja, amely a maga nyelvén mindinkábban határozottabban foglalt állást a haladás mellett. Körülbelül két évvel ezelőtt azután, hogy külföldről a magyar írók egy csoportja hazaérkezett, úgy látszott: a haladó Európával való kontaktus újból helyreáll. A radikális írók folyóiratokat alapítottak, új hangok jelentkeztek az irodalomban, a szociális lelkiismeret immár magyar könyvekben is felbukkant, a radikális polgári és a szocialista író újból lehetőséget látott arra, hogy megint lesz komoly szellemi élet ebben az országban. Két évig tartott ez a hit, hogy aztán hirtelenül, szinte átmenet nélkül vagy öt-hat hónapja minden megálljon, minden megváltozzon és minden, ami volt is, visszafejlődjön. Egy reggel felébredtünk és megállapítottuk a reakció végre teljes egészében megérkezett a magyar írókhoz.


II.


A reakció megérkezése mutatkozik a fiatalság frontján és a „beérkezett” írók frontján. És ez a megérkezés csodálatosmódon egybeesik a Baumgarten-díj odaítélésével, sőt az odaítélés lehetőségével. A haladó, vagy a haladással rokonszenvező fiatal magyar írók a Baumgartendíj felbukkanása óta csodálatos változáson mentek keresztül. Csillapították túlzásaikat, hirtelen felfedezték, hogy egyetlen mesterük az eddig még ilyennek nem ismert Babits Mihály, aki azonos a Baumgartendíj kurátorával, minden a „gutgesinnt”-séget veszélyeztető szokásról letettek, hiszen a kultuszminiszter úr is beleszól a Baumgartendíj odaitélésébe. Ugy érzik ezek a fiatalok, hogy elég volt már a forradalmiaskodásból, hogy ideje lenne már beérkezni. A beérkezés pedig úgy látszik mégis csak a reakción és az ezzel legújabban végre legálisan eljegyzett Babits Mihályon keresztül történhetik legjobban.


Hogyan, kérdi az olvasó, Babits, a forradalmi Ady barátja, az Istent gyalázó Babits, a kommün egyetemi professzora, az elcsapott tanár, a pacifista, a háborúellenes — reakciós?


Igen, az a Babits, akit tegnap, vagy tíz évvel ezelőtt még ilyennek ismertünk, az ma már teljes egészében a haladásellenesek táborába szegődött. A lépcső első fokairól fentebb beszéltem, az ellenforradalmi évek hosszú sora alatt régi önmagától való eltávolodás észrevétlenül nőtt. Az utolsó hónapokban aztán kilépett „elefántcsonttornyából”, hogy most már ne csak passzivan, de aktivan szolgálja a reakciót. A „Korunk” mult év novemberi számában már írtam az „írástudók árulásáról”, ez év februárjában pedig a Baumgartendíj szégyenteljes odaítéléséről. Azóta Babits tovább ment ezen az úton és ez a lefelé menő út az elmult hetekben súlyos zökkenős kanyarodóba ért.


III.


Babitsnak másfélévvel ezelőtt „Halálfiai” címmel regénye jelent meg. A regényről kritikát írt a „Nyugat” számára Kassák Lajos. Az elfogadott kritika azonban nem jött le, mert Babits a közlés előtt olvasván a kefelevonatot kijelentette, hogy azonnal otthagyja a „Nyugatot”, ha az őt — szerinte — nem eléggé méltányoló kritika a lapban megjelenik. A cikk tényleg egy másik revűben jelent meg. (Az általános felfogás szerint Kassák benne túlságosan gyengéden kezelte Babitsot, nem hogy szigorúan!) Azóta a kritika szabadságát ennyire tisztelő, az esetleges ellenvéleményt ily komolyan vevő Babits minden lehetőt megtesz, hogy a legjelentékenyebb baloldali író ellen fellépjen. Hogy azonban a személyi megbántotság, hiúság, minden szabad szó gyülölete mennyire vitte Babits Mihályt, az csak az elmult hetekben derült ki. A „Nyugat” másfélévi szünetelés után újból kritikát hozott Kassáktól. A legközelebbi Nyugatról lekerült Babits Mihály szerkesztő neve. Az történt, hogy Babits másfélévvel ezelőtt megtiltotta, hogy Kassáktól és egyáltalában baloldali írótól, cikket hozzon a „Nyugat”. Mikor Osvát Ernő, a „Nyugat” igazi megteremtője és elindítója végre megsokalta ezt a cenzurát és mégis hozott egyszer Kassák-cikket Babits valóra váltotta fenyegetését és megvált a laptól. Igaz ugyan hogy neve egyelőre csak mint szerkesztőé került le a „Nyugat” első oldaláról és mint főmunkatárs fenmaradt, de nyílt titok, hogy ez a megoldás csak ideiglenes.


Ideiglenes mert Babits Mihály új lapot akar csinálni, neki immár a „Nyugat” (a mai Nyugati) túlságosan radikális. Babits „mérsékelt” hangú lapot akar csinálni, minden destruktív elem kizárásával, valami olyasvalamit, ami nem akadályozza, sőt elősegíti a Kisfaludy Társaság, sőt az Akadémia felé. Neki ma már teher a Nyugat, mert hiszen a Nyugat miatt hiusult meg egyelőre a Kisfaludy Társaságba való bevonulása, a Nyugat miatt nem részesült a József főherceggel együtti megválasztás gyönyörében. Babits immár megelégelte az ellenzékiséget, megelégelte az eddigi pályájához való ragaszkodást és most már véglegesen be akar futni. Kolonc neki a radikálizmusára emlékeztető tegnap, kolonc neki a Nyugat, amelynek pedig pályája felívelését köszönheti. Igazolni akarja magát véglegesen jobbfelé s ezért nem válogatós eszközeiben balfelé.


És Babits példaadása atmoszférát jelent és teremt.


Ime odajutottunk ma már, hogy a progresszív író elhallgattatásán most már nemcsak mindenféle jobboldali körök dolgoznak, most már nem csak a különböző hatósági és félhatósági intézkedések szabják meg az író működését, hanem most már maguk az írók akadályozzák meg, úgynevezett radikális multú írók is, hogy a szociális gondolkozású, a progreszsziv programmú író beszélhessen. Ma Magyarországon ott tartunk, hogy a „radikálisok” közül az öreg és a fiatal Ignotusnak nincs egyéb dolga, mint a szocialista írók ellen cikkezni és ankétezni, a destruktiv Szász Zoltán elérkezettnek látja az időt, hogy a szociálizmus „agg regé”-jével leszámoljon, Márai Sándor a szocialista tendenciájú kritika olvastára tüzet és veres Moszkvát kiált. Hogy ezek mellett aztán Surányi Miklós írótársunk a Nemzeti Ujság vezércikkében egy másik író vitaestjére felhívja a rendőrség figyelmét, mert hiszen az „író és világszemlélet” előadás biztos „guruló rubelekből” táplálkozik, az csak kiegészítője az előbbieknek.


Valóban a reakció elérkezett a magyar írókhoz, a magyar írók felébredtek. Nem felelősségük tudatára; nem arra, hogy mennyi kötelességük van az utolsó évtizedben messzire visszavetett és elzárt nép szellemi továbbnevelésére, hanem arra, hogy a hatalom édes és édes az „ébredés”.


IV.


A progressziv magyar író pedig mégis, ennek ellenére, tartson ki, ha fenyeget is Cholnoky László sorsa, akitől az ötven pengő segélyt Babits Mihály szenzibilis lelkű, nagy magyar költő és tiszta szívű érző ember megtagadta, sőt a személyes kölcsönt is, mert hiszen „ilyesmire nem vagyunk berendezve...” A progressziv magyar írónak őrhelyén kell maradnia, ha mindinkább kevesebben is állanak körülötte, ha le is szakadnak a társak. A tisztánlátásra viszont, a helyzet teljes felismeréséhez szükség van az ilyen Babits-féle kiválásokra. Szükség van arra, hogy a már régen a hatalom kiszolgálására érettek megtérjenek hozzá. Ha kisebb lesz a kör, de aki közöttünk van, az legyen a miénk.


Ezért kívánjuk mi, hogy Babits most már ne álljon meg ennél a lé pésnél. Valósítsa meg tervét, hagyja ott teljesen a Nyugatot és csinálja meg az intranzigens kibékülők lapját. Talán a „Nyugat” is visszanyeri régi elaszticitásnak egy részét. Osvát Ernő szívós, jelentékeny, tiszta egyénisége bizonyosan szabadabban ütheti rá bélyegét a lapra, mint ma. (Ha teljes renaissance-ban nem is lehet hinni, egy félújjászületés is nagy öröm volna!)


A reakció hulláma pedig végtére mégis csak el fog mulni. Akik művészetüket, működésüket, életüket a fejlődés szolgálatába állították, kétségtelenül kevesebb bért kapnak ma mint a hatalom kiszolgálói és a mindenáron egyéni érvényesülés szerelmesei. De a művész feladata és rendeltetése az alkotás, amely a társakat alakítja. A magyar progresszív művész hű marad feladatához.


Azok pedig, akik a napi érvényesülésért elárulják művészetüket és multjukat, megszűnnek alkotók lenni. Babits Mihályra ha az elkövetkezendő évtizedekben gondolni fognak, csak mint az újító költőre, a harcos Nyugat harcos írójára fognak emlékezni. Az utolsó évek Babitsáról nem beszél majd senki. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére | |