Korunk 1929 Június

Diego Rivera


Antal J√°nos

A Neuer deutsche Verlag kiadásában egy album jelent meg mostanában s ez egy érdekes, kortörténetileg jellemző tény leszegzésére ad alkalmat: arra, hogy mindaz, amire Európa művészei három évtizede törekszenek, nevezetesen: új, monumentális képarchitektura; tárgyilagosság egy vizionárius, szuggesztív kifejezési módon keresztül; egyszerűség és síkszerűség, amely mégsem dekoratív jellegű — mindez megoldást nyert egy mexikói művész képeiben, amelyekkel — (nem csodálatos!) — állami épületek falait festette tele.


Mintegy félszáz, méreteiben is impozáns freskóról van szó. Freskókról, amelyek tárgyban és formában is olyan szociális és közérthető nyelvet beszélnek, mint annakidején egy Giottó például a Paduai Arénában. A mexikói dolgozó nép harcai és munkája van itt monumentálisan kivetítve — vasöntődék, cukornádültetményesek. takácsok kemény élete, népünnepélyek naiv, tarka szépsége. De nem hiányzik a szatirikum, a Georg Groszon túlmenő főlényű ábrázolás sem. A „gazdagok éjszakába” és a „szegények éjszakája” párhuzamba állítva. A polgári széplelkek életmentő köldöknézése, emberbutitása igazi, egészséges paraszt-humorral kicsufolva. A milliárdos dinék üressége, a kardcsörtető egyház álszentessége. Mindezek után nem csodálkozhatunk, ha Diego Rivera, (egyszerű kemény paraszt) tudatában van annak, amit csinál. Nem „naiv” művész, akit isteni ihlet száll meg, maga sem tudja hogyan, hanem a figyelők, a leszürők, a cselekvők közül való. Tisztán áll előtte, mint ahogy előszavából kitűnik: szociális helyzete. Politikai és egyéb nézetei egyeznek művészetével, mint ahogy az nem is lenne elképzelhető máskép. S tudja azt is kitől mit kapott. A korai renaissance mestereitől az élet realista friss, naiv látását. Giottotól, Signoreilitől, Michelangelótól kompozíciót. Hodler, a monumentális festészet ez őse, Gaugain Tahiti-ize” Henry Rousseau naiv és fantasztikus — buja kegyetlensége, a kubisták, konstruktivisták, Georg Grosz; a paraszt és tömegfestő Breughel — mindezek tanulsága tovább él benne. Ilyen széles, mindent átfogó körben a renaissance óta nem igen mozgott festő. (Breughelt, Rembrandot, Grecot kivéve). Ezek ellenére azonban Diego Rivera perszonálisan egy. Körülötte csoportosul az új mexikói művészgeneráció szemben az akadémiával.


Nagy művész sohasem is lehet egyedülálló jelenség. S nem utánzás, de nem is véletlen, ha a többiek (egy Orozca pl.) hasonlóképpen, hasonló irányban festenek. Egyazon kor és körülmények gyermekei.


S ez a kor és körülmények: a mexikói szocialista szellemű nép és parasztköztársaság. Az a Mexikó amelyik az indiánok és az amerikai nagytőke hazug filmburleszk-forradalmainak földje. Az ország, ahol az amerikai petróleumtőke és a szolgálatában álló. latifundiumaitól megfosztott egyház még mindég felkeléseket szit a forradalom és vívmányai ellen, amelyeket minden percben fegyveres kézzel véd a dolgozók tömege. Ország ahol az indusztriálizmus csodákat művel a tegnap még páriasorban tartott benszülött-félvérekkel. A traktor, elektrifikáció és szociális rend kitermelte az új művészt, az új művészetet, amelyet az európai szubjektív vágyakozás még mindig nem tud elérni. Rivera látja ezt is. Szembeállítja az abstraktmisztikus káosz boszorkány-konyháját a szociális káosszal. A káoszt, amely harc és kinemalakultság a dolgozó részére avval a káosszal, amely az uralkodó osztály agyában, uralkodik és nem engedi megláttatni a zavar gyökereit. Mindazok a nyomok, amelyek ebben az új — részben még kétségkívül egyénileg összehozott — művészetben szükségből kölcsönvettségre mutatnak lassanként el fognak tünedezni. (Lásd a „proletáriátus ökle” című képsorozat kissé túlzón michelangelesk felépítettségét). De megmarad az új tömeg-művészet, amelynek immár nincs szüksége régi, szerencsésebb korok emlékeihez akaratlanul is iskolába járnia. (Bécs) 


 


Vissza az oldal tetejére | |