Korunk 1929 Június

Miért nincs amerikai Magyar irodalom?


Reményi József

 


I.


Ha a magyarországi Revíziós Liga, a Tengerentúli Magyarok Világszövetsége s hasonló szervezetek amerikai magyar komplexumára gondolunk, akkor szinte az a látszat, mintha az amerikai magyarságra várna a honmentő szerep. Hogy ezeknek az intézményeknek működésében mennyi az őszinteség és mennyi az érdek, annak a megállapítása nem tartozik ennek a cikknek a keretébe. Ám az ok, amellyel kapcsolatban ezeknek a szervezeteknek neve tollamra vetődött, a következő: ha az amerikai magyarság annyira fontos az európai magyar élet Szempontjából, akkor indokolt az a feltevés, hogy az amerikai magyarságnak úgynevezett kulturélete is érdeklődésre tarthat számot. De hát van-e amerikai magyar kulturélet? Vagy hogy tömörebbre fogjam a kérdést: van-e amerikai magyar irodalom? És ha van, kiket érdekel odahaza? Pekár Gyulát? Herczeg Ferencet? Vajjon akadémikus fölénnyel megállapítják-e, hogy az amerikai magyar élet irodalma jellegzetes vetülete az elkerülhetetlen regionalizmusnak? S egymás között esetleg azt is megállapítják, hogy az amerikai magyar írók és költők amatőr törekvéseit meg kell becsülni, mert hiszen „a hazafias lélek szolgálatában állanak”? Lehet, hogy a magyarországi irodalmi mogulok mind ennek a, megállapítására képesek. Tavaly nyáron úgy volt, hogy Budapesten Pekár Gyulával találkozom. De Pekár Gyula Kemal pasa nagyságát vitatta meg a török követtel nem tudom milyen nevű kaszinóban, s jómagam elestem attól a dicsőségtől, hogy a magyar irodalom Mussolinijával kezet foghassak. Ennek a vízbe esett találkozásnak mindenesetre egy előnye volt. Pekár Gyula legalább nem igérhetett nekem semmit. Budapesten annyi mindenféle ígéretet kaptam ál és leendő és elmult és épen kiforró nagyságoktól, konzervatív és progresszív bölcsek annyi jó modorral érttették meg velem, hogy ők ismerik Amerikát, de azért véleményemet mégis hajlandók figyelembe venni, hogy ezentúl egész életemre álmaimat kibélelhetem ezekkel az igéretekkel és a fölényeskedést elpalástoló perfidül szerény kijelentésekkel, magyarán: hitegetésekkel. Igen, az a magyar ember, aki kissé bejárta a világot s aztán hazamegy a többi között azzal a szándékkal, hogy esetleg valamit tanulhat is, egy leckét feltétlenül megtanul s ez az, hogy a krakélereskedés megfertőzte az intellektuális rétegeket is, s hogy a komolysággal szemben azok a legérzéketlenebbek, akik minduntalan komolyságot hangoztatnak.


Ezek után nem meglepő, hogy amikor például azt mondottam ,hogy amerikai magyar irodalom nincsen ép úgy, mint ahogy nincsen amerikai magyar bajuszpedrő, akkor a fölényeskedők azzal intettek le, hogy a sértett hiuság beszél belőlem, mert hiszen ők engem nem vettek figyelembe; a szerények pedig tudtomra adták, hogy Kis Pétert, az epikus költőt ne mellőzzem, s Nagy Pált is vegyem figyelembe, aki az amerikai magyar lélek lírai kifejezője. S még négy-öt nevet soroltak fel s bármennyire jó is az emlékezőtehetségem, ezekre a nevekre még sem vagyok hajlandó emlékezni. Minden különösebb bátorság nélkül azt mertem mondani, hogy nem vagyok amerikai magyar író, a legjobb esetben magyar író, aki Amerikában él, s azt sem tagadom ,hogy vannak, akik Amerikában eposzt írnak magyar nyelven, s úgynevezett lírát gyártanak, ám ebből korántsem következik, hogy amerikai magyar irodalom van. Megesett, hogy ezért a kijelentésért az irodalmi Héjjasok hazafiatlansággal vádoltak. Udvariasan tették; pincéri mozdulattal, de uriemberi közönnyel. A közönnyel ölni akartak. Megsebezni sem tudtak.


 


II.


Hogyne volnának magyar írók és költők Amerikában! Kevesen, de vannak. Tarnóczy Árpád lírája magyar, ami nem érdem, de ami a magyarságban költészet, az tagadhatatlan érték Tarnóczy Árpád lírájában. „Odahaza” aligha tudtak róla. Pedig megérdemelné. Juhász Gyula szomorúsága él ebben az Amerikába vetődött magyar poétában. Költészete olykor holdkórós, de szép. A Juhász Gyula vonatkozás nem jelenti azt, hogy Tarnóczyból hiányoznak az egyéni értékek. Nincs magyar ember Amerikában, aki olyan szépen tudna sírni, mint Tarnóczy. S nincs, akiben a magyar vérmérséklet palóc színe annyira újjongó fájdalommal tudna felsikoltani, mint Tarnóczy egyik másik versében. Költészete, bármennyire egyéni, mégis folklore költészet a javából. Magyar költő Amerikában. Nem amerikai magyar költő. Hogy megmaradt magyar költőnek, annak egyik lényeges oka, hogy az amerikai magyar élet primitívségében sem szenvedett költői harmoniája, s a tulajdonképeni amerikai élettől ma is annyira messze esik, mintha Palócföldön élne. Micsoda különös ék az amerikai életben ez a sírva vigadó, de modern fájdalmaktól is megihletett magyar melankolia!


Bálint Imre, a regényíró, kommunista, s azért „taboo”. „Alfa” cimű regénye nem az amerikai magyar élet tükre; a mai kor átkos civilizációjától megszabadulni akaró ember nem mindig sikerült, de mindig őszinte szándékú tiltakozása. Bálint Imre magyarul ír Amerikában, de Bálint Imre nem az amerikai magyar élet kommunista húrokat pengető irodalmi kifejezője. A marxismus olyan erősen él benne, hogy abban az esetben is, ha az amerikai magyar élet inspirálná, könyve feltétlenül kiemelkednék a magyar bevándorlók szellemi diktátorjainak keretéből. És ez még csak nem is elismerés!


Egri Lajos drámai kísérletezéseit is érdemes megemliteni, Pólya László egy-két honvágy versét, Prattinger Ferenc háborús könyvét, Kálnay Ferenc verseit s körülbelül az amerikai magyar irodalom mondatának végére értünk. Még egy-két nevet meg lehetne említeni, de ezek a nevek is elszürkülnek: vagy amerikai magyar nevek lesznek, ami irodalmi züllést jelent, vagy pedig viselőik annyira belevesznek az amerikai életbe, hogy rövidesen egyáltalában nem fogunk tudni róluk.


Lesujtó megállapítások? Korántsem. Meglepő, hogy a dilettánsok sáskahadában akad egynéhány név, amelyet nemcsak jóakaratból, hanem tárgyilagos szempontok alapján érdemes megjegyezni. Viszont az sem meglepő, hogy a legtöbb amerikai magyar „irodalmi tollforgató” azért tulajdonit magának költői vagy írói nimbuszt, mert soha, senki sem kritizálta meg őket. Irói és költői érdem: egy fokkal különbnek lenni Hazafi Veray Jánosnál.


Tisztára kifelé megnyilatkozó kritikai szempontból talán az a különbség az amerikai magyar íróknak és költőknek mondott tollforgatók javarésze s a hazai írók és költők között, hogy az előbbiek teljesen mellőzik egymást, s az utóbbiak szinte kéjelegve agyondicsérik egymást, ha ugyanazon klikkhez tartoznak. Az amerikai magyar írók és költők körében a közöny kifejlesztette az öntömjénezést; a hazaikban a közös érdek a kölcsönös tömjénezést. De hogy kerül a csizma az asztalra? Miért beszélünk ebben az esetben irodalomról?


 


III.


Nincs amerikai magyar irodalom, mert az amerikai magyar tömegek nem akarják. Aki itt tehetség, azt előbbutóbb vagy Amerika szívja fel (ami felfelé való züllést is jelenthet), vagy pedig saját honfitársainak közönye pusztítja el tehetségét. Mulatságos másfél millió amerikai magyarról beszélni. Magyar ajkú magyar van vagy fél millió. Ezeknek túlnyomó százaléka zsellérmultú ember. Gyári munkások. Bányászok. Keservesen robotolnak a mindennapi kenyérért. Ujságot olvasnak ugyan, de asszonyaik a regényrovatban a detektív vagy silány szerelmi regényt keresik, s a szakképzett munkások hányada sokkal csekélyebb s irodalmi érdeklődése sokkal kisebb, hogy ez a réteg kollektiv hatást tudna gyakorolni az amerikai magyar irodalom kialakulására. Nincs magyar irodalmi folyóirat. Nem, is lehet. Ki tartaná el? Kik írnák? Kik szerkesztenék! Egy-két szépirodalmi próbálkozással ugyan találkoztunk a multban (például Tarnóczy Árpád folyóirata eléggé figyelemreméltó volt) de még ez az intelligensebb „Uj Idők” szerű folyóirat sem kellett az amerikai magyaroknak. Nekik kenyér kell. És szállás. És dollár. És ital. Nem akarok általánosítani, ám bizonyos, hogy a fent említett „követelmények” arányosan megoszlanak az amerikai magyarok sorában.


A „szellemi” munkát betöltő emberek? Orvosok, hivatalnokok, mérnökök? A kereskedők? Clevelandban van a legegységesebb s Newyorkon kívül legnagyobb amerikai magyar kolónia. Vagy kétszáz magyar intellektuel él ebben a városban. Az ujjaimon számolhatnám meg azokat, akiknek egyáltalában eszükbe jut az a gondolat, hogy esetleg lehetne amerikai magyar irodalom. Ugyan kérem! Igaz, más könyvvel sem törődnek, de jó arra hivatkozni, hogy ami messze van, az feltétlenül jobb annál, ami közel van. Azt tudják (nem mindnyájan), hogy a pénzt hogy kell megnyergelni, de erkölcsi felelősségtudatot a magyar kulturélettel szemben, akármilyen is a világnézetük, bizony nem ismernek. Ugyan kérem! Túlságosan elvagyunk foglalva. A minap egy itteni magyar orvosnak, akit felvet a pénz, arra a megjegyzésére, hogy bizony nehéz idők járnak, azt mondottam, hogy igen kicsiny a szókincse. Az orvos vigyorgott. Övé a pénz... Nem az a fontos, hogy mit akarunk és hogyan! Az a fontos, hogy boldogulunk-e. És ha a szerénységet és szegénységet szuggeráló frazeológia elősegíti a boldogulást, akkor azzal kell élni! A boldogulás a lényeges, mert akármit mondanak is a kákán csomót keresők, a boldogulás a boldogság. Hehehe...


Meglepő ezek után, hogy nincs amerikai magyar irodalom? Valóban az a csodálatos, hogy itt egyáltalában felsírt olyan ének, amely nem kerget szégyenpirt az érzékeny lélek arcába; s hogy itt megszólalt olyan gondolat, amely az erkölcs, az értelem, a jellem és a szociális lelkiismeret erejére támaszkodva igyekezett tartalmat adni az életnek.


Nem kell „magyar defetistának” lenni, hogy megállapítsuk: az a sok erő, amely az évtizedek folyamán kiszakadt Magyarországból, az amerikai keretek közepette nem tudott az amerikai magyar életben gyökeredző szellemi értékeket kitermelni magából. Ez a sok erő a kenyértelen multtal szemben kenyérbő jelent és megnyugtatóbb jövőt kivánt. Ezt sokszor (nem mindig) megkapta, de arra nem volt érkezése, s készsége s kedve sem, hogy a szellemi értékek kifejlődéséhez szükséges feltételeket megteremtse. Ebben a légkörben Ady Endre megszünt volna panaszkodni s Pekár Gyula telkeket adna el vagy részvényekkel kereskednék. Ebben a légkörben a hazai kritikusok ráébrednének arra (ha az intelligenciával összefüggő őszinteség nem száradt ki bennük teljesen), hogy itt magyar nyelvű alkotó munkát végezni komolyan, becsületesen, a kétszínűség árnyéka nélkül nem hősiesség, hanem annál is bántóbb reménytelen szomorúság: kárba veszett energia, amelyen véreskönnyekkel sírni kell. “Magyar Messiás”-nak lenni Amerikában: önmagának ellentmondó fintor. “Magyar Messiás”-ként hazamenni: Judásmosoly értékű ajándék; vállveregető elismerés, ezzel a tartalommal: mi tudjuk, hogy Ön ír! Mi Önt figyelemmel kisérjük! Öntől el vagyunk ragadtatva, mert mégis csak megindító, hogy az angol világnyelv árnyékában Ön magyarul ír! De tessék hétrétgörnyedni nagyságunk előtt, mert különben...! Micsoda megbecstelenítése az irodalomnak ez a kölcsönös hízelgés! Jaj, Francois Villon, te vérbe mártott kezekkel írtad verseidet, de mégis szent versek voltak... De dollárt akarni, érzelmet ámítani, gondolatot nélkülözni, kifejező erőben a mások nyomán haladni s elismerést kapni?... Elismerést követelni?... Elismerést hazudni?...


 


Vissza az oldal tetejére | |