Korunk 1929 Június

Jegyzetek a pragmatizmus rovására


Haraszti S√°ndor

 


A pragmatizmus körül ismét élénk csaták dúlnak a filozófia ber keiben.


Nemcsak balról, marxisták részéről, de jobbról extrém idealisták részéről is célpontja minden támadásnak. A marxisták, mint két színű idealizmust (amelynek osztályhinterlandja: a jenki-burzsoázia) állítják pellengérre, az extrém idealisták viszont, mint durva „materializmust” itélik el. A régebbi ellenfél: a racionalizmus a gyöngébb frontot tartja, az erősebbet az új támadó-fél, a dialektikus materializmus építette ki. A pragmatizmus születésekor fordított volt a helyzet: Jamesék inkább az idealizmus (jobban mondva: racionalizmus) felé voltak tűzvonalban, a materializmus irányában bizonyos „semlegességet” tanusítottak, de nem — jóakaratú semlegességet. A tűzkeresztségen a racionalizmussal vívott harcban mentek keresztül, amelyet, mint a polgári bölcselet kialakulásának legriasztóbb akadályát állították be. A pragmatizmus (akárcsak európai pandanjai, a bergsonizmus és a machizmus) a kapitalizmus talaján ébredt életre, még hozzá egy „szűz” kapitalizmusén, amely minden történelmi balaszt nélkül, szabadon és gyors tempóban fejlődött. Ez a kapitalizmus, a jenki, amely a gazdasági forradalom etapjain ment keresztül, nyügnek, tehernek érzett minden aprioritást, „örök igazságot”, metafizikát, ami elválaszthatatlanul együtt jár a racionalizmussal és intellektualizmussal. S őszintén, ösztönösen tiltakozott a feudalizmus szellemi, (bölcseleti hagyományai ellen, amelyekből kiáltó antagonizmus lett, amikor a „mozdulatlan” világ megmozdult (és sötétbe rántott sok „örök igazságot”. Európában szintén kialakult ez (az antiintellektista hangulat, Európa azonban (háta mögött a feudalizmus árnyékával) nehezebben tudott megszabadulni ettől a „középkori örökségtől”, mint Amerika, amelyet nem nyomott a spirituális babonák terhe. A pragmatizmus első dolga volt, hogy „leszámoljon” a racionalizmussal, mint a metafizika vadházastársával, a racionalizmus kérdéseivel, „transcendentális csodabogaraival”, formalizmusával: a multtal. Az osztálytársadalom új módszert, új rendszert követelt, megbízhatóbbat, „emberibbet”, (ahogy Simmel mondja) és új filozófiai magyarázatot az új „valóságra”. Ezt a „valóságot”; a kapitalizmust nem lehetett régi bölcseleti, rendszerekkel sem védeni, sem magyarázni, sem — elrejteni; „korszerű” filozófiát: ez volt a parancs és James ennek a parancsnak engedelmeskedett, amikor mindent elutasított, ami feudalista-ízű volt, csak egy megismerési lehetőséget hagyott, a tapasztalatot. Ebből indult ki és hozzátért vissza: a radikális empirizmus volt a tranbulin, amelyről „a valóság”, az „igazság” karjaiba ugrott és onnan egyenesen — a menyországba. Szembe a racionalizmussal a radikális empirizmus kizárt a megismerésből, minden értelmi funkciót és formát, „mert részekre töri, ami egész, megöli a tiszta tapasztalás igazi tartalmát: az eleven, mozgó valóságot”. Az értelem helyett az érzékszerveinket ültette trónra, a „szemléletet”, helyesebben a logika helyett a pszihológiát; az „érzet” az ismerettani ideálja, bázisa, amely élményszerű misztériumával a „tudatmezőre” vezeti a külső és belső „tapasztalás” tényeit (James írja: Mein Jetzt und Hier ist der letzte Angelpunkt für alle Wirklichkeit). Az ember: a megismerő és a valóság közt nincs semmi szakadék, közvetlenül intim kettesben találkozni — futó viszonyt körnek egymással. De nemcsak a „tényeket”, dolgokat, folyamatokat, a dolgok közti kapcsolatokat is a tapasztalás „ismer meg”, vesz tudomásul, anélkül, hogy szüksége lenne az ok és okozatra, vagy az azonosság és egyéb logikai elvekre. Bacon álmát valósította meg James: a tapasztalat az, hogy a világot megismerje és alakitsa.


*


S itt van a külömbség, a leglényegesebb, a racionalizmus és a pragmatizmus között. A pragmatizmus nem csak megismerni, de „alakitani” akarja a valóságot, változtatni akar rajta. James szemében az ember nem azért van, él, hogy bámulja a világot, összetett kezekkel várja a sült galambot. Az amerikai szabadversenyes, ficánkoló kapitalizmus sem állt, hanem erdőket irtott ki, gyárakat, házakat húzott a levegőbe, hajókat épített, hadihajókat is! Az idő pénz: aki nem siet előre, az kérhetetlenül lemarad, elvész, elpusztul, halott. „Mi lenne — írja James — ha az ember, ahogy a spiritualisták tanácsolják, a világegyetem sorsát értelmes erkölcsi hatalom kezébe tenné le, aki elrendezne és elvégezne mindent helyette? Elsorvadna minden erkölcsi ereje és méltatlanul az ember névre belesülyedne a fatalizmusba”. (A pragmatizmus ezért ellensége a determinizmusnak is). A filozófia feladata James szerint a „cselekvő ember” segítése és ezt (ujból James szerint) csak a pragmatizmus módszerével lehet elérni. Miben áll ez a módszer? James a materializmus és a spiritualizmus évszázados vitájából indult ki, hogy igazságot tegyen köztük (természetesen kompromisszummal), hogy „egységet” teremtsen. Az egység azonban nehéz probléma egy olyan társadalom ideológiájában, amelynek éppen az az ismertető jele, hogy részekre, osztályokra darabolt. A pragmatizmus is csak látszategységet teremtett, amikor kimondta: a lélekre, mint posztulátumra nincs szükség, de nincs szükség „monista” babonákra sem, mert az emberi tudásnak egyszersmindenkorra le kell mondani „világmegváltó” ambicióiról, a „végső okok” kutatásáról. Ez abból is kiderül, hogy később James maga menekült ezekhez a „lelki posztulátumokhoz” (Istenhite) és a „tiszta tapasztalást” misztikus „ős alapnak” hirdette. („Sinneswahrnemungen werden uns aufgezwungen, sie kommen, wier wissen nicht woher. Über ihre Natur ihre Ordnung und ihre Menge haben wir so gut wie keine Kontrolle: sie sind weder wahr noch falsch; sie sind einfach”). Ám ettől eltekintve, a pragmatizmus nem más mint „modern” militárizmus. (Az angol kapitalizmus szabadversenyes korában Bentham-nál és Mill-nél szintén operált hasonló filozófiai módszerekkel). A megismerés célja, ahogy James irja, az emberi cselekvés praktikus eredményeinek feltárása, másszóval: minden itéletet csak úgy interpretálhatunk, ha annak praktikus konzekvenciáit vizsgáljuk meg. A tapasztalás tehát experimentum, kísérlet, amely elvezeti az embert az igazsághoz.


*


Ezzel az igazsággal különös dolgok történnek a pragmatizmus portáján. Miután a logikát, mint itélőfórumot elvetette James, a tapasztalat „a tiszta tapasztalat” maradt megfellebbezhetetlen bírónak. Azonban minden ember „külön” tapasztal, „külön” experimentál: mi hát az igazság szignuma? Á pragmatistákat nem hozza zavarba ez a kérdés és könnyen megadják a választ. Mi az igazság szignuma? Az ember „mert minden igazság emberi igazság”. Ábszolut igazság, apriori igazság: illuzió, a metafizikusok illuziója. Az igazság relativ; az embertől függ, aki tapasztal, cselekszik. James izzig-vérig amerikai polgár, aki nyíltan kimondja, hogy „az emberi szükséglet az egyetlen, amely feltételezi az igazság létezését”. Valamilyen szemlélet „hasznos, mert igaz, vagy igaz mert hasznos: a kettő ugyanazt jelenti”. Az értelem, a pragmatisták szerint, semmiesetre sem hivatott arra, hogy emberi természetünktől független igazságokat keressen. Az ember: az individum szabad, mint a madár, szuverén biró, aki a maga gusztusa szerint dönti el, hogy mit tart igazságnak és mit nem. Hogy ez a bázis kissé bizonytalan, az nem ad gondot a pragmatistáknak. Az egyiknek előnyt jelent, a másiknak kárt jelent. S ki törődik a többivel? A pénz nem ismer szentimentalizmust: aki győz, aki felül van, aki erősebb, aki jobban bírja, azé az igazság. Morgan például fölkerült, a többi kis Morganok is, az egész polgárság fönt van, egyszóval — éljen Nietzsche, éljen a pénz, aki a világot kormányozza, éljen a verseny, a „szabad” verseny! Az embernek azonban az igazságon kívül szüksége van még valamire, „a sikerben való hitre”. Ez a tót védi meg a pesszimizmustól, az esetleges kudarcok fájdalmas emlékeitől, mert „ami valamely pillanatban történik, az szükségszerű, ami viszont nem történik, az lehetetlen volt”. James ismerte korát, a bussines forgandó szerencséjét, gondoskodott arról, hogy „az ipar hősei” csak elérhető célt tűzzenek maguk elé.


A bussines nem szereti az álmokat és a pragmatizmus az álmodókat.


*


A pragmatizmus ajtókat nyit úgy jobbra, az idealizmus, mint balra a materializmus felé. Nagyon jellemző, amit Flournoy, ez a hívő pragmatista ír:


— A pragmatizmus csupán megvilágítja és egyszerűsiti a filozófiai rendszereket azáltal, hogy visszavezeti őket konkrét gyakorlati jelentésükre — de nem választ közöttük: a döntés személyes elhatározás dolga marad. A pragmatizmus tehát, mint módszer nagyon külömböző következtetésre vezethet aszerint, hogy ki kezeli.


Jamesnél, Schillernél, Deweynél kétségkívül a pragmatizmus nem más, mint idealizmus. Az egyiknél határozottabban, a másiknál burkoltabb formában jelentkezik ez. Az idealista két fajtáját ismeri a bölcselet-történet; van, aki elfogadja, hogy a külső világ létezik, de lényegét megismerni lehetetlen, van, aki egyszerűen arra az álláspontra helyezkedik, hogy nincs. (A szolipszizmus). A pragmatisták az előbbi fajtához tartoznak, számukra a külső világ van, de csak mint posztulátum, „passzív” valami, amely „alakításra” vár. A külső világ létezése azonkívül össze van kötve a „lelki” emberrel, nélküle, tőle függetlenül — elképzelhetetlen. A marxista Thalheimer jól állapítja meg: „A pragmatizmus abban a hitben ringatja magát, hogy úgy a materializmust, mint az idealizmust „legyőzte”, túlhaladta. Ez azonban csak látszat. Ha az ember jobban betekint, rájön arra, hogy a „tiszta tapasztalat”, amit a pragmatisták, mint őseredetit tekintenek, nem más, mint az idealisták szelleme. A pragmatikusok csak „alacsonyabb” lelki adatot használnak a többi idealistánál, akik „magasabb formájú” megismerési, szellemi funkciót használnak és állítanak be, mint abszolutat és eredeti valóságot”. Ez az „alacsonyabb” lelki adat az „élmény”, ez az érzéki megismerési lehetőség, amelyet rejtelmes módon használ fel „a világ középpontja”: az ember.


*


A moralis része ennek az aranyközéputas bussines-filozófiának, teljes szabadság mindenre. Hogy mi az erkölcsi ideál? Talán a jólét: mondja a pragmatista. De kinek a jóléte? James erre soha sem adott választ, pontos feleletet. „Az emberi cselekvéseket nem lehet szabályokba szorítani. A kritérium és a legfelső biró minden felmerülő esetben kinek-kinek személyes intuíciója”. Ennél a szabadságnál csak egy lehet nagyobb: az anarchia.


*


A pragmatizmus utolsó etapja az istenhit. Ahogy Kant a tiszta ész után a praktikus észhez fordult, hogy az istent, amelyet „kizárt” a világból egy mellékajtón visszaereszthesse, James is megcsinálta ezt a kunsztot. S nála is az „akarat” volt a trójai faló, amely besegítette az istent a pragmatizmus várába. James ezt irja róla:


A valóságban a vallásos élet csak annak a hivését követeli, hogy minden egyénre nézve van egy felette álló hatalom, amellyel egyesül het, amely hozzá jóindulattal van és amely az ő magasabb törekvéseinek vonalába munkálkodik.


James jó „demokrata” és jó jenki, aki a katholikus, a református, a zsidó vallás felé egyformán toreláns, tehát hozzáteszi:


  ...de ennek a hatalomnak nem szükséges végtelennek és egyet lennek lenni.


Szabad választás mindenből.


Még az istenből is.


Vissza az oldal tetejére | |