Főoldal

Korunk 1929 Május

Nyirő József


Ligeti Ernõ

 


Ime egy székely könyv. Semmiesetre sem a témájáért. Mert tegyük fel: én irok egy székely tárgyú regényt, hangot adok benne három vármegyényi nép fájdalmas tragédiájának, hőseimet is úgy beszéltetem, aminthogy azok odahaza beszélnek, tájszólásban, nyujtott magánhangzókkal és elnyelt mássalhangzókkal, elei hagyva az igéket, hogy jobban szemléltessek, stenogrammból átírva a sajátságos, szófűzést, mondatszerkezetet, mindent ellesve és mindent leutánozva, nos, mégsem akad egy kritikus sem, aki azt mondja majd: ime. Ligeti. Ernő, az ismert székely író... Nem, én ehhez az irodalmi csoporthoz nem tartozhatom. Mert első sorban az a székely író, aki vérségileg, fajilag, falúhoz és földhöz kötötten, száz százalékosan székely.


Sokkal jobbhiszemű vagyok, hogy azt higyjem: székely író az író azért, mert Csikországban avagy a Nyikó mentén látta meg a napvilágot. A születés legfeljebb bizonyítvány, de nem jogcím. Ide egyéb is kell. Készségesen elismerem, hogy valami olyasmi, amit nem lehet kottából megtanulni, amit nem lehet feljegyezni, amit önönmagából, önönmaga átörökített faji tehetségéből csihol ki az ember. Első sorban tehát egyéni képesség. De az egyén: generációk eredménye. A szeme az övé, de mégsem az övé. E szemnek a szerkezetét századok formálták, A székely írónak nem az élete más, nem a környezete a más, hanem a szeme más. A székely író akkor is székelynek látja a világot, ha az már nem a Hargita. Ezért lesz a székely irodalom reprezentativ termékévé a Siboi bölény, ha a tárgya nem is székely. És ha történetesen Nyírő a francia forradalomról ír regényt, akkor is székely regényt ír.


Hiba ez? Nem. Bizonyos tekintetben nagy erény. Ez a faji determináltság ha mindjárt egyvonalúvá is, de határozottá, sorsszerűvé kötelezi az írót. „Itt vagyok, nem tehetek másként” – minden igazi író ennél a mondatnál kezdődik és talán végződik is. Persze, magasztosabb, ha az írót saját erkölcsi törvényei kötik meg egy helyben, mint az átöröklődés törvényei. De elképzelem azt az esetet is, amikor az író tudatossá teszi magában faja törvényeit és azokat emeli fel a maga erkölcsi normájává. Ha nem csalódom a székely irodalmi zászlóbontásnak ez a valóságos értelme: metafizikai tartalmat adni ; a nép naiv ballada nyelvét, amely sokszor úgy hat mint a barlanglakók együgyü imádsága, korszerű hitté emelni; a látens erőket kiemelni káoszából ; összehordani a széthányt köveket templommá, de olyan templommá, amelynek rekesztékeiben ott a külön lélek, a külön géniusz. Ha a székely író képtelen erre, úgy székelykedése nem több merő népieskedésnél.


Nyírő József: templom építő. Nemesített formában ugyanazt a szellemet csillogtatja, amelyet már rég ismerünk a székely népköltészetből. Ugyanaz a népi szellem él benne, de a maga kicsiszolt nyelvén mondja el, a maga mondani valóját.


Természetlátásában van valami ösztönös, primitív, jámbor és magát teljesen odaadó. Székely. Monumentális elbeszélés kötetében, a Jézus faragó emberben mondanivalóinak tulajdonképeni hősei a fák, erdő, sziklák, csillagok, virág, bogár és a harmat. Az emberek e novellákban sajátságos értelmezést kapnak, nem úgynevezett szociális lények, a társadalom függvényei, hanem a nagytermészetnek, a kozmosznak függvényei. Egy vonalúságukkal válnak az eszme jelképeivé, nem pedig komplikáltságukkal. A vágyat, az örömet, a bánatot, az áhítatot sűrűsitve, egyetlen erőfeszítésbe zsúfolva juttatják kifejezésre és nem tévednek el egy bonyolult lélek titkos redői között. Az az írói módszer, amely a regényhős gondolatvilágát felszínre hozza, nem az irónia, hanem a pátosz, nem pszihológia, hanem a vizió. Nyírő emberei nem felöltözve járják a világot, hanem levetkőzve. Több bennük az izom, mint az ideg. És még sem átlátszók, mégsem azonnal felismerhetők, még sem egy síkba helyezettek. Mert Nyírő embertlátása elválaszthatatlan a természet látásától, emberei belenőnek az erdőbe, részeseivé válnak a fény és az árny sötét dinamikájában, a szerves és a szervetlen környezetnek. Nyírő természetlátása misztikus, nem szilárd halmazállapotú, mint amilyen a világ volt azokban a napokban, amikor az Ur megteremte. Ez a hegyek világa, a tető fensége, az erdők áthatatlansága, a szakadékok között eltünő vizeknek zengő játéka: székely világ. Szent zürzavar, amely ép úgy rátapad a Nyirőnek és nem egyszer a vele kongeniális Tamási Áronnak, mint az első balladaszerzőknek a nyelvére. Ugyanaz a szent zürzavar, amelyből egy Meister Eckehardt, a Böhmische Brüderek mitikus hite földerengett. Csakhogy azok fogalmakkal küzködtek, a mieink érzéssel. Amazok németek voltak és szlávok, emezek pedig székelyek.


A Siboi bölény két kötetes regényben ugyanazok a tulajdonok, amelyek Nyírő József írói művészetét annyira meghatározzák ezúttal is hiánytalanul megtalálhatók. A mese, amelyet feldolgoz, megrendez, kikerekít, csak alkalom, hogy a képlátások e gyönyörű hárfája megmozduljon. A regénynek azok a részletei, amelyben ismét a föld ölelkezik csilagokkal, felejthetetlenek, őserő robbantotta ki őket magukból. A sziklák, búzavetés és a fák formanyelvét átveszik a regény hősei, a legendás Wesselényi, Haller grófnő, Cserey Ilona, József császár, az ősz kalvinista pap, akik mind egy felfokozott, nyirői nyelven szólanak hozzánk. E regény tulajdonképen az elemek harca, a jó küzdelme a roszszal, Ormuzd küzdelme Arimannal, Erőszak birkózik a joggal, igazságtalanság igazsággal, egy nép lelke a fenyegető viharral. Ha őszinte akarok lenni: én ezt a történelem szemléleti módszert csak részben tudnám a magamévé tenni. A modern történeti regényírók alakjaikban a jó és a rossz karaktervonásoknak egész skáláját rezegtetik végig. Finom elemző módszereikkel rávezetnek a lélek titkos rugóira és nem hajlandók a tettek ösztökéit egyetlen nevezőre hozni. Detailokon keresztül mutatják ki az egészet, szavaik épen anynyit fednek fel, amennyit eltakarnak és ha nemis beszélnek, még többet hoznak felszínre hallgatásukkal. (És ha egészen őszinte akarok lenni, még azt is hozzátenném: Nyírő alkotó képességének zenitjére akkor fog elérkezni, ha nem bujkál önmaga előtt, ha egyszer önönmaga életének mélyébe ereszkedik és szerepet cserél: ön maga sorsán keresztül méri fel népét és legszubjektivebb élményeinek tengelye közé parancsolja a világot, nem úgy mint eddig, szétszórva magát, idegen álarc alatt).


E megjegyzésnek azonban* szerves köze nincs a Siboi bölényhez, amely mint mű, mint alkotás idejében szakadt el a köldökzsinórtól és tele reménységgel kezdheti meg önálló pályafutását a magyar népkönyvek társadalmában. A felépítés rutinja, szigorú mértéktartás a lendületben, a szembeállítások hatásos kontrasztja, filmszerű fokozás, érdekes, már-már izgató cselekmény, legfőképen egy dallamos, legnemesebb gyümölcsfára ojtott, hajlékony, ízes nedvektől súlyos nyelv, egy-egy hasonlat felejthetetlen szemléltető volta – mind olyan erények, amelyek a romantikára ma is hajló közönség előtt népszerűvé fogják tenni Nyirő Józsefet. Korhűség, időbeli egyezés, pontos környezetrajz, lelki portrétirozás ezek viszont csak a második hegedű szerepét játsszák szerzőnknél. Nyilvánvalóan Nyirő József egyéni véralkatából – nem csekély részben székely mivoltából – következik, hogy ez utóbbi követelményeket könnyedén áldozza fel a romanticizmus oltárán. Irói véralkata azonban úgy ahogy van, legérdekesebb színe az erdélyi palettának. (Kolozsvár)


* Most megjelent regénye a Sibói bölény alkalmából. (Kiadta az Erdélyi Szépmives Céh.)


 


Vissza az oldal tetejére