Főoldal

Korunk 1929 Május

A racionalizálás és a dumping


Diamant Izsó

 


Míg a termelők egy része aktiv erőik igénybevételével, a bevételek (árak) emelése utján igyekeznek az eredményt fokozni, addig a racionalizálási törekvés a termelési költségek leszállítása útján törekszik ugyanerre a célra.


A termények árainak egy bizonyos nivó fölé való emelését a multban és a jelenben legkönnyebben monopolisztikus helyzetre való törekvéssel próbálták elérni, különösen akkor, ha kedvező természeti előfeltételek (pl. energia-források stb.) ilyen kiváltságos helyzetek megteremtését előmozdították.


Ezzel szemben a termelési költségek redukciója a termelés egységére eső munkabér leszállítása, a termelésnél felhasznált nyersanyagnál elért megtakarítás, a szállítási költségek minimálása, a termelés és forgalom fokozása, röviden a munkabéreknél, nyersanyagnál és egyéb költségeknél (kamatoknál) elért megtakarítás által történik. A racionalizálás lényege és értelme azonban nem a munkabérek egy bizonyos időre eső egyszerű leszorításában rejlik, hanem a racionális munka következtében elért idő- és munka-megtakarításban.


Fenti két eljárás lényegében tehát abban külömbözik egymástól, hogy míg az első a piacot is kedvezően előkészíteni igyekszik, a másik célja elérése érdekében a fősúlyt a termelés olcsóbbítására helyezi. A termelők e két módszernek egymásba kapcsolása által igyekeznek a lehető legkedvezőbb eredményt elérni oly módon, hogy valamely zárt gazdasági területen belül létrehozott monopolisztikus helyzetben a racionalizálás által elérhető gazdasági előnyökre és ezek révén monopolisztikus helyzetük további megerősítésére törekednek.


A racionalizálást, a szociális és gazdasági törekvések e közös rezultánsát, nem mindig és nem mindenhol tekintették kivánatos eredménynek. Egy, az 1523-as évből, Thornból származó céhokmány (közli Julius Hirsch: Rationalisierung und Arbeitslosigkeit című könyvében) a következő előírást tartalmazza: „Senkinek sem szabad valami újat felfedezni, vagy feltalálni, vagy használni, hanem mindenki köteles polgári vagy testvéri szeretetből felebarátja példáját követni”. Az angliai Erzsébet királynő viszont fejvesztés terhe alatt tiltotta meg egy alattvalójának, aki egy új harisnya-kötőgépet mutatott be neki, hogy ezt az ördöngös gépet valaha is működésbe hozza: „Sokkal jobban szeretem azokat a szegény embereket, akik kötéssel keresik meg a kenyerüket, semhogy egy találmányt engedélyezzek, amely őket koldusbotra juttatná”. (Lásd: Heinrich Dietzel: Technischer Fortschritt und Freiheit der Wirtschaft). Még maga Montesquieu is ilyesféléket mond: „A gépek, melyek egy bizonyos munka rövidebb idő alatt való elvégzését célozzák, nem mindig hasznosak. Ha egy munka elvégzése mérsékeltebb bérek ellenében lehetséges, vagyis a fogyasztónak is megfelel és a munkást is kielégíti, úgy a gépek, melyek egy bizonyos cikk előállításának leegyszerűsítésére, tehát a munkások számának redukálására szolgálnak, csak káros hatásúak lehetnek. Ezért azután talán jobb is volna, ha a vízi malmokat sem állítják fel, mert kételkedem abban, hogy azok oly hasznosak volnának, hisz a szegények nagy tömegét munkanélküliségre kárhoztatják, a folyóvizeket meg erejüktől, a szántóföldeket pedig termékenységüktől fosztják meg”.


A vasut feltalálását sem fogadta nagyobb rokonszenv s a szélsőséges baloldaliaktól még ma is hallhatunk hasonló tiltakozó kijelentéseket, – dacára annak, hogy mint Bonn mondja: „A racionalizálás végcélja minden társadalmi rendszerben az emberi erők gazdaságosabb felhasználásában rejlik”.


A technika folytonos fejlődése viszont, mely legfőképpen az Egyesült Államokban, az utóbbi években azonban már a kontinensen is éreztette hatását, az ezen a téren elért eredményeket hihetetlen mértékben felfokozta és olyan területekre vitte át, melyeket a racionalizálás számára eddig hozzáférhetőknek sem tartottunk. Ennek a következménye azután, hogy ma már egészen természetes, hogy bizonyos, mindennapi szükséglet tárgyát képező cikkek, az eddiginél jóval rövidebb idő alatt állíttatnak elő, s ma már igazán nem csodálkozunk, ha a fonó- és szövőgépek, a modern öntődeberendezések s az u.n. automaták teljesítményeiről hallunk, melyek nemcsak a kézműipar teljesítményéhez, hanem a még csak 50 évvel ezelőtt alkalmazott ipari eljárásokhoz viszonyítva is, bámulatosak. Míg pl. ezelőtt 40–50 évvel egy szakavatott munkás egy nap alatt 500–600 láncszemet tudott csak előállítani, addig ma a gépi munka révén egy munkás ugyanezt a munkát 8–10 perc alatt végzi el. A fejlődésnek ugyanebben la vonalában fekszenek a folyamatos munkának a vas- és malomiparban, az amerikai élelmi cikk- és autoiparban elért eredményei. Julius Hirsch írja: (Das amerikanische Wirtschaftswunder), hogy a Swift & Co. chicagói állatvágó üzemében két vágó egy óra alatt kétezer disznót szúr le s ezek az állatok 20 perc alatt, teljesen kikészítve a fagyasztóba való szállításra készen állanak. Németországban ma (Dr. Lent szerint) a hő gazdaságosabb felhasználása révén a nyersacél tonnájának az előállításához 6 millió kalóriát használnak fel az 1900-ban ezen mennyiség előállításához szükségelt 15 millió kalóriával szemben. Ford detroiti üzemében a készleten lévő összes nyersanyagnak, félterménynek és készterménynek átlagos értéke az üzem 14 napos forgalmának értékével egyenlő, – ami nyilvánvalóan kamatban óriási megtakarítást jelent. De még meglepőbb az az eredmény, melyet az angol állattenyésztők értek el, akiket az amerikai fagyasztotthús exporteurök konkurrenciája arra késztetett, hogy a hizó-állatokat 3 év helyett másfél év alatt neveljék fel, s még ennek a húsnak az u.n. „baby-beef”-nek a minőségét is feljavították, hogy a konkurrencia ellen kellőképpen védekezzenek; így tanulták meg pl. Kanadában az árpának egy olyan fajtáját, termeszteni, mely már 110 nap alatt érik, – ami által a gabonatermelő terület határát észak felé tolták ki és ezáltal a termesztés fokozásának szinte mérhetetlen lehetőségeit teremtették meg.


Ezekben a példákban a raciónalizálásnak olyan újszerű és távoli lehetőségeit látjuk, melyek már kívül esnek technikai elképzeléseink eddigi szféráján. A termelési költségek leszállítása tehát a racionalizálás fenti példái szerint főképpen a következő módokon érhető el:


a)     a készáru előállításához szükségelt nyersanyag mennyiségének redukálása által;


b)    idő, illetőleg kamat-megtakarítás által (a minőség egyidejű feljavítása mellett);


c)     a termelésnek egy olyan térre való áthelyezése által, mely eddig kihasználatlanul maradt; ez az új tér viszont nemcsak területi értelemben veendő, hanem a technika terrénumaira is vonatkozik: a felfedezések helyét ma találmányok foglalják el.


d)    a legszembetűnőbb és legköznapibb példája a raciónalizálásnak az, amikor új gépek és rendszerek révén emberi energiát takarítunk meg és így a termelt egységre eső béreket leszállíthatjuk. Már pedig, ahol munkát spórolunk ott munkást is spórolunk és ez az oka annak, hogy a racionalizálás még ma is támadásokban részesül, munkásokat feleslegessé tevő tendenciája miatt.


 


Németországban az utolsó 3 évben az ipari munkások száma 2–3°/o-kal, ezzel szemben a produkció 7–8%-kal emelkedett. A Egyesült Államokban a produkció emelkedését szintén 6–8%-ban állapították meg. A háború előtt a vasiparban általában a termelésnek 10 évenként 50%-os emelkedésével számoltak,– a valóságban Németországban még nagyobb volt ez az emelkedés, minthogy a konzum 1900–1927-ig ötszörösre emelkedett, míg a munkások száma ez idő alatt csak megkétszereződött. Ennek a racionalizálásra alapozott fejlődésnek sikerült a termények árait lenyomni, új elhelyezési lehetőségeket teremteni és ezáltal új munkaerőket beállítani. A német ipar által évenként felszívott új munkaerőtömegek száma a fél milliót éri el. Ehhez hasonlók a viszonyok Amerikában is. (Lása Bonn: Geld und Geist. Vom Wesen und Werden der amerikanischen Welt). „Az Egyesült Államok ércbányáiban a munkások évi teljesítménye 1880-ban kb. 200 tonnáról, 1919-ben 1300 tonnára emelkedett; a rendelkezésükre álló mechanikai felszerelés nem egészen 1 lóerőről 8 lóerőre emelkedett. Az emberi teljesítmény a hatszorosára, a gépi a nyolcszorosára emelkedett. A munkabérek 23 vezető szerepet játszó iparvállalatnál 1914-től 1924-ig 163°/o-kal emelkedtek, – míg az általános áremelkedés csak 63% volt.


A racionalizálás és az emelkedő munkabérek ilyenformán az iparilag fejlődő országok szimptomatikus jelenségeivé váltak. A háború előtti utolsó év óta (1. W. Reichert: Rationalisierung des Kohlenbergbaus und der Eisen- und Stahlindustrie).


a vasárak .................. 120–125%-ra


az index ................... 145–150%-ra


és a munkabérek ...... 160%-ra


emelkedtek és ma már általánosságban azzal számolnak, hogy a reál-bérek emelkedése 80 év alatt 100%-ra rugott. Hogy azonban a munkások helyzete más szempontból is javult, azt legjobban bizonyítja az, hogy míg E r m a n s k i szerint (Wirtschaftliche Betriebsorganisation und Taylor-System) az angol gyárimunkás átlagos életkora 1871-ben 38,25 addig 1885-ben 48,25 év volt. Ha már most a bérek emelkedése ennyire konzequensen felmenő irányt mutat és a munkások helyzete is ilyen mértékben javult, úgy ez nem tulajdonítható egyes-egyedül a munkásmozgalmak eredményének, – amelyen elvégre szintén nem légüres térben mozognak, – hanem a kereslet és a kínálat törvényeinek vannak alávetve. Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy a folyton haladó racionalizálási processzus, hatalmas munkaerőket szabadít fel és azokat egy még sebesebb iramban növekvő kereslet teljesen felszívja. Jellemző példa ezen növekvő fogyasztásra az, hogy a romániai drótipar ma két hét alatt több huzalt állít elő, mint anno 1800 egész Németország, és hogy a világ kereskedelme ezen idő alatt százszorosára emelkedett.


Gyakran nemcsak az eredményre való törekvés, hanem maga a létért való harc adja a racionalizálás legközvetlenebb impulzusát. Mint mondtuk a racionalizálás munkát és költséget takarít meg. Mit történik ezzel a megtakarítással? Ki a haszonélvezője ennek a megtakarításnak? Milyen célt és kinek a javát szolgálja?


Julius Hirsch szerint két tipikus esetet külömböztethetünk meg:


1.    vagy fokozza a termelő nyereségét azáltal, hogy a racionálizálás következtében leredukált termelési költségekkel dolgozván, terményének árát leszállítja és az olcsóbb árúval nagyobb forgalmat ér el. Ha feltételezhető, hogy a piac felvevő képessége az olcsóbb árak révén fokozható, úgy a racionalizálás következtében leegyszerűsített munka árán szabaddá vált munkaerők újra elhelyezést nyerhetnek. De a racionalizáláshoz szükséges gépek és apparátusok előállítása is újabb munkástömegeknek ad kenyeret.


2.    A kedvezőtlenebb eset akkor áll elő, ha a termelő az árakat nem redukálja és munkásait sem részesíti a racionalizálás adta előnyökben. Julius Hirsch szerint még ez esetben sem marad a haszon szó szerinti értelemben véve a gyáros zsebében, mert vagy önmaga invesztálja azt, vagy a banknak kell azt kihelyeznie, amelyhez pénzét viszi, – igaz, hogy ilymódon csak nagy kerülővel és veszteséggel juthat el rendeltetési helyére.


Ez a két alternativa azonban nem meríti ki szerintünk az összes lehetőségeket, mert p.o. a német ipar jelenleg azon panaszkodik, hogy a racionálizálás által elért egész megtakarítást a munkabérek és a folyton növekvő szociális terhek emésztik fel és így még az új invesztálások kamattérítésére sem jut ebből a megtakarításból, – ami éppen olyan egészségtelen és természetellenes, mint a felhozott második alternativa.


A tapasztalat amellett a két alternativa mellett még egy megoldást termelt ki, amely a termeivények árát csak oly mértékben szállítja le, amennyire a racionalizálás által lépésről lépésre növekvő produkció elhelyezése azt megkívánja. Ha már most a megtakarítás nagyobb, mint amennyit a produkció árainak leszállítására fordítani kellett, úgy a megtakarítások még megmaradt része új munkalehetőségek teremtéséhez fog vezetni és egyuttal lehetővé teszi a bérek felemelését is.


A bérek emelése révén a munkás nem ellensége hanem barátja lesz a racionálizálási törekvéseknek és egyúttal a bérek általánosan emelkedő tendenciáját megelőzi, – és nem is igazságtalan, mint a szociálista oldalról főképpen Lahy és Ermanski részéről ismételten kifogásolt Taylor-Town, Halse y és Rowan féle praemia-szisztémák, mert itt csakis olyan többtermelésről van szó, mely racionalizálás útján éretett el.


A racionalizálás keresztülvitelét tényleg olykor a munkások ellenállása gátolhatja, mert hiszen tényleg nem mindig azokat az erőket szívja fel a racionalizálás által előidézett ipari terjeszkedés, amelyek éppen ezen racionalizálási eljárás révén feleslegessé váltak. Dorpmüller szerint a német vasutaknak a Kunze-Knorr féle fékekkel való ellátása 19.000 munkást tett feleslegessé és ugyanakkor ezen fékek beszerzése 500 millió márka rendelést biztosított a német iparnak, ami igen tekintélyes új munkástömegeknek adott kenyeret.


Mindkét fél (munkaadó és munkás) számára tehát legkedvezőbb eset akkor fog előállani, hogyha a vállalatnak sikerül racionalizálás által a termelést annyira olcsóbbítani, hogy az árakat is megfelelően mérsékelheti s a fokozott termelésnek elhelyezést biztosit s ha az ezáltal a processzus által feleslegessé vált embererőkkel teljes mértékben ugyanazon üzem térhódításánál felhasználhatja.


Itt azonban új problémára, új nehézségre bukkanunk: a fokozott termelés elhelyezési lehetőségének problémájára. Vajjon lehetséges lesz-e a gördülő kerék küllőjét megragadni és forgását még meg is gyorsítani? Tényleg elég-e olcsóbban eladni, hogy többet lehessen elhelyezni?


Eleve kijelenthetjük, a legtöbb esetben, igen. Legallább is az amerikaiak azok, akik a piac telithetőségében egyáltalában nem hisznek. Az amerikaiak e győzedelmes optimizmusa, autóiparuket előállítási és eladási szervezetük révén oly mértékben fokozta fel, hogy ez az ipar ma az Egyesült Államok egész vas-termelésének 21 százalékát emészti fel, úgy hogy a vasfogyasztó iparok közül még az építési, – cső – és vasuti ipar szükséglete előtt is első helyen szerepel.


Karl Lange szerint a lakosságnak egy főre eső gépi fogyasztása 1925-ben az U. S. A.-ban 99.40, Németországban 36.20, az Osztrák-Magyar monarchia utódállamaiban 12.80, Romániában 4, Chinában 0.20 márka volt, úgy hogy ezen a téren is sohasem sejtett fejlődési lehetőségek nyílnak, mert a jólét és civilizáció terjeszkedése ez országok még további fejlődési lehetőségeit tárja fel, azon államok számára, amelyek gépi fogyasztása messze az Egyesült Államoké mögött maradt.


Ahol a pénzforrások a prohibició és a fejlődés lehetősége nem egyengetik a racionalizálás útjait annyira, mint az Egyesült Államokban, ott egy más bevált eszköz alkalmazására került sor a termelt áruk elhelyezésének biztosítása céljából, amelyet főleg az európai ipari államok kultiválnak, nevezetesen az exportnak egy vám védett helyről más országba való kivitele révén.


A természet által kedvező előfeltételekkel megáldott nagyiparok fejlődése, amelyek mintaképeként éppen az u. n. nehézipar lebeg előttünk, saját erős pozíciójának kedvező kihasználása érdekében bizonyos érdekközösségbe lép. Eduard Feer (Die Ausfuhrpolitik der deutschen Eisenkartelle. 1928) és L. Pesl (Das Dumping. 1921) egyértelműen azt írják, hogy Németország a külföldi piacok meghódítását kartelorganizációjának köszönheti. Az üzemek elérhető legnagyobb kontinuitása, mely a vasipari kartel és minden egyes tagja számára életfeltétel, imperative megkövetel egy feltétlenül konstans dimenziót és nyugodt termelési bázist. Ha a belföldi piac már telítve van és nem lehet azzal számolni, hogy az áruk olcsóbbítása a keresletet fokozza, akkor idegen piacoknak a. keresletével kell az áruk elhelyezési lehetőségeinek hiányát pótolni. Ott ugyan más kedvező telephelytényezők által kedvezményezett eladókkal kell a harcot felvenni és ennek következtében áldozatokat hozni, de bizonyos körülmények között és előfeltételek mellett ez az áldozat búsásan megtérülhet. Ez a harc csak akkor lehetséges, hogyha még ezek az exportáló államok is, amelyeknek pedig ipara kedvező telephelytényezőkkel dolgozik, a saját iparát megfelelő vámvédelembe részesíti. Jellemző erre a németeknek 1879-ben életbe léptetett vámvédelmi politikája amikor a birodalmi tanács egy képviselője a vámbizottság előtt számszerűleg kimutatta, hogy 10.000 tonna sínnek az előállításához mennyi érc, mészkő, szén szükséges, amelyek bányászása, kohósítása, megmunkálása stb. a német nemzetgazdaságnak 458.000 márka jövedelmet jelent. Mivel a kész sin ára ezen összegnek kb. háromszorosa, a német munkásság a sínek árának kb. egy harmadával van érdekelve, amely veszendőbe megy, hogy ha ezt a rendelést megszerezni nem tudja. Hogyha tehát a német ipar termeivényeit még veszteség árán is helyezi el külföldön, a belföldi gazdaság még akkor is tetemes előnyökhöz jut. Míg eleinte ez a vámvédelmi politika tényleg csak a belföldi feleslegnek az elhelyezését és ezzel a termelési processzus kontinuitását s a belföldi árak stabilitását vonta maga után, addig ezen rendszer további folyamán a racionalizálás gyümölcsei is érni kezdtek. A vámvédett területen az árakat állandóan és viszonylagosan magas nívón és meglehetős stabilitással lehetett tartani, amellett az áruk elhelyezésének egy alig fokozható biztonságát és egyuttal olyan magas árakat sikerült elérni, hogy azok feleslegéből az exportüzlet veszteségeit és ingadózásait teljes mértékben lehetett fedezni. Eduard Feer szerint a német nyersvaskivitel 1897-től 1905-ig a következő képet mutatta:


 

















































1897.


129.–


55.8 M.


62.3 M.


1898.


272.5


56.2 „


64.1 „


1899.


235.2


69-”


64.75 „


1900.


190.5


80.–„


68.65 „


1901.


3038


55.5 „


93.15”


1902.


516.2


56.2 „


67.65 „


1903.


527.3


56.8 „


60.60 „


1904.


316.–


51.2 „


61.35”


1905.


499.3


52-”


62.15 „


 


A kivitel tehát különösen az 1901-ik évben növekedett, ami által sikerült a világpiac erősen hanyatló tendenciáját az exportnál hozott áldozatokkal a belföldön még hausse tendenciára is átváltoztatni, s amikor az árak további lemorzsolódását már equivalálni nem lehetett, azaz a saját vámvédelem azt már egyensúlyban tartani nem tudta, a racionalizálás és a többtermelés eredményei már annyira megérlelődtek, hogy az export további növekedése a belföldi szükségletet meghaladta. A külföldi üzlet már nem jelentett olyan nagy vagy egyáltalában semmilyen veszteséget sem.


Feer már most a következő konkluziót vonja le: „Megfelelő gazdasági áldozat nélkül a kartel a belföldi üzlet révén olyan támogatást élvez, mely neki mindaddig amig a monopolorganizáció fennáll a normálison felüli nyereséget biztosit. Ez a nyereség lehetővé teszi a kartel számára azt, hogy az exportüzletnél csekélyebb haszonnal is, vagy ha erre üzletszerzés céljából szüksége van, – már saját önköltségi árán alul is exportálhasson”.


Szó szerint idézzük Feernek ezt az alapvető magyarázatát, mert kissé egyoldalú beállításában a racionalizálás céljait és eredményeit figyelmen kívül hagyja és mert a termelési görbének még egy lemorzsolódó árak mellett is felmenő tendenciáját nem veszi észre. Persze hogy milyen mértékű az iparnak az export forszirozása érdekéber hozott áldozata, arra pontos megállapítást tenni nem lehet, mert mig példának okáért Svájcba irányuló exportnál 10–15 márkára rúgott tonnánként és csak kivételesen szökött fel 25 márkára a rúdvas tonnájánál, mert ennél nagyobb áldozatra kedvező fuvarozási fekvésénél fogva nem volt szükség, addig az Olaszországba irányuló kivitelnél az export-külömbség 40–45 márkára, tehát 45–50 százalékra ment fel.


Volt azonban még ezen árkülömbségen kívül más különböző neme a külföldi fogyasztó számára való kedvezéseknek is, amelynek leglényegesebbje az, hogy az exportálók saját organizációjukat használták fel az üzlet lebonyolítására, amelynek nem volt hivatása hasznot hozni, és így kikapcsolván a közvetítő kereskedelem jutalékát, az árakat még annyival is olcsóbbíthatták. Egy más módja ennek a kedvezésnek még az volt, hogy a szindikátusok által fentartott szállítási vállalatok a külföldre irányuló árakat egy olyan tarifával szállították, mely sokszor mélyen az önköltségi árakon alul volt. Ezzel alapjában véve ugyanazt érték el, amit másutt az államvasutak speciáltarifákkal elérni törekednek.


 


*


Összefoglalva a racionalizálás keresztülvihetőségéről és létjogosultságáról mondottakat, megállapíthatjuk, hogy a racionalizálás munkát takarít meg és ennek folytán munkást is. A termelést megolcsóbbíthatja, ha az fokozható, a további fokozás által viszont újabb munkás tömegeknek a beállítását teszi lehetővé. A legfontosabb kérdés tehát a többtermelés elhelyezési lehetősége.


Viszont ha a racionalizálás kihatásait az elhelyezési lehetőség szerint csoportosítjuk, három egymástól lényegesen eltérő típust külömböztethetünk meg:


I. Az Egyesült Államok, Taylor, Ford és Hoover országát (azét a Hooverét, aki először próbálta tudományos alapon az ipari veszteségek okát kimutatni). Ebben az országban, melyet mi a határtalan lehetőségek országának szoktunk nevezni s amely egyúttal a határtalan elhelyezési lehetőségek országa is, – az emberek nem félnek semminő akadálytól, sem a fejlődési vonal emelkedésének megállításától. Közbülső vámhatárok nélkül ez az ország úgyszólván elnyel mindent, amit egy fejlődésben lévő ipar elnyelni képes: a termelésnek csak 7 százaléka jut kivitelre, mig az évről-évre növekvő termelés és konzum mérvét 6–8 százalékra teszik, úgy hogy az export nem éppen életprobléma. A racionálizálás által elért olcsóbbítás nem a külföld javára s z o lgá l, hanem a belföldi fogyasztó javára, ami a nemzeti vagyon további gyarapításához és akkumulációjához vezet.


2. Az európai ipari államok, legfőképpen Németország és Csehszlovákia példája, ahol a vasipari termelés kb. 30 százalékát kénytelenek idegen vámvédett területre exportálni s ezért a külföld feléjük irányuló versenye ellen megfelelő vámokkal védekeznek. Ezek az államok a legjobb esetben belföldön az árak status quo ante-ját tarthatják fenn a racionalizálás után is, mig az ez úton elért árbeli előnyöket azoknak kénytelenek juttatni, akik a racionalizálás által elért többtermelést tőlük átveszik.


Végül a harmadik kategóriába sorozhatjuk azokat az országokat, melyek az ipari fejlődés kezdő stádiumában vannak s ahol a kezdődő és eléggé ki nem fejleszthető s a természet által sem különösen kedvezményezett racionalizálás által legjobb esetben csak az érhető el, hogy megfelelő vámvédelem esetében ne kelljen adófizetőjévé, áldozatává és előmozdítójává válni egy idegen racionalizáló államoknak.


 


Vissza az oldal tetejére