Főoldal

Korunk 1929 Március

A katholicizmus Franciaországban


Frantz Clement

 


Franciaország statisztikailag még mindig elsősorban katholikus. S ezzel azt mondjuk, hogy a francia polgár, paraszt, vagy munkás csak a legritkább esetben lép ki az Egyházból. A katholikus élet négy fő követelményének, mint a keresztelés, az első áldozás, a házasság templomi szertartása és az egyházi temetés szinte minden francia eleget tesz. Arról azonban ne érdeklődjön az ember, ami mind ezeken belül van. Ennek ugyanis a franciák többségénél már semmi köze az Egyházhoz. Franciaország majd minden tartományában beszéltem erről franciákkal s meglehetős körültekintő szemmel kérdeztem ki efelől őket. Eltekintve Bretagne és Vendée egynéhány szigorúan katholikus kerületétől úgy szólva nem látogatják sehol a templomokat s a legkevésbbé a husvéti bűnbánat alkalmával. A katholikus ritus teljes valójában csak arra való, hogy az élet legfontosabb eseményeihez, mint aminők a születés, a házasság és a halál olyan ceremóniával szolgáljanak, amelyre az embereket rászoktatta a tradíció. Akkoriban mondta nekem egy ősz misszionárius, aki gyakran helyettesít megbetegedett vidéki papokat, némi csípős humorral: „A francia falusi papról beszéli? Erre, uram körülbelül annyira van szükség, mint a bábaasszonyra egy dragonyos ezredben”. – Egy másik pap pedig a következőket mondta: „Ezek az emberek valóban nem katholikusok, sőt még csak nem is keresztények, még csak Istenbe se hisznek; nem hisznek egyáltalán semmibe se. Velem már megtörtént az, hogy különben egy nagyon derék parasztember apja halálakor a következőket mondta: „Ha az ember halott, hát akkor már végérvényesen halott; de azért csináljon nekünk egy szép temetést”. Különben pedig a világ legbecsületesebb népe; – a vallásnak azonban nyoma sincs náluk!”


Ez a katholicizmus helyzete Franciaországban. Bizonyára vannak városok és vidékek, ahol éber és jól megszervezett katholikus religiozitás és közvélemény nyilvánul. Egy harmad- vagy egy negyedmillió őszinte francia katholikus ugyanis az Ecclesia militans tagjai közé tartozik s mert ezek nagyrészt a társadalom legmagasabb rétegeihez tartoznak, ezért céltudatosak és áldozatkészek érzésükben. A keresztény demokraták, akik Abbé Trochu Ouest-Eclair cimű jól szerkesztett lapja felett rendelkeznek, még politikai súllyal is birnak, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a francia katholikusok kilencven százaléka csak a papíron katholikus s hogy a vidéki lakosság majdnem teljes egészében a német és középeurópai fogalmakhoz mérten képtelen vallási közömbösségben él.


A francia paraszt és kispolgár a lelke legmélyén misztikaellenes lény. Józan és keresztül kasul haszonra beállított; távol minden olyan gondtól, mely a túlvilágra irányul. Az a régi szállóige, hogy: „Ugy él, mint az Isten Franciaországban” – irónikusan is értelmezhető. A jó Istent a francia paraszt u.i. úgy tekinti, mint egy jó embert, akit kár az ügyeivel háborgatni. – Nagyon érdekes dolog ezekkel a látszat katholikusokkal világnézetről csevegni. Ekkor veszi észre az ember, hogy micsoda specifikusan francia dolog volt az a lapos, kissé szentimentális, a metafizika által egyáltalán nem terhelt életek számára a tizennyolcadik század enciklopédistáinak és „filozófusainak” határtalanul praktikus és kényelmes deizmusa. Százötven évvel ezelőtt a Voltairianizmus a polgárság világnézeti tulajdona volt; ez a világnézet ma azon frissiben a parasztság közt él. Emellett azonban nem szabad elfelejteni, hogy Voltaire, az egyházi vallásosság nagy rombolója a külsőségekben katholikusnak vallotta magát, a szabadgondolkodásnak és a megszokásnak tehát egyformán és egyidejüleg megadta a maga adóját.,


Mi a magyarázata azonban egy olyan erős katholikus tradícióval rendelkező országban, mint aminő Franciaország a nagy tömegek deisztikus közömbösségbe való sülyedésének? Mi a magyarázata ennek a hűvös, gondtalan és problémák nélküli areligiozitásnak? A francia ember természetének raciónális-misztikaellenes vonása viszont alig elegendő, hogy a katholicizmustól való eme totális elfordulást megmagyarázzuk. Ebben az esetben azt hiszem nem annyira vallási, mint inkább szociológiai folyamatról van szó. Franciaország parasztja és kispolgára nem annyira hitbeli fáradtsága miatt mondott le az ősi konfesszió vallási és természetfeletti értékeiről, mint inkább azért, mert az Egyház, mint szociális, politikai és kulturális institució nem elégítette ki. A francia paraszt és kispolgár vallásnélküli lett, mert először Egyháznélküli, azután pedig Egyház ellenessé vált. A hitetlenség felelősségében az Egyház legalább ugyanolyan erősen vesz részt, mint a hívők.


Az Egyház, amely különben a szociális rétegeződéshez oly érzékenyen tud alkalmazkodni, a harmadik köztársaság Franciaországában ebben a tekintetben teljesen csődött mondott. A tizenkilencedik század elején és közepén az Egyház rendelkezett oly zseniális férfiakkal, mint Montalambert és Lacordaire, akik belátták, hogy az Egyháznak demokratikus felfrissülésre van szüksége. A harmadik köztársaság klérusa ennek a fényes gondolatnak nem adott igazat. Közép és Délfranciaország parasztját a királyság és a szociális reakcionáriusok szemszögéből nézte és ennek megfelelően kezelte. Egy érzelmi életében mély és misztikus hajlandóságú nép számára az üdvösség igazságaira vonatkozó becsületes igehirdetés és gyakorlat elegendő lett volna, hogy továbbra is az Egyházhoz kapcsolódjék. Ám egy okos, gunyoros és utilitárius hajlandóságú emberfajnál, mint aminő a francia vidéki ember, a klerusnak a feudális urakkal való összekapcsolása az Egyház és a hívők közötti elidegenedéshez, majd pedig ellenségeskedéshez vezetett. Ezeknek a valóságembereknek az ingadozó vallásosságát teljesen aláásta érdekeik és függetlenségi érzelmük félreismerése. A formákra tehetséges nép a vallásnak csak a külső formáját tartja érvényben. A tartalom ezeknél veszendőbe megy.


Annak azonban, akinek érzéke van a világ járásában rejlő igazságossághoz, a francia vallásos érzelem e kipusztításában mégis elégtételt érez: pírnak az elégtételét, hogy a bűnösök már soha többet nem kerülnek az általuk eljátszott szellemi és politikai hatalom közelébe. A katholicizmus, de különösen a francia klérus a játszmát elvesztette; ma már a köztársaság csupán hervadt szépségeivel kacérkodik; a legmagasabb klerus felső Százai ma Briand felé áradoznak, afelé az ember felé, akinek szellemi ereje és elegánciája az államnak az Egyháztól való elválasztását oly tökéletesen és ügyesen keresztülvitte, hogy az már teljesen beszivárgott a nép tudatába is. Ennek az áradozásnak azonban már semmi köze a valláshoz; ez az egész nagyon is átlátszó profithajhászás. Róma soviniszta volt Clemenceauval szemben; ma viszont pacifista Briand irányában, s ez a két vén eretnek, akik 1904-től 1909-ig elvágták azt a köldökzsinort, mely az Egyház legöregebb leányát még az anyával összefűzte, hogy a markukba nevethetnek, ha ezt a kacérkodást látják!


A katholicizmus Franciaországban csak ott tartott ki, ahol a hivatalos katholicizmus semmit sem tudott tönkretenni, ahol a hivatalos katholicizmus metafizikájának erőnek erejével dacoló logikája s rafináltan kicirkalmazott hierarchiája maga-magától hatott, tudniillik számos szellemiekkel foglalkozó kulturpolitikus és költő esetében. A katholicizmus az intellektuális és etikai tanácstalanság e korszakában ismét bebizonyította, különösképen Franciaországban, hogy csak olyan kiváló emberekre bir vonzóerővel, akik valahol és valamiben hajótörést szenvedtek s kétségbeesésből és lelki szorongásból a katholikus intranzigenciába menekültek.


Ez a katholicizmus azonban, amely Egyházi vonatkozásban gyakran gyanus s a klerushoz tartozók számára állandó fejtörést okoz, éppen oly kevéssé bir tömeghóditó erővel és jelentőséggel, mint a kommunizmus bizonyos Schöngeist fajtája s az utópikus szocializmus. Az ilyen katholicizmus mindig egy előkelő és felettébb érdekes magánügy, de csak magánügy. Mellette és ellenére a nép – halad, a maga vallásmegvetésének köves utján, mivel erre hajlamos s mert nyilt érzéke van az emberiesség s a morális becsületesség irányában s mert lelki életét minden erősebb hit nélkül is képes rendbetartani. A nagy embermezőn pásztorok nélkül is tájékozódik; a pásztorok ugyanis nélkülözhetőkké váltak, miután nem bizonyultak jó pásztoroknak.


A politizáló pap Franciaországban azzal bűnhődött, amiben vétkezett, A francia pap azt a drágalátos dolgot, ami a vallás, a privilegizálták hátalmi eszközévé méltatlanította, anélkül, hogy azok köszönettel tartoztak volna néki. Nos, ahol a nép maga veszi kezébe a sorsát, látja, hogy az, aminek a föld sójának kellett volna lenni és lehetett volna, elvesztette az erejét. Ezért azután most már távol tartja magától. (Paris)


 


Vissza az oldal tetejére