Főoldal

Korunk 1929 Február.

A „költő” és a „szociális” költő


Mihályi Ödön

 


Remélem nem ildomtalan, ha egy „költő” védelmébe veszi önmagát akkor, ha a kritikusa, még arra se érdemesítette, hogy végigolvassa és ír valakiről, akinek énnekem kellene lennem, de akire sehogyse tudok ráismerni. Nagyon utálom azt az embert, akiről ír és már talán régen főbe lőttem volna magam, ha B. A. úr fotografiája igaz lenne. Egy kicsit furcsálom a dolgot: én vagyok a biblia előtti kor énekese, én keltem ki Tinodi Sebestyén sírjából, én, aki magamról azt hiszem és már gyakran olvastam, hogy a legmodernebb költőgeneráció embere vagyok, akinek néhány éve megjelent Márciusi Tribün kötetét Komlos Aladár egyhangú szociális és világnézeti kérdésekre való beállítottsága miatt támadott meg, akinek kötetében, ha kritikusom tovább lapoz, szintén talál egynéhány olyan verset, melynek szociális tendenciája nyilvánvaló. És védekeznem kell magam és minden jószándéku költőtársam nevében a kritikusok felületessége ellen. Elvárhatjuk, hogy több tisztelettel vegye kezébe köteteinket, nehogy a fiatal magyar irodalom kritikája is elsülyedjen abba a kritikusnak kellemes zsurnaliszta fertőbe, mely egy jóleső általánosítás kedvéért hasonlatokat hamisít illetőleg kitalál, és fehérre festi azt, ami fekete vagy vörös. Én azt hiszem ez ártalmasabb, mint a mi líránk, mely sajna csak lira marad, akár a költőről önmagáról, akár életünk szociális tartalmáról énekel.


Ujabban egyre jobban és tendenciózusabban üti fel fejét a magyar kritikában egy ártalmas és már-már generációkat megrontó hang, mely a költőket a „geharnischte Sonetten”-ek borzalmas tébolyába szeretné kergetni. És egyre több a költő, aki aláfekszik kritikusom kivánságainak és ír verseket, melyben aztán van nyomor, van proletár, vannak nagyablakú praktikus házak, van repülőgép, van rádió, de egy sora se vers. Ártalmas ez a szociális tendencia, mely egyformára szabta egy generáció minden megnyilvánulását és papirmassé uniformisba öltöztette szociális életünk komor próbabábuit. Ó elhiszem, hogy lehet és kell jó szociális verset írni, de nem hiszem el, hogy az olyan versek, amelyek a. falut énekelik, azokat a rettentő sáncokat a falvak alatt, melyek elválasztják a védettebb városoktól, arról a lelki nyomorról, ami a falu, – ne lennének épugy szociális kategóriákban is értékek. Mert hiszem, hogy amenyiben vers szociális tett lehet: szociális tett a lélek nyomoráról írni, mely egyformán szenved itt, akár az én lelkem, akár paraszt barátomé. Szenvednie kell mondom ebben a táglevegőjü börtönben, ahol halott hómezők alatt elrohad minden jószándék, minden felkészült akarat. Hogy miért? Mert a. paraszt lelki konstrukciója azért olyan amilyen: tunya, álmos és valami megfejthetetlen kozmikus bánattól, valami ismeretlen tébolytól terhes, mely pálinkát itat vele és templomban térdepelteti, mert itt él a meztelen elementumok között, melyek ellen semmi védelme, semmi fegyvere. Igenis a paraszt csak igy láthatja a világot: “mint ami ellene támad, és meg akarja fojtani.” -Ezt akartam a kötetem jónéhány versében, amelyekből kritikusom félreismer kifejezni és még mindig hiszem, hogy lehetek magamnak annyira fontos, hogy ezt az életérzést magamon keresztül írjam meg. Mi parasztok csak adhatunk és ha galambot várunk, elé szórjuk tiszta életünk piros buza szemeit.


* Lásd a „Korunk´´ januári számában B. A. könyvismertetését a 72. oldalon.


 


Vissza az oldal tetejére