Főoldal

Korunk 1929 Február.

Órák és percek


Gró Lajos

 


...avagy az avantgard film és a magyar színpadi szerzők kalandja, ez volna a legmegfelelőbb cím e pár sor elé, abból a kulturjelentőségű alkalomból, hogy végre a magyar színpadi szerzők is meglátták azt, hogy a film nem merülhet ki a star játékában. A francia Calvanti „Csak órák és semmi más” cífilmje kapta nálunk a fenti nevet. A filmet a magyar szerzők saját rizsijükben mutatták be két budapesti mozgóban, nagy hühóval és a színpadi szerzők előadásainak a segédletével. A két mozgóban minden előadás előtt más-más valaki mondott beszédet. Heltai Jenőtől Relle Pálig, sok mindenki igyekezett a közönségnek bebeszélni, hogy ez a modern film.


A film tagadhatatlanul érdekes. Amint a címe is elárulja egy nagyváros (Párisi életében csak az órák múlását dolgozza fel, azonban korántsem olyan átfogó erővel, olyan kimerítően, korántsem olyan mély szociális meglátásokkal, olyan radikálisan kollektiv és optikai eszközökkel, mint Ruttmann Berlin filmje. A filmben nincsen rendszer, a kének nem olyan tárgyszerűek mint a Berliné, sok bennük a festői romantika s ami a legfontosabb, nincsen közöttük eszmei kapcsolat. Az idő mulását jelző óra ismételt ábrázolása nem olyan egységbefoglaló jelenség, mint a Berlin filmben a mindig visszatérő közlekedés. De, az ,,Órák és percek”-nek, ha sok is benne a bulvárponyva s ha sok is benne a dadaizmus, bizonyos szempontból megvan a maga jelentősége. Mint tiltakozás a mai filmtéma ellen, mint dokumentum a fotónak filmszerű felhasználására, mint az associativ képkapcsolás felé való törekvés, kétségkívül fontos jelenség a film fejlődésének a szempontjából. De csak mint ígéret, mint kísérlet jöhet számításba (a film fokkal előbb készült, mint a Berlin).


Természetesen senkit sem érhet gáncs, ha a Berlin film után bemutatja annak elődjét s így alkalmat ad az összehasonlításra. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele az, hogy először is őszintén rámutassanak a két film közötti különbségre és másodszor, hogy a mű megcsonkitatlanul kerüljön a néző elé. A magyar színpadi szerzők minderre nem voltak tekintettel. A bevezető előadásokban egyetlen szó sem esett a Berlinről, egyetlen szó sem esett a modern film fejlődési lehetőségeiről és az útjáról, (a bevezető előadások csak látszólag foglalkoztak ezzel). Azonkívül pedig a szerzők a filmet teljesen felforgatva, és a jó részét elhagyva mutatták be a közönségnek.


A modernizmus nem felelőtlenség, a modern film nem a képek öszszevisszasága, a témanélküliség nem jelent zagyvaságot. Ez a film pedig az volt. Százszázalékig nem merték vállalni a filmet hanem jórészben csak azt, ami a filmben rossz, ami tematikus ponyva, amibe mégis van egy kis dráma (egy apacs megfojt egy ujságárus leányt stb.) mert istenem hátha mégis megtalál ijedni a közönség. Azonkívül a szegény közönség értelmét is támogatni kell, adtak. tehát feliratot (egy absolut film tele felirattal). És most már azt hiszik, hogy a nézők nagy része tudja mi az absolut film. Persze hiszen ők mutatták be neki.


Arra persze nem gondoltak, hogy miképen is alakulion ki valóságos kép az uj filmről, ha ennek lehetőségét épen ők vágják el. S mindettől eltekintve, hogyan próbáljon is Magyarországon valaki újat teremteni, ha a szerzők egyesületében sincs anynyi komolyság, hogy az újat legalább ők vegyék komolyan. Legalábbis olyan komolyan, mint az egyik mozgóban Andor karmester vette, aki valóban stílusos zenét állított össze a filmhez s ezzel többet használt annak, mint az összes előadás együttvéve.


Senki sem kivánhatja, hogy színdarabírók értsenek a filmhez. Valóban szép, hogy egy százszázalékig színpad és irodalomellenes, de filmszerűségre törekvő film mellé odaállottak, de mégis, mennyivel jobb lett volna, ha mindezt nem teszik meg. Legalább nem kompromitálták volna az új gondolatot. A tízéves reakció fojtó ölelésében, amelyben egy a pápa által megáldott filmet (a Jean D´Arcot) sem engedélyeznek, a film és annak bemutatása korkép, koradat. Aminthogy korkép az is, hogy az Operaház bemutatja Stravinszky Ödipus Rex-ét és az opera főrendezője a nyilvánosság előtt megtagad minden közösséget a darabbal, amelyet szerinte azért kellett csak bemutatni, hogy mi sem maradjunk el a többi országtól, hogy külsőleg mutassuk, mennyire haladunk a korral. A vezető magyar polgári szellemiség tehát ismételten megmutatta a maga igazi ábrázatát, amelynek sohasem volt határozott kifejeződése, s amely benső lényegében reakciós: irtózik az újtól. Félti tőle a maga nyugalmát, félti a maga „művészetét” de fél attól is, hogy a közönség rájön arra, hogy a vezető irodalomnak nem okvetlenül muszáj megalkudni a politikai rendszerrel és akkor vége az ő uralmának is. Ime a polgári, állásfoglalástól irtózó kultura igazi lényege 1929-ben. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére