Főoldal

Korunk 1929 Február.

Kaffka Margit és a szociális lelkiismeret


Kemény Gábor

 


Ma, mikor az írástudók árulásáról folyik a vita az irodalom fórumán, időszerű felidézni egy abszolut becsületes és minden jóknak veszteségére korán elhunyt irástudó emlékét. Nem csupán a halála tízéves évfordulójáért. Az alkalomszerűség önmagában sohasem lehet elég ok a kegyeletes visszaemlékezésre; az alkalomszerűséget is csak a valódi értékekre való visszaemlékezés teheti igazi ünneppé, a megkönnyebbülés, a jövőbe való bizakodás tiszta forrásává. Kaffka Margit a magyar multba és a magyar jövőbe beleépítkező, minden igazi géniuszt respektáló és mégis önmagában való kivételes érték volt. És amit adott, az még élete rövidsége és munkáinak aránylag csekély száma mellett is igaz, kiteljesedett értéke lett a magyar irodalomnak és, ami nála ettől elválaszthatatlan, a magyar szociális lelkiismeretnek. Tíz évvel ezelőtt Király György tanulmányt írt Kaffka Margitról egyik irodalomtörténeti folyóiratunk számára. Nem kerülhetett sorra papirhiány miatt. Később mikor már nem volt hiány papírban, kurzusképtelenné vált a cikk is meg írója is. Visszaadták az írást Király Györgynek (a Nyugat 1920-ik évfolyamában jelent meg később) és ezzel mintegy,, emigrációba” küldték a korán elhúnyt írónőt, hogy ne álljon útjában a kibontakozó,, magyar renaissance” kétes munkájának. És ennek a szomorú tíz évnek irodalmi agresszivitásai, megbénulásai és megalkuvásai között majdnem egészen emigrációban is maradt Kaffka Margit. Hogy volt, annak alig volt más dokumentuma, mint Schöpflin Aladár M agyar  I r ó k címen 1919-ben kiadott irodalmi tanulmányai, melyek között egy 1913-ban megírt Kaffka-cikk is újra megjelent és Király Györgynek említett cikke. Király György talán, mert még nagyon közel állt az irónőhöz, főleg Kaffka Margit lirizmusát emeli ki tanulmányában: „nemcsak szemével lát, de minden idegével a valóság ezerféle benyomásait egyszerre tudja magába zsúfolni s ugyanolyan telitetten kifejezni”. Schöpflin, aki a Nyugat 1928. dec. számában rövid visszaemlékezést ír Kaffka Margitról, megállapítja, hogy „a magyar irodalom és közönség nem érdemelte meg Kaffka Margitot, mert még ma sincs tisztában azzal, mit nyert életével és mit vesztett halálával”. Szomorú igazság, de ha gyönge vigasztalás is, talán nemcsak Kaffka Margitra talál. A magyar nagyoknak akár írók, akár politikusok, akár művészek voltak mindég az volt a tragédiájuk, hogy nem érdemeltük meg egészen őket. De a magyar nagyok mégis csak eljöttek, mikor el kellett jönniök, jöttek vigasznak vagy ostornak, a mult és jövő ihletett lelkű megérzőinek. Az arcukra mindég „sósabb könnyek” ömlöttek, a fájdalmuk mindég „más” volt, mindég „ezerszer Messiások” voltak. Ilyen volt Kaffka Margit is. Ha más módon is talán, de új időknek új dalaival jött ő is, mint Ady Endre. Az ő gondolatai is mint fényes, büszke pávák szálltak fel az ódon vármegyeházra, hogy kiszabadítsák a szegénylegényeket. Amikor jött, azt lehetett volna hinni, hogy az asszonyok felszabadítására jött csupán. Még feministának is lehetett volna gondolni. Pedig az asszonyiság nála többet jelentett, mint asszonyi írásmódot, mint nőtestvérei iránt érzett mély szánalmat, mint a női jellem alapos ismeretét és könyörtelenül igaz színekkel való megfestését. Az asszonyiság nála, mint az emberi elnyomatás félelmetes szimbóluma jelenik meg és az a sajátos síró, zengő szó, mely csak neki adatott meg, akkor sem lesz szentimentális, mikor könnyektől elfojtott és akkor sem erőtlen és a szó rosszabb értelmében nőies, mikor a legasszonyibb fájdalmakról van szó. Neki is ópium a szó, mint Ady Endrének. „Az élménynek és kifejezésnek valami titokzatos forrása az, ami, úgy látszik, megtanulhatatlan írja az Esztendő 1918. évi 8. sz.-ban és mi úgy érezzük, hogy mint nagy kortársának, neki is sikerült pogány titkokat kiszívni ebből a titokzatos forrásból. A legmagasabb fokig érzékeny szociális lelkiismeretét a passzivitás köpenyébe tudja takarni, de ki ne érezné, hogy ez a passzivitás nála mély emberi bölcsességet takar, mely tud a multban élni, a jövőbe érezni, őrlő hibákat meglátni, rejtett jókat észrevenni és szépen, hősiese szenvedni azért, amit igaznak, jövőbe gyökerező értéknek ismert fel.


A szociális lelkiismeret parancsoló szava szólítja munkára Kaffka Margitot már első írásaiban is. A Levelek a zárdából még csak az észre nem vett, az elnyomott gyermek tragédiáját festi meg, de már érezteti, hogy írójának, legszemélyesebb ügye minden elnyomatás. Kaffka Margitban benne él a felszabadítás vágya, benne él a hit, hogy a felszabadításnak el kell jönnie és így megérzi azt is, minek kell a multból összeomlani vagy a jövőbe átmentődni. Felszabadítní a gyermeket, a nőt, az elnyomott embert, az elnyomott osztályokat mind ez eltolódást jelent, mindez régi képződmények átértékelését vagy összeomlását jelenti. Senkise érezte meg nála jobban, milyen komplikált folyamat az új ember megteremtése, és hogy az újjászületés diadalát elavult értékek temetésének kell megelőznie. A pusztuló középosztály sorsát melyik író érezte át jobban, mint Kaffka Margit? Mikszáth is a középosztály írója volt, de ő csillogó humorral leplezte a hanyatlást és zseniális léhasággal hessegette el magától az elkerülhetetlen összeomlás gondolatát. Kaffka Margit pedig nagyon fáj neki a pusztulási folyamat, hiszen a vérei pusztulnak, az ő kezéből is kihull a kenyér mégis szembe mer nézni a valósággal. Gondoljunk arra az idegfeszítően érdekes jelenetre, melyben Nikita Jánost, az urasági szakácsné törvénytelen gyerekét az egyik törvényes fiu nénjének bosszantására elhívja atyja temetésére „Magára volt Nikita János a nagy idegen szobában és megpihenést érzett egy percre... Kinézett. Az udvaron átballagott néha egy egy formás parasztszolgáló ... A kékkötős, baboskendős szakácsné pedig a cselédudvar kapujából kiabált rá... Nikita János jól megnézte. Igy állhatott az ő anyja is ott sokszor, húsz évvel ezelőtt, onnét intette tin magához az uraság estére, ha minden elcsendesül, tán épp ide, ebbe a szobába...„Megálltak a gondolatai, mert hirtelen újra rájött az éhség, szomjúság,         és vak, elemi düh futott végig a testén, hogy minden vér a fejébe szállt” (Csendes válságok). A régi privilégiumok „Virulni, páváskodni, elfogadni a hódolatot, kiélni fiatalon, kényünkre, táncosan, módosan minden szépet” letűnőben vannak és Kaffka Margit, ha nem is tud elszakadni ennek a kiváltságos életnek a romantikájától, mégis be tudja látni, kimeri mondani, hogy ennek igy kell lenni. Az ujnak le kell győznie a régît és ha a „grószinak” a jó és bölcs nagymamának nincs is kedvére, mégis át kell változnia a régi világnak. „Az anyád kis vagyonát mondja zsörtölődve a nagymama beleölték már mindenféle haszontalan, drága gépekbe, építkezésbe! Hogy a földmunkásnak is így akarja a reformokért lelkesedő vő egészséges, meg száraz, meg fene tudná milyen lakás kell. Minden béresfamiliának külön kiskertes ház, pádimentomos, cifra, amilyet képen látott valahol. Na, és a régi magtárat, az apjáét azért építette újra, mert nem az. „uralkodó szél” irányába esik az ablakja... Ilyen barom...” (Színek és évek). Igen: Péter, a rebellis gondolkodású vő, embernek nézi a földmunkást, mert mások lettek az uralkodó szelek... A „felszármazott” Vodicskát be kell fogadnia az előkelő családnak és milyen keserű ironiája a sorsnak, hogy éppen Telegdy Péter, a történelmi osztály reformvágyaktól lázas tagja magyarázza meg a felszármazott Vodicska Jenőnek, a magyar vármegye szomorú s ma már tudjuk, hogy végzetes igazságait: „Lehetetlen állapotok vannak itt, lehetetlenek! heveskedett egészen kiöntve szívét Jenő elött. Hidd el, ti nem is tudjátok, micsoda egy züllött ország ez a miénk! Az egész; de ez a tájéka legkivált. A vármegyét csak alá kellene aknázni, bombát neki mindenestül! Csupa sógorság-komaság; a lustaságuk, tudatlanságuk, basáskodó rosszaságuk palástolására alakult, összevissza házasodások révén megerősített érdekszövetkezet... Emlékszel a „Falú jegyzője” regényre? Hogy meg van ott írva! És látod, azóta se változott!” És jaj, azoknak, az első fecskéknek, akik ehhez a kiváltságos osztályok „felszármazni” merészkednek. Vodicska Jenő életével fizette meg ezt a merészséget: nem tudta tulélni azt az anyagi romlást, melyet az alispánságra való beteges törtetés zudított rá... Az előítéletekkel nehéz megküzdeni s aki mégis szembe száll velők, annak mindenre elszántság legyen a szívében... Wagner Frideriknek csak akkor bocsátják meg törvénytelen származását, mikor gyermekifjú létére beáll a hadseregbe, hogy sohase kerüljön többé vissza; a Szent Ildefonso báli lovagjának a megvetettség vesszőfutásán kell átmennie, mert a templomok anyakönyveiben nincs megírva a származása. Kaffka Margit a régi, előítéletes idők romantikus, hazug csillogásai között megérezte az igazi szépségeket is, de szociális lelkiismerete megéreztette vele!, hogy mégis harcba kell szállni az előítéletekkel és hogy az új igazságok mögött új szépségek rejtőznek. Egészen asszony, örök asszony tudott lenni Kaffka Margit és mégis egészen modern. Kovalevszka asszonyról írt pompás portréja hiány nélkül megmutatja (Esztendő, 1918, I. sz.) milyen volt az asszony-ember ideál Kaffka Margit szemében: „Micsoda selyemtopánokat lóbálhatott le egy karosszék válláról ingerlő, esti kettesben isteni kötődésben, egy-egy arraszánt órán, mikor nagylelkűen sarokba dobta a sáros kis csizmákat és letette az ókulárét, mert csak közelre és csak fátyolosan akart látni feneketlen mélységű szláv szemeivel! Mikor adakozón, pazarló úri generozitással „csak asszonynak” vetközött ez a nép, emberi lángész és csak egy ifjú lengyelt akart, verseket, szavakat, ablakon kiugrást, forró és okos fiút, a cipellője selyméhez szorított arccal”. Egészen nő, örök nő tudott lenni Kaffka Margit s ugyanakkor öntudatos, dolgozó ember. Milyen kegyeden biztossággal veszi tollhegyre azt a tipussá lett gőgösködő nőt, aki a háború elején majmoló nagyképűséggel emlegette a „történelmi szükségszerűséget” s mikor a véres konjunktúra a betegápoló pályára sodorta, egyszerre katonás pöffeszkedéssel nézte le a polgári munkát. „Lelkesülsz-e még? kérdeztem (a háborúra célozva) kissé tapintatlanul, de szándékosan X. asszonyt. Akkor végignézett rajtam, hátravetett fővel, biztos fölénytől elevenült szemekkel, ajka széle gőgös és fennkölt mosolyra pittyedt, hangja metszően szelíd volt. „Fiam, mondta, én nem lelkesülök, Én dolgozom, fffiam”. „Hát dolgozik! így kiált fel Kaffka Margit erre az önfontosságától eltelt sziszegésre örüljön neki, hogy végre azt csinálja, amit minden normális, valamire való ember. Hogy kikerült egy hazug, vétkes, szédelgő és egészségtelen finomkodási pózból, mely finnyás gőggel vallotta magát „vázának” és nem „fazéknak” az emberi világ háztartásában” „Hogy X. asszonyt éppen a háború hozta mindezek komoly átéléséhez, és belátáshoz, ez mintha levonna kicsit belőle… Isten azzal tériti meg az embert, amivel tudja mondják néha naivan bölcs, ifju szerzetesek. „Egyszer csalódott szerelem, másszor elszegényedés, ábránd, vagy betegség; mindegy az ok. Fő, hogy az ember végre Istennél legyen”... Igen-igen, de teljes alázattal, fejlehajtva, kicsinydeden és feloldva a törvény egyetemességében... Ezt ízenem”.


Akármennyire lirai is Kaffka Margit minden szellemi megmutatkozása, mégsem tudott önzően szubjektiv lenni. Mindég túl tudott nézni a maga egyéni érdekein, mindég a problémák egész megoldását kereste, akarta, vitatta. Az egész megoldást kereste a nőkérdésben is. Nincs levél ... „Tíz nap óta nincs levél! ... írja a Lirai jegyzetek egy évről c. nagyszerű írásában Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek”-nek, „diplomáciai kérdésnek”, „hadászati problémá”-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben játszódásukat; elbirhatják-e vajon ezt? Az ember asszony: Kisemmizett, kérdetlen, mellőzött”. Egynek, testvérnek érzi magát Fekete Péternével, a falusi asszonnyal, akinek az ura az ővével együtt szenved a harctéren. „Estére beinvitálom teára, szép, enyhe, csend van, a gyerek alszik odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van tán hozzám e percben”. Az asszony kiszolgáltatottságának gondolata pillanatra sem hagyja nyugodni az írónő szociális lelkiismeretét akár zárdáról van szó (Levelek a zárdából) akár irodalmi változásokról (Állomások), akár az iskola mozgalmas életéről (Hangyaboly), akár a modern nőnek a mai életben való elhelyezkedéséről (Mária évei, Színek és évek). „Hívogatnak, hurcolnak eleinte mondja a Mária éveiben a vidéki iskolába került tanítónőről hogy a gyengéinket kitanulják. Kvártélyosnak kell menni egy-egy úricsalád kebelére mert máskülönben első perctől lehetetlen a helyzetünk; alkalmazkodni, simulni, háziaskodni kell majd keserves pénzünkért”. Elkísérj nehéz útján a nőt a felnövekvés, a bálba készülődés első izgalmaitól kezdve egészen addig, mig megnyugváshoz nem jut vagy mig el nem veszti önmagát. És mennyire ismeri a női lelket, mily naiv elámulással tud eltelni annak csodálatos megnyilatkozásaitól. „Olyan csodálatos megfakadások vannak a nővé levés első, félszeg és ámult idején”. S mily művészien és megrázóan tudja festeni azt a pillanatait, melyben anya és leány egymásra találnak: „Hevesen elfujtam az áruló gyertyát a kezében és hirtelen, elszánt szorítással fontam a karom a nyaka köré. Nagyon ritka perc volt miköztünk az ilyen, tudtam, ez másnap eltitkolni való, soha fel nem emlegetni; a mi ridegségbe és köznapi kedélyességbe temetett vérséges szeretetünk. Összeborultunk a sötétben és sírtunk”. A régi asszony sok harcon át ugyan, de mégis eljutott a megnyugváshoz, a modern nő, az átmeneti kor nője többet küzd, kinosan várja, hogy jöjjön valaki vagy valami, aki vagy ami hozzáméltó; szelleme folyton viaskodik, mert harcosan, talpig fegyverben áll neme a férfinemmel s a házasság? ha védelmit ad is tán, de ad-e megnyugvást is mindég?... Erre a kérdésre nincs megnyugtató, nincs pozitiv felelet, a jövőbeli törvény keresése pótolja ezt a hiányzó igenlést, egy olyan törvényé, amely ma még csak utópia.


Ha a mellőzött gyermek, a sorsára hagyott leány, a kiszolgáltatott aszszony, a pusztuló osztály problemája érdekelte Kaffka Margitot, hogyne foglalt volna állást az embertömegeket kiszolgáltató háborúval szemben. Milyen igazán tudott neki fájni az emberi őrület! Szokrátész lenyűgöző bölcsességével tudott végignézni a megtörtént és még meg nem történt dolgokon és az ókori rapszodosz naivitásával tudott sírni, kétségbeesni, mellett verni a mások bűnei vagy végzetes együgyüsége miatt. „A vasúti állomás tájékán szörnyű csődület. Szegény emberek, rongyos munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis butyort; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven férfi egy csoportban, összefogózva együtt dülöngve szinte, akár üres nádfejek a szél iránt, horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük. „Eli-jen a haberúú!” Nagycsipőjü, citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!” Egy percig néztem őket, aztán nekidöltem egy távíróoszlopnak és sírtam... A tömeg volt”. És mit érezhetett, mikor egy régi pajtása ja háborúért való őrült lelkesedésében feléje rohant, megragadta két kezét és így kiáltott: „Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!”... A torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: „Pojáca!” A „tömeg”´ őrülete csak nem akart szünni, a „pojácák” urrá lettek és az írót, az ember sorsát átérző nagy emberasszony lelkét sokszor megszállják még a viziók, de elméje még a legvadabb hullámcsapások közt is tisztán lát. Az utóbbi tizév viharos irodalmi jelenségeiben milyen hálátlanul megfeledkeztünk Kaffka Margit szociál-pedagogiai remekművéről, a Kis emberek, barátocskáim c. könyvről, mely végtelen szeretettel, sziporkázó szellemességgel és szétáradó bölcsességgel tanítja a gyermekeket arra, hogy tegyék jóva munkásjátékos élettel azt, amit az „okos, nagy emberek elrontottak”. Milyen mély jelentősége van ennek: a gyermekekhez fordulni világégés után, mikor falra hányt borsó lett minden jó szó, amit a nagyoknak mondott. „Kedves kis barátaim, bizony tinektek is meg kell érezni ártatlanul ennek a világraszóló emberi őrültségnek a hatását... De mégis ezt mondom: ne engedjétek a szíveteket megzavarni, az élethez való kedveteket elrontani, gyerek-emberek! Ez a szörnyű háború mostani felnőttek hibája, de tinektek kell majd helyrehozni, ha nagyok lesztek... Igy készüljetek a jövőtökre, mely szebb, okosabb, boldogabb és hasznosabb lesz, mint a miénk; hiszen akiket mi most ellenségnek nevezünk, azt ti majd barátokként szerethetitek ujra, tanulhattok tőlük és dolgozhattok a javukra és azok is viszont... szegény, mai felnőtt emberek!” S milyen egészen odaadó részvéttel, mily őszinte zokogással és belülről jövő zengéssel ír a vérködben, fagyott mocsáron, fölsebzett úton botorkáló millió kis katonáról:


Oly kábán egyritmusu léptük, oly egyszínű szürke gunyájuk!


Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy,


A szédült sokaságban nem kérdhetik hova, merre V


Csak mennek, bár nem értik, mi sodorja őket, a tébolyt...


Mily jó most a föld vadjának. Kimélik attul a fegyvert


És téli álmot alszik kis párjával csendes oduban...


S mily sokan vagyunk


Millió picike asszony


Sir itthon a párja után, méri gyötrődve az időt


Ir biztató levelet és könnyje zilálja betűjét


Lesi a postát: jaj, eleven még a kéz, mely írta?


Asztalnál egy hely üres... és torkán akad a meleg étel,


Keserün száll özvegyi ágyba: „Mi vackon pihen a másik?


A megváltást kereső ember átfogó szeretetét érezzük e sorokból ép úgy mint lirai zengésű prózájából. Hitt-e a megváltás lehetőségében? Erre Az Arimathiai c. remekbe vésett Krisztus novellájában kapunk feleletet. Krisztus tragédiáját abban látta a novella hőse, hogy nem tudta eléggé megmagyarázni kortársainak igazi szándékát, magának a hősnek meg az a tragédiája, hogy nem tud hős lenni... „Egy perc, egy elragadtatás hőssé tehet és akkor minden mindegy... akkor az ember megy... akkor fájdalom, öröm, sebek és halál mintegy észrevétlenül mulnak el róla... tán lehetne úgyis, de... kis gyermekeinket szeretném felnevelni előbb...“ És így a dolgok kényszere folytán a tettek (maradnak el az embertől... De megmarad a hit és megmarad a lelkiismeret. Ezt sugározza ránk hipnotikus erővel Kaffka Margit minden irása s ezért érezzük, hogy egész ember volt és gyorsan elmúlt életében is egész munkát végzett. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére