Főoldal

Korunk 1929 Február.

Találkozó


Szántó György

 


Eleinte nem is tudtuk, hogyan kerültünk össze mi osztálytársak. Nagyon szerény, majdnem kopottas panzió kis szobácskáiban ödöngtünk ide-oda és elbeszélgettünk egészen apró, jelentéktelen dolgokról.


  Emlékszel, mondtam Székely Pistának, mikor azt a pikáns élclapot szerkesztettük, az Ujhelyi meg a Bogdán írták, ért meg a Schwartz rajzoltuk. Jó vaskos disznóságok voltak benne.


  Igen, mondta Pista, az óra alatt köröztétek és mi a pad alatt néztük. Szegény Holzner vöröseslila volt az elfojtott nevetéstől és a kék szeméből folytak a könnyek, ahogy ott hátul rázta magát.


  Nálam csipték el a lapot, hehe, szólalt most Staroscsik. Majdnem kicsaptak mindnyájunkat, nagy disznóságok voltak. Szegény Holzner. Hogy tudott nevetni.


Szegény Holzner. Ő nem volt itt, elesett a világháború első hónapjában. Gránát         tépte szét, hősi halált halt, mint akkor mondták és a zsidó templomban minden szombaton elmondták a nevét, amikor kadist mondtak a zsidó vallású hősi halottakért. Persze ő most nincs köztünk. De mért van itt Hecht Károly, aki még előbb halt meg, mint a Holzner? Hogyan kerül ez ide és mért nincs meglepődve senki, hogy itt van? Erősen szemügyre vettem. Őrnagyi ruhában volt. Itt valami nincs rendjén. Honvédőrnagyi ruhát hord, pedig a tüzéreknél szolgált, mint hadnagy, amikor öngyilkos lett. Ezt meg is mondtam Schwartznak, aki erre figyelmesen körülnézett.


A többiek gondtalanul járkáltak ide-oda a panzió szegényes szobácskáiban. Csoportokba verődtek és emlékszel kezdetű mondatokon nevetgéltek.


Tulajdonképen hogy is kerültünk itt össze, kérdezte most Schwartz. Homályosan felrémlett, hogy érettségi találkozón vagyunk. Meg is mondtam neki. De vajjon hány éves találkozó? Ekkor feltünt nekem, hogy egyikünk sem öregedett meg. Az arcunk üde volt, mint a nyolcadikban, a módosabbak Fernbacher mester divatos ruháit hordták, a kevésbbé módosak Zimmermannál készült ruhákat. Ez a Zimmermann szerette volna utánozni a Fernbacher mester remekműveit, de az ő kabátjai mellben a hónaljtól kezdve nagy ráncokat vetettek és hátul a gallér túlmagas volt, egészen elfedte a most divatos alacsony duplagallérokat. Persze, azt hiszi ez a Zimmermann;, hogy még mindig azok a ménykü magas gallérok vannak divatban, amelyekhez zsiráfnyak kellett.


Nézz csak oda, mondta Schwartz, hát ez kicsoda?


Egy öreg, szürkebajszos ember ődöngött egyik szobáról a másikra. A bajusza pedrővel volt hegyesre kikenve és az ezernyolcszáznegyvennyolcas szabadságharc honvédőrnagyi egyenruháját hordta. Kávébarna, vöröszsinórzatú hosszú atilla, kobaltkék nadrág, bő pantalló. A mellén egy aranykarikán áthuzott nemzetiszínű szallag, a karikában a hármashalom a kettőskereszttel.


Tanácstalanul tévelygett köztünk. A nézése réveteg, az ajka néma. Ha egy-egy tereferélő csoport mellett elmegy, az osztálytársak keményen összecsapják a két sarkukat és katonásan üdvözlik. Ilyenkor felderül az arca, keményen kipödrött bajsza alatt mosolyra huzódnak fogatlan száján beesett ajkai.


Most felénk közeledett. Olyan szagot éreztem, mint amikor nagyon régi dohos könyvek szaga pomádészaggal keveredik. Persze, a bajuszpedrő, gondoltam és keményen kihúzva magam, teljes erővel összeütöttem a bokámat. Schwartz is. Réveteg tekintete felcsillant és kedvesen mosolygott felénk a fogatlan szájával. Aztán megnyíltak az ajkai, mintha valamit kérdezni akart volna. Mi belenéztünk fekete szájüregébe, de nem hallottuk a hangját. Csak láttuk, hogy az ajkai mozognak.


Amint elhaladt, kérdően néztünk egymásra mindhárman.


    Te, mondta Schwartz, nekem kezd ez az egész nagyon furcsa lenni, nem tudom, hogyan kerül ez az öreg ide. És Hecht. És mért beszél itt mindenki csak az iskolai dolgokról, hát azóta nem történt velünk semmi?


Talán csak nem akarunk rája gondolni. De nekem is furcsa, hogy a régi ruháink újak. Várj, mindjárt végére járok az egésznek.


A hátam lúdbőrös lett és azt a dühöt éreztem, amellyel mindig felborítom a bizonytalan helyzeteket.


Hecht jött felénk. Arca üde és rózsás volt, szép barna szeme szeretetteljesen csillogott felénk, de valami balvégzetet hordott a tekintetében, amelyet már kisgyerek kora óta láttam benne. Hiszen az elemibe is együtt jártunk.


Te Rika, mondom neki, így neveztük már az elemiben. Hogy kerülsz te ide közénk?


Merően a szemébe néztem, amire ő fülig elvörösödött, mint a tettenért.


Ide, közétek? dadogta zavarodottan. Aztán dühösen kiáltott:


Hiszen az osztálytársatok vagyok, van talán jogom...


Várj csak, mondtam nekiszegezve tekintetemet, te meghaltál, öngyilkos lettél, hogyan...


Nem folytathattam. Négy revolverlövés dördült el és én négy kis ütést éreztem a mellemen. Amint a gyenge kékes füst eloszlott, láttam a kis fekete pontot, amely a golyókat belémküldte és aztán Hecht dühös tekintetét, amelyben most már zavar és szégyen is lappangott, mint egy leleplezett ember tekintetében mindig.


A dörrenésekre mindenki befutott. Csak az öreg őrnagy maradt a negyedik szobában, a nyitott ajtók során át láttam. Onnan nézett mozdulatlanul bennünket.


    Rád lőtt? Miért lőtt rád? Nem talált?


Amig a kérdések röpködtek, Hecht mereven bámult, kinyujtott kezében a revolver.


A mellemre néztem. Oda, ahol a négy kis ütést éreztem. De a ruhámon nem fedeztem fel azt a kis égettszélű lukat, ahonnan vérnek kellene szivárognia vagy felszökkennie. Meseszerűnek, álomszerűnek tetszett. Hogyan, tudom, hogy talált és nem fog rajtam a golyó? Mi ez? Körülnéztem. Láttam osztálytársaim ijedten kérdő tekintetét. A pisztolycsőre, aztán Hechtre néztek, de ő sem tudott magyarázatot adni, láttam a tekintetéből. Kis reteszt tolt félre a Browning pisztoly agyán. A tölténytár csörrenve hullott a padlóra. A hat töltényhüvely közül kettőben golyó volt.


Staroscsik felemelte a tölténytárat.


    Mi ez, hehe, álmodunk vagy...


Egymásra néztünk mindannyian, fürkészve, aztán tapogattuk egymást. Mindannyiunkon végigcikázott a gondolat, hogy nem vagyunk élő emberek. Érdekes. Ezt meg kell írnom egy kis vázlatosan odavetett novellában, gondoltam. De egyszerre eszembe villant, hogy nemrégiben adtak egy darabot a főváros egyik színházában, amelyben teljesen hasonló téma volt feldolgozva. Sokáig tűnődtem a darab címén. Most úgy tetszett, hogy ezt a darabot nagyon régen, talán többszáz éve tették műsorra, már mindenki elfelejtette, azért nem jut eszembe a címe. Végre emlékeztem: A névtelen hajó. Igen, ez volt a darab. Teljesen hasonló helyzet. Egy társaság utazik a névtelen hajón senkisem tudja, hogy került rá, hová utazik, végre tudatára ébrednek annak, hogy nem élnek. Persze, ha én ezt most megírom egy kis novellában, azt mondják, hogy plagizáció. Láttam is egy ellenségem szeplős, vörös disznóarcát. Kéjesen röfögött: Hő, Hőő, plagizáció.


Eh, mondtam Schwartznak. én ezt nem írom meg, nem érdemes, másvalaki már elírta előlem.


Schwartz nem értette. Ekkor a sovány, fürge Székely Pista, aki mindig előtornász volt, felkapaszkodott az ablakfára. Most vettük csak észre, milyen magasan vannak itt az ablakok. És hogy sok a pókháló. Némely ablakot egészen elhomályosít. Székely Pista egy lendülettel odakint termett. Mi többiek kíváncsian kapaszkodtunk utánna. Csúszós bádogháztetőn találtuk magunkat. Az ügyesebbek járkáltak azokon a rovátkákon, amelyek a plélapokat összefogták, de én éreztem, hogy ügyetlen vagyok. Sohasem voltam jó tornász. Megfogództam egy hatalmas vörös kéményben és azon tűnődtem, hogyha nem élek, miért van súlya a testemnek, mért vonatkoznak rám a nehézkedés törvényei. Aztán arra gondoltam, hogy nem is panzióban találkoztunk az imént, hanem egy pókhálós padláson. Vajjon mi van az öreg őrnaggyal? Utánnunk mászott el!


Végre körülnéztem. Ragyogó napsütésben egy idegen város élt alattunk. A városépítészet rendszertelen volt. Néhol tízemeletes, karcsú fehér házak, másutt földszintes, villák rózsalugasok közepette, sok fa, sok bokor és a virágágyak ezrei. De a színek oly édeskések, az egész olyan mint egy giccses amerikai levelezőlap. Opáloskékek, halványlila párák, rózsaszín foltok és enyhített citrom és narancssárgák. Tompított zöldek, az egész egy aranyló ködön át. Milyen giccses, gondoltam és eszembe jutott, hogy valaha, nagyon régen festő is voltam. Na ezt bizony nem festeném le, bármily furcsa is. Nem téma.


Nézzétek csak, hehe, nem a Bonnáz utca az ott?


Figyelmesen néztük és úgy találtuk, hogy Staroscsiknak igaza lehet. Mert az utca végén ott a vasúti állomás. Igaz, hogy a jobbról fekvő mocsár helyén virágágyak színei ékeskedtek fel hozzánk egy park zöld foltjai közfii, de (elvégre a. mocsarat és a nagy árkot a töltés mentén feltölthették. Bank-Grabennek nevezték azt egyszer, mi Pangramra egyszerűsítettük és indiánosdit játszottunk ezen a boldog vadászmezőn. És most íme, parkírozva van. Biztosan tilos a gyepre lépni.


Szemben velünk tizenötemeletes fehér ház ragyogott a napfényben. Repülőgépek surrantak el egészen közel az ablakhoz, némelyiknél lassítottak. Szőke és fekete lányok integettek a pilótáknak. Az utcákon és tereken autók száguldoztak. Nekem nagy kedvem támadt, hogy visszamásszak a pókhálós padlásra, mert az egész oly idegen volt. És észrevettem, hogy a szőke és fekete lányok nem vesznek észre bennünket holott a háztető éppen a nyolcadik ablaksorral egy magasságban van. Pedig Staroscsik és mások integetnek feléjük. De nem tudtam visszamászni a padlásablakhoz, éreztem, hogy elcsúsznék és lezuhannék. Ráordítottam egy szép, ragyogószőkehajú lányra. Ezeket mindig szerettem. De a szőke nem hallotta kiáltásomat, és nem látott engem, holott igyekeztem a kéménybefogódzva is daliás pózt felvenni a tiszteletére. Hiába, nem látnak bennünket, pedig az utca aránylag keskeny. Alig húsz lépésre vannak tőlünk. És milyen szépek. Hogyan kacérkodnak a pilótákkal.


Hideg verejték gyöngyözött a homlokomon. Ime, erősnek és fiatalnak érzem magam, halló és látószerveim úgy működnek, mint még soha és ime, a társaimon kívül senkisem vesz rólam tudomást. Hát ez volna a halál? Egyszerűen egy más dimenzióba kerülünk és itt a földön éljük a magunk mindörökre külön életét, mint ahogy buta spiritiszták azt elképzelik? De nem, hiszen nem vagyok asztrál szellem, hús és vér vagyok, kiáltok, látok, hallok, mint minden földi ember és vágyom azt a barnaszemű szőkeséget ölelésbe roppantani ás az ajkát vérbeharapni! Eszembejutott a nagy regény, amin most dolgozom. Ez az a regény, amire már évek hosszu során készülök, talán csak azért születtem, hogy ezt a regényt megírjam. De hát most kinek írom? Az osztálytársaimnak! Nem, hiszen nem ennek az egynéhány véletlenül összeverődött embernek vagy minek szántam, hiszen ezt a regényt millióknak kell olvasni, mert felüvöltenek benne korunk összes problémái, az emberiség egész szenvedése és öröme, iaz élet csúcspontjai és örvényei. A kiadók dulakodni fognak ezért a regényért, és különösen ennek a barnaszemű szőkének feltétlenül el kell olvassa, könnyek között nézve szent vizióimra.


Mégegyszer rákiáltottam. De ő nem hallotta. Virágcserepet öntözött aztán felszólt egy feketehajú lányhoz, aki a kilencedik emelet erkélyén galambokat etetett. Vége hát mindennek. Örök üvegfal van hát köztünk, amelyen át én látok és hallok, de engem nem látnak és nem hallanak. Ha itt lenne a regényem kézirata, eltépném. De hol is van? Már meg van belőle az előhang, öt fejezet, összesen hatvan oldal gépelve és az egésznek részletes, nagyszerűen konstruált tervvázlata. Hiába. Megindultam a háztető lejtőjén, biztosan és bátran. Ha elcsúszom, nem baj. Aztán az ereszcsatornában megálltam és mégegyszer körülnéztem. Hechtet kerestem, hogy megkérdezem, van-e a halálban öngyilkosság. De ő nem volt sehol. A többiek is elszéledtek valamerre, még csak Staroscsik nevetését hallottam messziről. Haha, haha. A nap sütött, színek daloltak és a hangok tarkállottak. A szőke és fekete lányok a fehér házban nem akartak tudomást venni rólam és a regényemről. De legalább mindezt meg kellene írnom, gondoltam. Hátha ez a novella útmutató vagy egy kis előkészülés volna? Eh, mit megint gyáva vagy, így szóltam magamhoz. Most ne írj novellákat. Itt az idő. És ha egy másik létbe jutsz, annál érdekesebb lesz megírni. De hát miért írni, fontos az, hogy te megírod, vagy sem? Tanuljon mindenki a maga bőrén!


Leugrottam. Éreztem, hogy testem egész súlyával zuhanok, elképzeltem pilanatok alatt élesen, minden részletében, milyen összezúzott alaktalan véres roncs marad belőlem lent az utca kövezetén. Vajjon ezt sem fogják észrevenni?


Felébredtem. Persze, álom volt az egész, ez a legjobb megoldás, mondja némi gúnnyal a nyájas olvasó. És első személyben írja, hogy élénkebb legyen, a kis hamis. Ez is a novellaírók régi trükkje. És a névtelen hajó. Hiszen nemrégiben adták a nemzetiben. Hiába, nyájas olvasó. Megkellett írnom rögtön, úgy ahogy az álmomból felriadva tisztán előttem volt, mert hátha az álom és az élet között van az a bizonyos üvegfal, amelyen talán egy-egy pillanatban mégis átlátunk? És hátha köztem és közted? (Arad)


 


Vissza az oldal tetejére