Főoldal

Korunk 1929 Január

Kosztya Rjabcev naplója


Nikolaj Ognyev

 


Egy tizenötéves fiú feljegyzései


 


BALÁZS BÉLA: ELŐSZÓ


Az a szép könyv, amit a Korunk alább folytatásokban közöl a mai orosz iskolák ifjúságával foglalkozik, a forradalom ifjúságával tehát, mely pontosan az ellenkezője az ifjúság ama forradalmának, mely Európaszerte mutatkozik. Emiatt az ellentét miatt szeretném bevezetőleg megjegyezni, hogy már tényleg ideje az ifjúság forradalmi jelentőségének legendájával egyszersmindenkorra felszámolni. Hisz´ még egyetlen termékeny szociális átalakulás alkalmával sem játszott valami különös szerepet az ifjúság. Legfeljebb a negyvennyolcas évek líraian-romantikus „szabadságharcai”-ban. A nagy francia forradalomnak azonban vagy a nagy orosz forradalomnak semmi közük az „ifjuság”-hoz. Az utóbbi forradalom vezetői egy húsz éven keresztül tartó emigrációban tanulták meg azt, amit azután kiküzdöttek és megépítettek.


Nincs még egy olyan szánalomra méltó szegénységi bizonyítvány mint az a kultusz, amit Európaszerte az ifjúsággal űznek. Az ifjúságba vetett remény mindig egy rezignált és tönkrement nemzedék végső reménye. Mert a megállapíthatatlanra, a „valami másra” való remény: hasardeur remény. Ezért az ifjúság a legüresebb jelszava minden tehetségtelen generációnak: a tartalmatlan és céloknélküli lehetőség jelszava. Az ifjúság ebben az értelemben az, aminek még nem volt alkalma csődöt mondani. Európaszerte kizárólag ebben áll az ifjúság presztízse. Az ifjúság problematikus s nem minden esetben veszélytelen qualitása, hogy könnyen csatlakozik. Az „ifjúság-” maga azonban még sohasem tűzött ki konkrét, új célokat. A művészetben pl. a legeredetibb zsenik első ifjúkori müvei is mindig a „régi iskola” hajtásai voltak. Mert mindig jó ideig tart, míg a szellemi köldökzsinór elszakad és igaztalanság történik az ifjúsággal szemben, ha az újat tőlük várjuk. Az ifjúi temperamentum természetes lendítő ereje csak ott szerepelhet kezdeményezőleg, ahol sem a szellemnek, se a tudásnak nincs már lendülete. Az ifjúság, minden közelebbi meghatározás nélkül, az elabsztrahált temperamentum. A morális hadfelszerelési-ipar robbanó anyaga, mely pro és contra egyformán felhasználható. Ilyenek a cserkészek, akik előtt semmiféle út se áll s ilyenek a Speyer által megírt gimnazisták harcosai, akik égő lelkesedéssel harcolnak azért, hogy a szomszéd falu macskáit megmentsék! (Kétségtelenül legnevetségesebb és legvigasztalanabb dokumentuma időnknek.) Ez a minden sajátos értelem nélküli tűz a, fascizmus lelki muníciója. Ez ama bizonyos „Giovinezza”!


Csak ott ahol az öregek megvénülnek, csak ott van szó az „ifjúság forradalmá”-ról, mert a forradalom ifjúsága csupán utóvédje és tartalékja az egyetemes ifjúságnak, mely vezethető. Az orosz diák Kosztya ez alább következő naplójából világosan kiderül, hogy az ifjuság ellenzéki volta nem egy természetes, tehát örök konfliktus, hanem mindig szociális konfliktus – volt, A súlyos válságok, melyek ebből az ellenkezésből a személyi autoritás ellen keletkeztek a rövidlátó pedagógusokat Európaszerte arra késztették, hogy az ifjúságot lehető szabadjára engedjék. Mert hiszen melyik útra utasítsák őket, hogyha ők maguk se ismernek egyetlen egyet se? Sauve qui peut! Az európai szabadnevelés a lehetőleg autonom „gyermekköztársaság”-okban a polgári kulturának egyik legutolsó hanyatlási tünete. Ez a nevelés a felvilágosult élemedettek ama becsületesen bevallott zavarából keletkezett, akik a határozott és kötelező célkitűzés felelőségét már nem merik magukra venni. A szellem anyái kiteszik azokat a gyermekeiket, akiket már nem tudnak táplálni. Átengedik az ifjúságot szabaddá lett véletlen fejlődésük válságainak és bevárják, hogy mi lesz belőlük. Kétségtelenül jobb mint egy halott vagy zavarossá lett ideológia szerint való drill. S az is kétségtelen, hogy az egyetlen, ami még lehetséges Európaszerte. Ám, – elképzelhető volna ez egy határozott és eleven érzület zárt világnézetének korában? Lehetséges volna ez ott, ahol a nevelőknek tiszta fogalmuk van a helyesről és helytelenről, a jóról és a rosszról?


Az ifjúság számára különben ez az új szabadság semmivel sem tartalmaz kevesebb veszedelmet, mint a régi tekintélyen alapuló kényszer Mert hiszen egyáltalán nem véletlen, hogy az ifjúságkérdése ismét oly aktuális lett. Egyáltalán nem véletlen, hogy abban az időben amikor a kis Hilde Scheller pöre a kedélyeket izgalomba hozta az ifjúkorúak sexualitása miatt, hogy akkor Wyneckennek ismét nehézségei vannak az iskolájában s hogy André Gide regénye a „Korai Rendetlenség” megjelent ugyanúgy mint Speyer fascista nevelési regénye a „Der Kampf der Tertia” s Brucknertől a „Krankheit der Jugend”, Werfeltől pedig az „Abituriententag”. Ismét tele van az emberek feje az ifjúság veszedelmeivel, válságaival és problémáival. Épp jókor érkezik tehát ez az alább következő regény, amelyből kiderül, hogy az orosz iskolák megkezdték azoknak a problémáknak a felfejtését, melyek minálunk felfejthetetlennek látszanak.


A nevelés problémája Európaszerte a következők miatt megoldhatatlan: a) a tekintély erőszakos oktrojálása veszélyes. Súlyos komplexekhez vezet. b) A határozatlan és kényszerű direktívák nélküli szabadság szintén veszélyes, mert zavarra, anarchiára és elveszettségre vezet.


Van ezen a vagy-vagyon kívül egy harmadik lehetőség? Létezik egy előre meghatározott szabadság? Avagy volna egy kötelékek nélküli kötöttség? Kosztya diák naplója az orosz iskolákban végbement és csodálatos dialektikai változásról tudósít. Mert ime, itt a gyerekek iskolai szovjetje még sokkal autonómabb, mint az európai szabad iskola-államok Itt a tanítóknak nincs mit parancsolni. Csak javaslatokat tehetnek, amit azután a tanulók megvitatnak és megszavaznak egy olyan gyűlésen, ahol tanuló az elnök. Az ifjúságot nem vezeti semmiféle személyi tekintély kényszerekkel, Iranern az általános szellemi légkör egyenesvonalú áradása ragadja, mely körülveszi s amelynek elvitathatatlan, csalhatatlan és előre megszabott iránya van. A kényszer nem kívülről jön. A fiatal lelkek úgy repülnek, mint a kitüzelt lövedék. Az erő, mely űzi ugyanaz, mint az az erő, mely pályáját kiméri. Hogy is lehetne itt ellenzék? A gyermekek nem kérdezősködnek elveszetten értelem és érték után. A forradalom erkölcsének egyértelmű, szilárd ideológiájába születtek és épültek bele. Így azután az orosz ifjuság „szabadság”-a egy egész más értelmet és funkciót nyer, mint az európai iskolaállamok szabadsága.


A fiatal lelkek legtöbb komplexe és zavara, amivel minálunk a freudistáknak és individuálpszichológusoknak foglalkozni kell, ott egyáltalán fel se merül, mert a generációk ellentéte megszűnt az ifjúság önvédelmének legális lehetősége által a nyilt és nyilvános harcokban. A tanítóknak bizony ott állni kell a sarat. (Egyáltalán nem könnyű a dolguk.) Hasonlóképpen sok a pártbeli harc a különböző életkorú és egyenjogú ifjak közt s ezeket a harcokat gyűléseken, bírósági tárgyalásokon vívják meg az iskolai „faliújságok” propaganda és sajtó kampagne-a mellett.


Hogy azután emellett valóban sok tudományt tanulnának, az egyelőre – bevallottan – kérdéses. Egyet azonban minden bizonynyal tanulnak: a szociális szervezés technikáját és ethikáját. S még egy csomó dolgot az élet problémái és valóságai közül, mert ezek a tanulószervezetek be vannak csatolva a szovjettársadalom szociális épületének egészébe. Résztvesznek hivatalosan a felnőttek gyűlésein az iskolán kívül s szervezeteik gyakorlati-szociális feladatokkal rendelkeznek. A szervezés technikáját tehát nem l´art pour l´art űzik, mint a mi szabad iskola-államainkban. Az önnevelést és fegyelmet nem tárgytalan erőként gyakorolják mint a modern fascista hadipedagógia pl. a cserkészetben. Nem sport ez náluk, hanem munka, nem játék, hanem harc: értelme határozott jelentésben, rendeltetése pedig egy konkrét célban fejeződik ki.


Ezek az iskolás gyerekek, akik már a kezdet kezdetétől fogva a nyilvánosságban élnek, természetszerűleg nem ismerik a zárt család gázmérgezéseit és drótsövény neurózisát. Még a pubertás korabeli válságok is sokkal egészségesebben és veszélytelenebbül folynak le, mert a még fiatal szellemeket egész sereg más érdek foglalkoztatja és tartja egyensúlyba. S főleg ezeket a problémákat a rejtegetés és elhallgatás által nem csavarják és tömítik el, hanem nyilvánosan kezelik. Es ez az, ami döntő amaz új világ e legújabb részében. Egy új emberség kezdete. Ezért hangzik e könyv oly exotikus különösséggel és groteszkséggel, mint valami ismeretlen emberfajról való híradás s ezért oly reményteli és boldogító. Ezelőtt az ifjúság előtt u. i. még a szexuális-, szerelmi- és barátság-afférok sem magánügyek. Illetve csak annyiban, ameddig zavartalanul működnek. Az egészségessel nem törődik senki. Viszont ha valaki megbetegszik, hívják az orvost. A szerelem vagy barátság kinjai es krízisei alkalmával ugyanúgy összehívják a nyilvánosság konzíliumát s a mi fogalmaink számára csodálatos megbeszélések és szavazások folynak a sejtekben és klubválasztmányokban. Ezekben a kicsi de láthatólag valóban új emberekben a nyilvános és a magán között belsőleg is eltolódott a határ. S ez bizony az emberiség történetének egy momentumaként hat.


Kosztya Rjabzew tanuló naplója izgalmas-érdekes történeti dokumentum s mellesleg még egy ragyogóan írt, elragadó regény, tele gyerekbájjal és fölényes öniróniával. Még akkor is, ha semmi. se volna igaz belőle, ha az egész kitalálás lenne, még akkor is ez a könyv a legszebb és legjelentékenyebb utópia maradna, mely valaha létrejött. Ez a remény könyve és könyv a boldoggá-levésre...


 


ELSŐ FÉLÉV                                                                ELSŐ FÜZET


1923. szeptember 15. Már szeptember közepe, de az iskola még mindig nem kezdődik. Senki sem tudja, mikor fog kezdődni. Azt mondják, hogy renoválják. De amikor ma reggel arra jártam, nyomát sem láttam kőműveseknek. Ellenkezőleg, egy lélek sem volt ott és senki sem tudott felvilágosítást adni. Az iskola nyitva áll és üres. Útközben három millióért egy fiútól megvettem ezt a füzetet.


Itthon arra gondoltam, hogy nincs semmi dolgom s elhatároztam hogy naplót fogok vezetni. Ebbe a naplóba be fogom írni a különböző eseményeket.


Nagy kedvem volna Konstantin nevemet Vladlenre* változtatni, Kosztyának nagyon sok fiút hívnak. Különben is ez a Konstantin valami török cár volt, aki Konstantinápolyt meghódította és én a tizenhatodik emeletről köpök le rá, ahogy Szerjoska Blinov szokta mondani. Tegnap a miliciánál voltam, de ott azt mondták, hogy 18 év előtt nem lehet. Úgy hogy még két és fél évig kell várnom. Kár.


Szeptember 16. Azt hittem, hogy majd sokat kell a fejemet törjem, mit írjak a naplóba. Most látom, hogy annyi minden van, amennyit csak akarok. Ma reggel Szerjoska Blinovnál voltam. Azt mondja, hogy a tanítás csak 20-án kezdődik. De a legfontosabb volt, amit G. Lináról beszélgettünk. Azt mondja Szerjoska, hogy ne járjak vele. A Lina egy pópának a leánya és rám, a dolgozó osztály gyermekére nézve szégyen volna általános föltünést kelteni. Azt feleltem, hogy először is nem okozok általános föltűnést és különben is Lina az én csoportomban van és egy padban ül velem az iskolában. Ezért nagyon természetes, hogy vele járok. De Szerjoska szerint a proletár öntudat ezt nem engedi meg. S különben is a skrabok1 és az összes régebbi tanuló-tanácsok nézete szerint rossz hatással vagyok rá. Ügy, hogy a lány ahelyett hogy tanulna, velem csavarog és hogy ily módon ideológiailag tökéletesen elromolhat. Különben is Szerjoska úgy véli, hogy annak, aki a komszomolba2 be akar lépni, annak egyáltalában nem szabad lányokkal, mint ilyenekkel közlekedni. Összevesztem Szerjoskával. Aztán hazajöttem és most leírom, amit nem mondtam el neki. Lina nem létezik számomra mint nő, csak mint pajtás. Egyáltalában meglehetősen rossz véleményem van a lányokról. Csak rongyok, szalagok, aztán a tánc, na és főleg a pletyka érdekli őket. Ha pletykáért börtönbüntetés járna, az osztályunkban egyetlen egy lány se maradna. S ha a mult évben a moziba mentem Linával, az azért volt csak, mert nem volt más senkim, Lina ép úgy szereti a mozit, mint én. Semmi különös nincs a dologban.


Türelmetlenül várom az iskola kezdetét. Úgy vagyok ott, mint otthon. Csakhogy az iskolában érdekesebb.


Szeptember 20. Végre megkezdődött az iskola. Eszeveszett lárma és futkosás. A mi csoportunkban az összes régi fiú ott van. A lányoknál két új. Az egyiknek fehér a haja, copfja van és szalagja. Szilfidának hívják, noha nem külföldi, hanem orosz. A lányok mindjárt átkeresztelték Szilvának. Vezetékneve Dubinina


A másik fekete, a haja rövid, ruhája is fekete. Egyáltalában minden fekete rajta és soha som nevet. Ha hozzá szól az ember, mindjárt elkezd puffogni és sisteregni, mint egy lokomotív: „Fu-f ffu, fu-f-ffu, fu-f-ffu.” Mindig púposra görbíti a hátát s úgy lopódzik végig a folyosón, mint egy árnyék. Szója Trávnikovának hívják.


Szeptember 27. Az iskolánkba bevezették a Dalton-rendszert. Ez olyan rendszer, amely mellett a tanár semmit sem csinál s a tanulónak mindent magának kell kiokoskodnia. Én legalább így értettem. Feladat nincs többé, hanem kapunk egy penzumot, amit el kell végezni. Ez egy hónapra szól s az ember dolgozhatik rajta az iskolában vagy odahaza. Ha kész van, bemegy az ember a laboratóriumba és kikérdezik belőle. Mert mostan osztályok helyett laboratóriumok vannak. Mindegyik laboratóriumba ül egy skrab, mint szakember. A matematika laboratóriumában Almakfis gubbaszt, a társadalomtudományiban Nikpetos és igy tovább. Ok a pókok és mi vagyunk a legyek. Elhatároztuk, hogy mostaritól kezdve, hogy kényelmesebb legyen, minden skrab nevét lerövidítjük: Alekszej Makszimits Fischer neve mostantól fogva Almakfis, Nikoláj Petrovits Osogov neve Nikpetos.


Linával nem beszélek. Eltilt mellőlem, egy másik padba...


Október 1. Megkezdődött a Dalton-rendszer. Az iskolapadok mindenünnen eltűntek, már csak egyetlen egy osztályban állanak bent. A padok helyett most hosszú asztalok vannak lócákkal. Én és Vanyka Petuhov egész nap ezekben az átkozott laboratóriumokban csavarogtunk és a végén egészen hülyéknek éreztük magunkat. De a skrabok maguk sem tudják nagyon még, hogy mit kezdjenek a Dalton-rendszerrel. A legravaszabb Nikpetos volt. Egyszerűen leadta az óráját, mint máskor, azzal a különbséggel, hogy most nem iskolapadokban, hanem lócákon ültünk. Mellettem Szilfida Dubinina ült. Lina egészen a másik végén volt. Vigye el az ördög! Sok szükségem van rá!


Ma sokat nevettünk a Szója Travnikován. Azt mesélte a lányoknak, hogy a halottak éjjel feltámadnak és hazajárnak az élőkhöz. Vanyka Petuhov azt kérdezte tőle:


  Láttad magad a holtakat?


  Igen, láttam őket.


  S aztán milyenek? kérdezte Vanyka.


  Olyan kékes fehérek, mintha régen nem ettek volna és folytonosan vonítanak.


S egy rettenetes grimaszt vágott hozzá s hadonászott a karjaival. Vanyka azt mondta neki:


   Te mindenfélét hazudsz itt össze. Az ón véleményem szerint a halottak szürkés-kék-vörösek és röfögnek. Úgy... – és röfögött hozzá, mint egy malac.


Szója mélyen meg volt sértve és sziszegett, mint egy lokomotív. Mindnyájan gurultunk a nevetéstől.


Október 3. A Daltonnal, az szép kis ügy lesz. Senkinek sincs fogalma sem róla, se a skraboknak, se nekünk. A skrabok minden este konferenciáznak. Ezenkívül nincs semmi új, kivéve, hogy egyszerű lócákon ülünk az iskolapadok helyett és nincs helyünk, ahová a könyveket letegyük. Nikpetosnak az a véleménye, hogy erre most nincs is szükség. Minden egyes tantárgy könyvei a laboratóriumban vannak egy szekrényben. Es mindenki elhozza magának a könyvet, amire szüksége van. Egyelőre azonban még szekrények sincsenek.


A fiúk azt mondják, hogy valami Lord Dalton, egy burzsuj találta volna ki ezt a rendszert. Mire én azt kérdezem: Tényleg szükségünk van nekünk erre a burzsuj rendszerre? S aztán azt is mesélik, hogy a Lordot, mialatt ezt a rendszert kieszelte, folytonosan zsemlyével és májpástétommal etették. Egy nyolcad tőkehalat kellett volna hogy adjanak neki naponta falni és akkor szeretném tudni, hogy mit izzadott volna ki. Vagy pedig el kellett volna küldeni a falukba, hogy kolduljon, mint ahogy nekünk kellett az éhség évében, amikor a gyermekkolóniában éltünk. Libamájpástétom mellett nem vicc valamit kitalálni.


Szilfida egy pillanatig sem ül nyugodtan. Kényelmetlen szomszéd. Egynehányszor ráförmedtem s ezért leszemtelenezett. A lányoknál érdeklődtem társadalmi viszonyai iránt. Szerencséje, hogy nem burzsujka, különben kapott volna valamit.


Október 4. Ma nagy gyűlésünk volt: az önkormányzat miatt. Megbeszéltük az előző év hibáit és hogy mit kell tenni, hogy azokat, elkerüljük. A legnagyobb hiba volt a magaviseleti könyv. Minden tanulótanács, a legjobbak is, a legjelentéktelenebb kicsiségeknél már a magaviseleti könyvvel fenyegetődznek. Pedig az egésznek semmi haszna. Elhatároztuk, hogy próbaképpen eltöröljük egy hónapra a magaviseleti könyvet, hogy lássuk, mi lesz akkor. Mindnyájan örültünk és éljent kiabáltunk.


Szója Travnikova mindnyájunkat megbosszantott. Felállt és síri hangon azt mondta:


   Az a nézetem, hogy a tanulókat, különösen a fiúkat bezárással kell büntetni, különben nem lehet velük semmire sem menni.


Ott volt aztán ordítozás és fütyülés. Előbb általános elszörnyülködés. Mire Szója mentegetődzött és azt mondta, hogy csak tréfált. Szép kis tréfa. Egészen fekete ez a lány. A fejétől a lába ujjáig. Most már mindenki a “fekete Szójá”-nak nevezi,


A közgyűlés után az új tanulótanács tartott ülést, amelyet egy hónapra választottunk.


Október 5. Ma óriási felháborodás tört ki a csoportunkban. A dolog a következőképpen történt. Az új skrabnő, a természetrajztanárnő, Jeléna Nikitisna Kaurova, akit röviden Jelnikitkának hívunk, ma bejött hozzánk. Hozzáfogott a penzumhoz s így szólította meg a csoportot: „Gyerekek! “


Erre én fölálltam és azt mondtam:


– Nem vagyunk gyerekek!


Mire ö:


   Természetes, hogy gyerekek vagytok. Nem foglak benneteket másképpen hívni.


Mire én azt feleltem:


   Szíveskedjék kérem kissé udvariasabbnak lenni, különben a pokolba kergetjük.


Mindössze ez volt, amit mondtam. Az egész csoport nekem adott igazat. Jelnikitka elvörösödött s azt mondta:


            Kérem, sziveskedjék az osztályt elhagyni! Mire én:


   Először is ez itt nem osztály, hanem laboratórium, azonkívül nálunk nem szokás senkit kiküldeni az osztályból.


Ő azt mondta:


   Neveletlen fickó! Mire én


   Ön pedig olyan, mint a régi tanítónők, Azoknak volt joguk ilyesmihez.


Ez volt az egész. Az egész csoport mellettem volt. Jelnikitka úgy szaladt ki az osztályból, mint akit az ördög kerget. Ebből még unalmas történet lesz... A tanulóbizottság bele fog avatkozni, aztán a skrabok konferenciája s még az iskolatanács is. Nézetem szerint mindezek üres fecsegések. Jelnikitka egyszerűen egy ostoba liba.


A régi iskolában a skraboknak joguk volt a tanulókat kigúnyolni, ahogy csak akarták. De most már ezt nem tűrjük el. Nikpetos egyszer fölolvasott nekünk egy könyvből, aminek az volt a cime: „Képek a papi szeminárium életéből.” Ott még fölnőtt fiúkat is megvertek, ott a?, osztályban, a katedra előtt. Én magam is nem egy könyvben olvastam, hogy kényszerítették a tanulókat a magolásra s hogy adtak nekik a tanárok gúnyneveket. De az akkori fiúknak még egyáltalában nem volt fogalmuk azokról az időkről, amelyekben most élünk. Nekünk éhséget, hideget, a gazdasági élet teljes szétbomlását el kellett szenvedni, sőt családunkat magunknak kellett nem egyszer táplálnunk. Ezer kilométereket utaztunk, hogy kenyeret szerezzünk, sőt némelyikünk a polgárháborúban is harcolt. Hiszen még három éve sincs, hogy a háború befejeződött.


A Jelnikitkával való eset után gondoltam mindezekre s szerettem volna Nikpetossal beszélni, hogy gondolataimat tisztázzam. De Nikpetos el volt foglalva. Laboratóriuma zsúfolva volt, úgy hát a matematikaiba mentem Almakfishoz s előadtam neki, amit életünkről gondolok. Almakfis egy értelmetlen választ adott:


– Mindaz, amit átélünk kvantitative, a kor túláradását bizonyítja, kvalitatív azonban túl fekszik a jó és a rossz határán.


Én egyáltalában nem ezt akartam tudni. Én azt akartam bebizonyítani, hogy senkinek sincs joga, hogy velünk mint gyermekekkel, vagy sakk figurákkal bánjon. De nem beszélhettük ki magúnkat. Fiúk jöttek, akik valami matematikai dolgot kérdeztek tőle... Almakfis szükségesnek tartotta, hogy a jóról és rosszról beszéljen. Én azt hiszem, hogy egyáltalán nincs jó ós rossz, hanem inkább úgy áll a dolog, hogy ami az egyik számára rossz, az jó lehet a másik számára és megfordítva. Ha egy kereskedő százszázalékot nyer áruján, az neki jó, a vevőnek ellenben rossz. Így kell legalább érteni a közgazdasági kézikönyvekből.


Október 6. Na, jókora penzumot akasztottak a nyakunkba. Egy hónap alatt, sőt még hamarabb, november elsejére egy egész rakás könyvet el kell olvasnunk, tiz jelentést meg kell írjunk, nyolc diagrammot meg kell rajzolnunk és ehhez még egy egész csomó feleletet kell tudnunk adni. Vagyis nemcsak megfelelni, hanem a penzum fölött beszélgetni kell hogy tudjunk. Ezenkívül a fizikai, kémiai és elektrotechnikai penzumot gyakorlatilag is át kell vegyük, ami azt jelenti, hogy egy hétig gubbaszthatunk a fizikai laboratóriumban. Ma engem ós Szilfídát a tanulóbizottság elé idéztek. Ebben ül Szerjoska Blinov és mások. Amint kitünt, Szilfida mártott be. Állítólag állandóan mindenféle gyalázó szavakkal üldözöm. Természetesen svindli az egész. Amint kijöttünk, megráncigáltam a szalagjánál. Nagy sivalkodást vitt végbe és elszaladt. Nem, lányok mellett ülni, ez igazán csak a rohadt intelligencia számára való. Holnap keresek magamnak másik helyet.


Október 7. A skrabok gyűlése elhatározta, hogy az esetemet Jelnikitkával az iskolatanács elé hozza. Azt javasolja, hogy az egész egy általános tanulógyűlésen beszéltessék meg, s holnap lesz a nagy gyűlés. Hogy miképen fog végződni, azt nem lehet tudni. Azt azonban semmiesetre sem fogjuk eltűrni, hogy „gyerekeknek” nevezzenek bennünket.


Ma jelent meg „A vörös tanuló” fali ujság első száma. Először mindnyájan szinte neki estünk, de kitűnt, hogy csupa fecsegés az egész. Hosszú unalmas cikkek s mindegyikben a tanulásról és arról van szó, hogy az ember jól viselje magát, A szerkesztő bizottságban Szerjoska Blinov ül és még nehányan.


Egy cédulát kaptam: „Hiába ugrálsz, a lányok úgy sem törődnek veled! “ Nem tudok róla, hogy olyan nagyon ugrálnék. Egész biztosan a Lina. Nagyon összemelegedett az új lánnyal, a fekete Szójával, Mindig együtt gubbasztanak a kályhán és suttognak. Még akkor is, mikor mindenki más játszik, ők ketten a kályhához bújnak. Világos, hogy szívesen vennék, ha valaki érdeklődne irántuk, de a fiuk semmit se törődnek velük. Éppen rájuk van szükségünk! A fekete Szóját „fasciszta nőnek” neveztük el, mert a fasciszták is mindig feketébe járnak. Mindig dühös, ha hallja. Bár fogalma sincs róla, hogy a szó mit jelent. Egyáltalában, a lányok kevésbbé ismerik bi magukat a politikában, mint mi.


Október 8. Éppen az iskolából jövök. Most volt az iskolatanács ülése, amely a Jelnikitkával való esetemmel foglalkozott. Legokosabban Nikpetos beszélt. Azt mondta, hogy mindez semmi, minden iskolamunkásnak tudnia kell, hogyan bánjon a tanulókkal. Jeléna Nikitisna még nem találta meg a helyes módszert, majd idővel meg fog jönni az is. Rólam azt mondták a skrabok, hogy goromba fráter vagyok, akit morálisan befolyásolni kell. S a hosszú Szinaida, vagyis igazi nevén Szinaida Pavlovna, az iskola vezetője azt mondta, hogy mélyérzésű ifjú vagyok, de még nem vagyok képes ösztöneimen uralkodni. Hogy miképpen uralkodik magán valaki, azt nem tudom. Az azonban nem tetszik, hogy „ifjúnak” nevezzen. De a hosszú Szinaidával nem jó kikezdeni. Ha az ember nagyon szemtelen, akkor behívja a tanáriba s tart neki egy hosszú erkölcsi prédikációt. Egy ilyen duma után egész nap szédül az ember.


De lássuk tovább a gyűlés lefolyását. Egyezer csak előlép a fascista Szója Travnikova s azt mondja, hogy velem nem lehet kitartani, hogy én molesztálom a lányokat. Erre aztán igazán dühbe jöttem. Először is eddig egyetlen egy szót sem váltottam vele s másodszor nincs rá semmi bizonyítéka. Egész csoportunk kifütyölte, mert minden szokás ellen való, hogy valaki saját osztálytársát az iskola gyűlésen így bemártsa. Végül is szótöbbséggel elhatározták, hogy Jelnikitkától bocsánatot kell kérnem. Én azonban azt mondtam, hogy először ő kérjen bocsánatot, amiért gyermekeknek nevezett bennünket. Most aztán az iskolatanács elé kerül az ügy. Azt hiszem Jelnikitka meg fog buktatni természetrajzból. S ennyi az egész.


Vanyka Petuhovval mentem haza. Vanyka azt mondja, hogy ne engedjek. Mindig rossz ha az ember enged. Vanyka cigarettával kereskedik, de nincs iparigazolványa. A katona mindig elkergette a sarokról. De Vanyka nem engedett s mindig visszament. Most aztán a katona megunta, hogy vele foglalkozzon és Vanyka annyi cigarettát árul a sarkon, amennyit csak akar. Kereskedés nélkül nem tud élni, egy beteg nagynénje van s egy nővére. Ő az egyetlen a házban, aki dolgozni tud s emellett tanulnia is kell. Jó hogy az apám szabó s hogy én az egyetlen fia vagyok. Különben nekem is cigarettával kéne kereskedni.


Október 10. Ma elmagyarázta Jelnikitka az auditóriumban a penzumot. Szilva, aki mellettem ült, folytonosan ide-oda forgolódott. Véletlenül megérintettem a könyökömmel, mire elkezdett rikácsolni. Jelnikitka kérdezte, hogy mi az, s természetesen Szilva eláztatott. Mire Jelnikitka azt mondta, hogy „huligán” vagyok. Hogy igazában mit jelent a szó, azt nem tudta megmagyarázni. Megkérdeztem Nikpetost, hogy mi az a huligán. Kitűnt, hogy a huligán olyan ember, aki minden haszon nélkül önmaga számára rosszat csinál másoknak. Hát mit csináltam én Szilvának? Talán a levesébe köptem?


Ma megjelent, nem lehet tudni hogyan, az új fali újság.. Az „Iksz”. Ebben az „Iksz”-ben aztán mindenki megkapja a magáét, a skrabok, a lányok, akik titokban táncolnak, a „Vörös tanuló” és a Dalton.


A dolog tényleg úgy áll, hogy a laboratóriumok állandóan üresen állanak. A társadalomtudományi számára ugyan az iskolai könyvtárból minden könyvet odacipeltek, ami a politikai tudományokról szól, a természetrajziban megcsinálták az akváriumot és a gyűjteményeket. Ez azonban minden. Tényleg szükség volna azonban minden laboratóriumban a könyvek és taneszközök teljes gyűjteményére az illető szakmából. Csak igy mozoghatna szabadon minden tanuló ós készíthetné el megfelelően penzumát.


Október 12. Az ebédszünet alatt a teremben „háncscipősdit” játszottunk. Ez egy téli játék, olyanforma, mint a futball. A lépcső alatt őrzünk egy háncscipőt. Ezt hozzuk be, amikor játszani akarunk. Körbe állunk és teljes erővel belerúgunk a cipőbe, hogy kiröpítsük a körből. Valaki középen áll s ennek kell megfogni. Ha megfogja, annak a helyére áll, ki legutoljára rúgta. Sokáig játszottunk. A háncscipő röpül ide-oda, mint egy repülőgép. Egyszer azonban olyan erősen rúgtam bele, hogy kiröpült a körből és bele csapódott Szinaidának, aki éppen belépett, az arcába. Rém dühös lett, lábaival toporzékolt, ami rendes szokása és kiabálta:


   Rögtön hagyjátok abba! Ki volt az?


Mind hallgatunk. Mire megindító beszédet tartott: „Azt gondoltam, hogy iskoláinkban az a szokás, hogy a bűnös jelentkezik. Ha nem jelentkezik, úgy gyáva...” Es hasonló dolgokat.


Nem tudtam tovább kitartani és megkérdeztem:


  Természetes, hogy a bűnösnek jelentkeznie kell. Mi azonban a bűne?


  A bűne az, mondta a hosszú Szinaida, hogy gátolatlan mozgásokat enged meg magának, tekintet nélkül arra, hogy ezzel másnak bajt csinál.


Erre megmondtam, hogy én voltam, mire a Szinaida hozzám jött, megfogta a kezemet s azt mondta: „Jöjjön velem.”


Szinte megmerevedtem a úgy követtem a tanáriba. Na, itt aztán volt részem egy hosszú dumába. Egyszerűen képtelen vagyok ezt kiállani. Azt mondtam:


   Mire való az egész önkormányzat, ha a skrabok mindenbe be avatkoznak s állandóan utasításokat adnak. Forduljon a tanulóbizottság hoz. Ez kell hogy engem aztán felelőségre vonjon.


Szinaida ezt felelte:


   Mindenekelőtt szíveskedjék megjegyezni, hogy Ön még nem ember hanem csak embrió. Ön még egyáltalában nem képes cselekedetei nek erkölcsi súlyát megítélni.


És következett megint egy végnélküli duma.


Mire a torturának vége volt, vége volt a háncscípőnek is s az ebédszünetnek is. Ha Szerjoska Blinovval most is olyan jóba volnék, mint régen, akkor elmennék hozzá s beszélnék vele az önkormányzatról és a skrabokról. Most azonban nincs senkim. Vanyka Petuhov talán ... Nemrégiben be akartam lépni a sejtbe, azonban a mi sejtünk egyáltalán semmit sem csinál. Egész jól kiűzhetné a skrabokból a sok beképzeltséget. De nem törődik semmivel. A sejt ülések nyilvánosak, de olyan unalmasak, hogy egy pártnélküli sem megy oda, mindig csak politika és termelés. Mint egy unalmas iskolai tanóra. Ha pedig az egyik fiú tart előadást, akkor meg direkt el lehet aludni.


Október 13. Ma volt az iskolatanács ülése. Az én ügyem volt szőnyegen Jelnikitkával. A hosszú Szinaida a háncscipő történettel is előjött. Elhatározták, hogy erköcsileg fognak rám hatni. Nikpetos elvitt egy üres laboratóriumban és beszélgetett velem. Egy szót sem szólt jellememről. Csak Daltonról beszélt. Azt mondta, hogy ma a tanárok egész máskép tekintik a tanítást mint régen. Azelőtt tele akarták tömni a tanulókat minden lehetséges dologgal. Mikor azonban a tanuló elvégezte az iskolát, megint minden kirepült a fejéből. Egyszóval régebben egy üres edényt akartak megtölteni. Hogy mivel azzal nem sokat törődtek. Ma azonban úgy tekintjük a tanulót mint egy parázsrakást, amelyet csak meg kell fújni, hogy tovább égjen, A Dalton rendszert azért vezették be, hogy a tanulók minél többet dolgozzanak saját maguktól.


Azt mondtam, hogy ez nagyon nehéz s egész biztos, hogy egy sem lesz november elsejére penzumával készen. De Nikpetos úgy vélte, hogy ez nem fontos. Hogy majd végül mindnyájan be fogjuk látni a Dalton rendszer előnyeit. Egyelőre én sehol sem tudom felfedezni ezeket az előnyöket. Aztán megkérdeztem tőle, hogy Ö is huligánnak tart engem.


Azt mondta, hogy nem. Hogy az én szegletességeim idővel le fognak kopni. Amikor Nikpetostól eljöttem nagyon vidám voltam. Útközben énekeltem, miközben Jelnikitkához meutern, hogy bocsánatot kérjek tőle. Amint azonban a természetrajzi laboratóriumhoz érkeztem, Jelnikitka kirontott ós elkezdett szitkozódni, hogy én ilyen meg olyen lusta vagyok ós hogy csak zavarom a többit a munkájában és stb. stb. Erre dühbe jöttem, hosszú orrot mutattam neki és elmentem. Most aztán megint az iskola tanács elé fog cipelni, az apámat is megint megidézik. Vigye el őket mind az ördög.


Az a véleményem, hogy Jelnikitka egyáltalában nem éleszti bennem azt a tüzet, hanem ellenkezőleg kioltja.


Megint kaptam egy cédulát:


„Bár valaki szerelmes beléd, még azért távolról sincs okod rá, hogy oly beképzelt légy. Hagyd abba a csúfolódást, különben senki sem fog veled szóba állni.”


Azt hiszem hogy Linától van.


Október 15. Tegnap vasárnap volt. Szilvával a moziba voltam. Hogy miért éppen vele? Mert ingyen jegyeket kapott.


„A elveszett hajók szigetét” adták. Az előcsarnokban láttam Linát és a fekete Szóját. Most nagy barátságban vannak és mindig együtt suttognak. A mozi után Lina hirtelen hozzám jött s azt mondta:


   Gyere csak egy pillanatra!


Oda mentem és Szilva mindjárt haza ment. Lina azt mondta:


  Te ugyan nem akarsz velem szóba állni, ón azonban mégis meg akarom neked mondani, hogy talán nem sokára nem fogsz engem látni. Aztán mond meg a Szilvádnak, hogy ki nem állhatom.”


Megfordultam és elmentem a fekete Szója mellett, aki úgy állt ott mint egy oszlop. Mit molesztálnak ezek engem!


Október 20. Állandóan kirándulásokat csinálunk. Egyszer egy gyárban, egyszer egy muzeumba. Nincs idő az írásra.


Október 22. Az „Iksz” még mindig megjelenik és senki sem tud rájönni, hogy kiírja. Azt hiszem, hogy az idősebb csoportok csinálják. Egyébként most kézről kézre jár, szigorú figyelmeztetéssel, hogy nem szabad, hogy a skrabok kezébe jusson, az „Iksz” vagyis az „Iksz melléklet”. Ebben az Iksz mellékletben mindenféle malacságok vannak, humoros és szatírikus dolgok.


Október 23. Valamilyen véletlen folytán az „Iksz-B” Nikpetos kezei közé került. Ezért hozzánk jött s motyogott valamit a szerelemről, a férfi és a nő közötti viszonyról, mintha mi magunk mindezeket nem tudnánk éppen olyan jól. Nekem csak az tűnt fel, hogy azt mondta: „A szerelem egy virágzó kert és aki trágárságokkal foglalkozik, elpiszkítja ezt a kertet. Volotyka Smerc az kérdezte:


   Igazán egy virágzó kert a szerelem?


Nikpetos azt mondta: „Igen és pedig milyen szép ragyogó, arany ós ezüst kert!”


A fiuk vigyorogtak, a lányok felénk pislogtak s a fekete Szója, a faccista fölállt ós azt mondta:


   Azonkívül van szerelem a sírig. Nikpetos kérdezte:


   Mit jelent az´? Szerelem a sírig? És Szója:


   Nem csak a sírig, hanem azon is túl. En, mondta, ismertem egy férfit, aki egy halott leányt szeretett.


S olyan rettenetes grimászt vágott hozzá, mintha ő maga is halott leány volna. Annyira, hogy a vihogással, is fölhagytak. Nikpetos azonban úgy vélte, hogy ez már természetellenes. A halott test gyorsan föloszlik, földdé lesz, úgy hogy szerelemről egy halott iránt nem lehet beszélni.


Október 24. Nemsokára itt lesz az októberi vizsga. Még semmivel sem készültem el. Ez az átkozott Dalton. Mintha vattával volna tele az ember feje. Sohasem hittem volna, hogy olyan nehéz legyen önállóan egyedül tanulni.


Október 25. Egy új fali ujság jelent meg. „Az alsócsoportok egyesült szövetkezete” adja ki és „A cérnagombolyag” a címe. A lap általános érdeklődést ébresztett, mert egy ankétet csinált: „Lehet-e barátság az iskolánkban egy fiú és egy leány között? “ Leírtam a válaszokat, amelyek a falon a lap mellé voltak ragasztva:


1.        „Ha illenek egymáshoz, akkor igen.”


2.        „Egy lány nem lehet jó barátságban egy fiúval, mert a lányoknak és a fiúknak különbözők a nézeteik és különbözők az érdekeik.” (Ezt a fascistanő irta! )


3.        „Azt hiszem igen, de nem mindig. Már volt eset rá az iskolánkban, de mihelyt jó barátság keletkezik egy fiú és egy leány között, mindkét oldalról elkezdenek csúfolódni s így megölik a barátságot. Mindent hamis fényben látnak.”


4.   „Nem minden lány maga az ellenmondás megtestesedett szelleme.” (Ezt én írtam.)


5.        „Ilyen barátság lehetséges volna, ha egynémely lányok a fiúkat nem néznék úgy le. Ezáltal elrontják a többi lányok dolgát.”


„Nehéz a kérdésre felelni. Kétféle értelemben lehet szó barátságról. Először lehet fiúk és lányok között az általános kollektív barátság. De van ezenkívül egy másik barátság. A barátság két személy között, ha összeillenek és valahogy megbarátkoznak. Ilyen barátság is lehetséges egy fiú és egy lány között, de nem akármelyik ifjú és akármelyik lány között. Ellenkezőleg. Általában a barátság valami nagyon szép és nagyon nemes dolog, nem szabad becsmérelnünk.”


7. „Azt hiszem, hogy ma nem lehetséges barátság, mert minden barátság az egyik, vagy másik részen egy erősebb érzéssé lesz.” (Ez Linától van, láttam.)


Október 26. Valami komoly dolog történt.


Szója Travnikovát már régen elkereszteltük a fekete Szójának és fascistának. Senki sem talált semmi különöset benne. Ő azonban sértve érezte magát. Ma az auditóriumban Nikpetos mindenféle dolgot mesélt Mussoliniről és a fascistákról. Hogyan vették be a feketeingesek Rómát és mi történt Olaszországban a kommunistákkal.


Az ebédszünet alatt a fiúk összebeszéltek, körülvették Szóját és elkezdték énekelni:


„Nem felünk a fascistáktól, harcolunk ellenük ...”


Szója elkezdett sivítani, aztán verekedni próbált, de mi csak nevettük. Egyszer csak puff s összeesik. Mindjárt abbahagytuk az éneklést és hozzá siettünk. Úgy feküdt ott, mint egy halott. Az arca halott-halvány, fogai összeszorítva. Alaposan megijedtünk. Vizet hoztunk, hogy fellocsoljuk. De nem tért magához. Aztán Jelnikitka futott oda, ma éppen ügyeletes volt. Jól összeszidott és a gyógyszertárból szalmiákszeszt hozatott. Elhoztuk. Jelnikitka megszagoltatta Szójával, aki így aztán magához tért. Jelnikitka megint összeszidott és mindnyájunkat elkergetett.


Később Nikpetos, mint csoportvezetőnk mindnyájunkat összehívott az auditóriumba, hogy a gúnynevekről beszélgessünk. Mindenekelőit megállapítottuk, hogy kinek van gúnyneve. Mindegyik lánynak volt egy néhány, a fiuknak kevesebb. Az egyik leány neve volt „Kutya”, „Gyomortömlő”, „Öreg mackó” és „Káposztafej.” Sokáig vitatkoztunk és végre elhatároztuk: aki gúnyneve ellen tiltakozik, azt nem szabad többő így nevezni. A lányok nagyon lármáztak s azt kívánták, hogy egyáltalában ne legyen szabad őket gúnynévvel illetni. Mindez föl lett írva.


Mindez antiproletár fecsegés. Engemet „Kecskebaknak” hívnak s egyáltalában nem érzem magam sértve ezáltal.


Október 27. Egy „Ifjú pionír” csoport alakult nálunk. Ezeknek ünnepélyes fogadalmat kell letenniök, a teremben föl kell vonulniok, nem szabad dohányozniok és így tovább. Mind akik szívesen tündökölnek, benne vannak. Az én felfogásom az, hogy kis gyerekeknek való vörös nyakkendőt viselni Én inkább megvárom, amíg beléphetek a komszomolba.


Meggyőződésem szerint kommunista vagyok.


Szója és Lina nem léptek be a pionirekhez, mert azok „Isten ellen vannak.” Ilyeneket beszélnek egymással és a többi lányokkal. Két felnemvilágosodott buta liba, mert hiszen, hogy a világ egy sejtből állott elő, azt be lehet bizonyítani. Istennek semmi köze az egészhez. Majd ha Jelnikitka elmagyarázza a novemberi penzumot, föltétlenül kikérdezem az Isten felöl. Mint természetrajztanárnőnek, minden egyes részletre fölvilágosítást kell tudnia adni.


Október 29. Beszélgetés Szerjoska Blinovval. Azt mondta:


   Bár benne vagyok a tanulóbizottságban, mégis az a véleményem, hogy önkormányzatunk semmit sem ér. Micsoda önkormányzat az, ha mindenkinek úgy kell táncolni, ahogy a skrabok fütyülnek. Túl sokat átvettek a régi iskolából. Például a köszönési kötelezettséget. Minden tanulónak köszönnie kell a skrabnak, amikor először találkozik vele aznap. Ez nem helyes. Talán egészen másra gondol éppen a tanuló. Vagy pedig, hogy a tanulóknak föl kell állni, amikor egy skrab bejön az osztályba. Bár ennek nincs semmi nagy jelentősége, mert nincsenek többé osztályok és az auditóriumban ritkán kerül rá a sor.


  Teljesen osztottam nézetét. Szerjoska Blinov azt kérdezte, hogy támogatnám-e, ha az önkormányzat mai formája ellen föllépne. Azt mondtam, igen. Egészen igaza van: Valójában egyáltalában semmi önkormányzatunk sincs. Ha a tanulóbizottság valamit elhatároz, akkor az előbb a skrabok elé kerül, aztán az iskolatanács elé és csak akkor lesz érvényes, ha az iskolatanács megerősíti. Vagy például akármely skrabnak megvan a joga, hogy egy tanulónak erkölcsi prédikációt tar ison. Velem például már éppen elégszer megtörtént.


Október 30. Ma a fekete Szója megint elájult. Szokás szerint Linával a kályhánál ült. Úgy látszik veszekedtek. Hirtelen puff, összeesik. Megint vizet és szalmiákszeszt kellett hozni. Csak nagy fáradtsággal lehetett magához téríteni. A hosszú Szinaida magához hívta a tanári szobába és sokéig beszélgetett vele. Csodálatos egy leány ez a Szója. Én azt hiszem, hogy túl sokat gondol a holtakra, azért ájul el mindig.


Október 31. Holnap kezdődnek a felelések. Az egész elmult éjszakán keresztül dolgoztam és ma éjjel ugyancsak azt fogom csinálni. A legrosszabb, hogy nincsenek könyvek. Az a nehány, ami a laboratóriumban és az iskola könyvtárában volt, a többieknél van, akik szintén készülnek. Honnét szerezzek hát könyvet, ha lopni nem akarok? Hogy vegyek, ahhoz nincs pénzem. Ma megrajzolom a diagrammokat a szociológiához.


Nagy hiba volt, hogy nálunk az iskolába a Daltont bevezették.


* Vladimir Lenin összevont rövidítése.


1  skolni rabotnik, annyi mint tanügyi munkás, skrab ennek rövidítése, a tanárokat nevezik így,


2  komszomol: kommunista ifjúmunkás szövetség.


 


MÁSODIK FÜZET


November 1. Természetesen matematikából és fizikából elbuktam. A természetrajzból meg sem próbáltam. Nálunk ext úgy hívják, hogy „hátralékban maradni”. Elvégzi az ember, akkor jó, nem végzi el, akkor nem keresztezik meg ezt a tárgyat. Nem mondhatnám, hogy nagyon kellemes nekem a dolog, mert csoportunknak a fele az összes tárgyakkal készen lett. Nikpetosnál természetesen átmentem. A diagrammokat is megrajzoltam.


Megkezdődtek az előkészületek az októberi ünnepségekre. Engem beválasztottak a bizottságba. Csoportunkból kívülem még beválasztották Szilfida Dubininát.


November 3. Elhatároztuk, hogy az egész iskolaépületet kidiszítjük zölddel és zászlókkal. A skrabok kijelentették, hogy mindent ránk bíznak, csináljunk mindent egyedül. Nagyszerű! A skrabok nélkül sokkal mulatságosabb. Szilva egyáltalában nem olyan ostoba liba, mint gondoltam. S nem is henceg. Nem szeret táncolni és a szalagot is csak azért hordja, mert az anyja így szereti. Azt tanácsoltam neki, hogy ne hallgasson az anyjára. De azt mondja, hogy szereti az anyját és ezért hallgat rá. Nem birom megérteni, hogy hordhat valaki szalagot meggyőződése ellenére. Én semmiért szalagot nem kötnék magamra, bár szeretem az apámat és sokra becsülöm.


Holnap kimegyünk, hogy fenyőfákat hozzunk. Éljen!


November 5. Csaknem készen vagyunk. Kivilágítást is csinálunk. Egy vörös csillag lesz a főbejárat fölött. Az összes laboratóriumok, a terem és az auditóriumok mind föl vannak díszítve zászlókkal és zöld galyakkal. Mindenkinek tetszik, amit csináltunk. Nagyon örvendek a dolognak.


November 7. Mindenki a fölvonuláson van, apám is, egyedül én vagyok otthon. Agyban fekszem, nem tudok járni. Tegnap a főbejárat fölé akartam erősíteni az „Éljen a Szovjet!” fölírást. Leestem. Inrándulásom van. Nagyon fájt. Most már valahogy csak vagyok, de föllépni nem tudok. Szilva mindjárt ott a járdán lehúzta a cipőmet és megdörgölte a lábamat. Először kirúgtam, mint egy ló, aztán hagytam kenni. Egészen jól esett. Aztán odahívta Vanyka Petuhovot és másokat, kerített valahonnan egy hordágyat és így hoztak haza. Hát egy lány is lehet jó barát? Ezt megjegyzem magamnak. Majd beszélek róla Vanykával. Most, hogy sok időm van, mindenféléről fogok írni.


Vanyka Petuhov nagyon ravasz. November elsején mindnyájan bementünk Almakfishez, hogy matematikából feleljünk. Az ember akkor megy feleim, amikor akar. Vanyka nem jött be mindjárt, csak november harmadikán, amikor már megtanulta, hogy Almakfis milyen kérdéseket tesz föl leggyakrabban. Akkor ment be, hogy feleljen. S igy csinált a többi tárgyakkal is. Úgy hogy most nincs semmi „hátraléka”. Én nem tudok így csinálni. Ily úton biztosan nem éri el az ember a „lobogó tüzet”. Mindent rendesen meg kell csinálni, akkor aztán meg is marad a fejben. A fiúk mindig, amikor a laboratórium előtt állanak, egymást kérdezgetik: „Mit kérdezett? Mit kérdezett?” Éppen úgy, mint régen a vizsgákon. Éppen úgy, mint a régi iskolában.


Most: Ki üldöz bennünket a skrabok közül?


Jelnikitka engem, Almakfis Szilvát ki nem állhatja. Elbuktatta matematikából ós fizikából. A lány bőgött. Almakfis azonban mérges béka. Szilva azt mondja, hogy folytonosan a szalagja miatt csúfolta. „Szalagot hordani – mondta – azt tudsz, de a matematikához nem értesz semmit.” Az én nézetem az, hogy ilyet nem szabad mondaní. Ilyeneket csak a régi iskola tanárai engedhettek meg maguknak,


A hosszú Szinaida Vanyka Petuhovot üldözi. Azért hívjuk hosszúnak, mert nagyon magas. Mikor átmegy a termeti, olyan, mintha a Szuhárev toronynak lábai nőttek volna és mi volnánk a kereskedők.1 Sőt játszani is szoktunk. Mihelyt a hosszú Szinaida megjelenik a teremben, elkezdünk kiabálni:


„A pástétom meleg, a pástétom remek! Kevés pénz az ára, vegyétek emberek! “


„Ira cigaretta! Jáva cigaretta!...”


„Ruhanemű! Új divat! Ha nem veszel, hülye vagy!”


„Ócska nadrág, ócska cipő! Minden darab mily kitünő!”


 Szinaida átvonul a termen s az örömtől tátog. Nem sejt semmit, azért nevet. Rém nagy szája van és nincs csak egy fog benne. Azt gondolja magában: „Milyen szépen játszanak ezek a gyerekek. Ha most jönne valaki a központból, nagyon tetszene neki.” Arról persze sejtelme sincs, hogy számunkra a Szuhárev tornyot játsza. Mégis félünk tőle. Ha valamit mondani akar, dobbant a lábával és elkiáltja magát: Csend! Akkor mindenki elhallgat. Bár nem vagyunk katonák és senkinek sincs joga, hogy ránk ordítson.


Vanyka Petuhovot ki nem állhatja, mert cigarettával kereskedik. Elárvult gyereket lát benne s azt hiszi, hogy snapszot iszik és kártyázik, ópiumot szív és nőkkel csavarog... Egyszer a szemébe is mondta:


– Te megrontod az egész iskolát!


Vanyka cigarettázik, az igaz, de én is cigarettázom, sőt Szerjoska Blinov is, pedig őt a hosszú Szinaida folytonosan az orrunk alá dörgöli, mint a kiválóság példaképét. Amit azonban ezenkívül Vanykáról mond, az hazugság. Vanyka jár az elárvultakhoz, könyveket olvas nekik, mert azok nem tudnak olvasni. Egy szer én is vele megyek, akarom őket látni. Egy összeomlott pincében laknak. A ház, amelyhez a pince tulajdonképpen tartoznék, már nincs meg, a pince is be van omolva és ott laknak az elárvultak... Vanyka nem fél tőlük egy cseppet sem, azt mondja, nagyon ügyes fiúk vannak köztük, éppen olyanok, mínt a mi társaink, csak éppen hogy nem tudnak sem olvasni, sem írni. Eleinte Vanykának sokat ki kellett állnia tőlük. Neki estek és kidobták cigarettáival együtt és meg is pofozták hozzá. Vanyka azonban könyveket, cigarettát vitt és fölolvasott nekik. Kitünt, hogy épp úgy, mint a kisgyerekek, ők is szeretik a mesét. Azóta nem bántják Vanykát. Mindezt Szinaida nem tudja s ezért bántja mindig. Hogy az igazat egészen megmondjam, egyszer megpróbáltunk én és a Vanyka ópiumot szívni, de semmi sem lett belőle. Először a fejünk fájult meg, aztán hánytunk. Utálatos az egész. Az elárvultak, mondja Vanyka, ópium nélkül már nem is tudnak élni.


Nikpetos nem kifogásol semmit, ezért mindenkinek bizalma van hozzá. Azonkívül azt mondja, hogy büszke a mi csoportunkra, mert nálunk erősen fejlett a kollektiv öntudat. Az én nézetem ugyan más. A fiúknál talán van kollektív öntudat, a lányoknál azonban... Egy néhánynál talán...


Most azután dolgozni akarok. Megcsinálom Almakfis feladatait.


November 10. Ma mentem ki először, egyenest az iskolába. Azt mondják, hogy a fölvonulás nagyon mulatságos volt. Most egy új divat kezdődik. Az utcán meztelen lábakkal testkultura-öltözetben járkálnak. Mind, a lányok ís. Úgy gondolom, hogy ez nagyon okos dolog. A szoknyák csak port vernek föl és sok szövet kell hozzájuk. A nők is nadrágot hordanak. Mondják, hogy az összes lányok a komszomolból a fölvonulásnál nadrágban voltak.


Alig érkeztem meg az iskolába, már kaptam egy cédulát:


„Vágyódtak utánad, találd ki, kicsoda.”


Egyáltalában nem akarom találgatni.


Levizsgáztam Almakfisnél. Ha az ember otthon fekszik, tud is valamit végezni.


1 A moszkvai Szuhárev torony környéke igen élénk utcai kereskedelem színhelye.


(Folytatása a következő számban.)


 


Vissza az oldal tetejére