Főoldal

Korunk 1929 Január

Kannibálizmus


André Salmon

 


André Salmon azok közé az új francia költök, illetve prózaírók közé tartozik, akik az idősebb francia irógeneráció egynémely vezető tagjával szemben nem elégszenek meg az indirekt harccal a szociális valóság megjavításáért folytatott küzdelemben, hanem az egész arcvonal szélességében támadnak. Ez a generális és frontális támadás Andre Salmon részéről magát a kispolgári szellemet, erkölcsöket, általában véve a kispolgári lélekalkatot éri. Alábbi novellája is ebben a vonalban áll, mely leleplezi az írót és nevetségessé teszi a hősét, illetve s ez már kora sok más francia írójára is jellemző: egy felborult és fejetetején álló világot idéz, melyben a furcsaságnak ugyanolyan zavaros és nevetséges az értelme, mint amilyen kétértelmű a tisztázására siető individuális megoldásé.


19... junius... Életem naplója! Felejthetetlen szép idők, állomások: Saint Louis, Dakar, Cail, Konakry, Dyel-Gléglé, Mossafar, Hars-Ara... Folytassam? Avagy meséljek a Bois-Colombes-i napokról? Ez azonban már valamivel unalmasabb volna; ami nem is csodálatos, ha három középafrikai év után kissé unalmasak Colombes sivár mezői.


Ma reggel gyenge lázam van. A régi, nyílverte csúnya sérülés miatt alig vonszolom a lábam. Alaposan bebugyoláltuk. Ismét a seb s melléje egy kis rosszullét uralkodik rajtam. Afrikai utambol ez maradt. Kitüntettek ugyan, a majmommal azonban nem törődött senki; ilyen igazságtalanság! 19.., junius... Leheveredtem a homokba és elaludtam. Az otthon. Az a kép, amikor édesanyám bejött, hogy felébresszen,félálomba szavak cikáztak át az agyamon: „Vigyázz! Vigyázz!... Fegyverbe!... Pál! Ébredj!... Itt az ideje, hogy indulj az iskolába... Föld! Föld!... Dryssel főhadnagy Önt a becsületrend lovagjává avatjuk.” De nem, hisz ez az édesanyám hangja!


  Pál fiam! Nagy újságot mondok. Alexandrine nénédtől levél érkezett.


  Alexandrine nénitől?


  Utánad kérdezősködik és látni szeretne.Milyen meglepetés! Ugy-e meglátogatod fiam? Egyenruhába... a kitüntetéssel a melleden! Milyen nagy meglepetés!


Jó anyám szégyelte kimondani: Milyen szerencse!


Alexandrine néni, édesanyám legidősebb nővére, alaposan előrehaladott korú nő volt, egy többszörös milliomos özvegye. Nem voltak gyermekei, s a család tagjait annyira távol tartotta magától, hogy 27 éves létemre még egyetlen egyszer sem láttam a rettenetes nagynénit, akivel gyermekkoromban ijesztgettek, mert amikor rossz voltam, mindig őt emlegették. „Ha nem leszel jó, elhívjuk Alexandrine nénit”, – mondották. Bizony hiába hivták volna.


S Alexandrine néni, a sötét tündér, most egyszerre mint valami reményteljes napsugár ragyogott le ránk. Hiszen mi olyan szegények vagyunk! Zsoldomon kívül semmi más jövedelmem. Édesanyámnak meg, aki egy orvosőrnagy özvegye, sovány nyugdíjjal kell beérnie. Nagyon is értem édesanyám ártatlan kapzsiságát.


   Pál, igérd meg, hogy válaszolni fogsz nagynénédnek.


Mit is mondott Alexandrine néni? Alexandrine néni azt mondta, hogy egy hős vagyok... a nemzet dicsősége s hogy arra kíváncsi: vajjon akad-e még valaha egy ilyen Dryssel a családban, mint én.


   Mindig dölyfös volt s az is marad a nagynénéd, Palikám, a leveléből azonban mintha valami irántad tanúsított rokonszenvet lehetne kiolvasni.


Persze, hogy el fogok menni, s édesanyám meg lesz elégedve velem. Aztán meg is akarom ismerni Croquemitainet.


   Mennyire becsülhető a vagyona?


    Körülbelül hat millióra. A teremtésit!


19... julius... – Láttam a foutankéi asszonyokat, akik busz éves korukra megvénülnek, s akik homlokukat orruktól felfelé egy beolajozott hajvarkoccsal választják el. Láttam Béni királyt, akinek arcát borzalmas kardvágások nyomai éktelenítik, fején tollak, a lábai csupaszok, s egy szűk vasutas dolmány fojtogatja a torkát; láttam a céréresi asszonyokat, akik hajukba zsineget fonnak, bőrüket meg olyanná teszik, mintha himlőhelyesek volnának; láttam a Bambasokat, akik szent majmaiknál is rútabbak, de nem láttam még soha Alexandrine nénit.


Alexandrine néninek nem lehet megállapítani a korát. Amikor megpillantottam, egy brokát halmazt láttam magam előtt, ritka kopott csipkéket s petyhüdt bőrén gyászfátyol rongyokat. Csípőjéről, mint valami széteső legyező: kulcsok, ollók, egy kutyakorbács, egy csiszolt lorgnon, egy zacskó és végül egy számokkal teleírt noteszblock csüngtek. S ebből a halmazból elviselhetetlen szag, az ecet és füst keveréke áradt. Különösebb ismertető jele, hogy fekete harisnyát és piros papucsot visel.


A kicsike arcból nem lehet mást kivenni, csak a meredt, két kerek szemet, a hatalmas pirosló uborka-orrot s alatta egy szépen feketélő bajuszkát.


Alexandrine néni nagyon szívélyesen fogadott. Tenyerét ellenzőül a szeme fölé helyezte s úgy nézett végig.


   Gyere közelebb, – parancsolta.


S mint a gyermek úgy örült, hogy ujjaival érdemrendemen babrálgathatott.


  A hősök keresztje! mondotta. Nagyon szép. Ülj le Pál.


  Édesanyám... kezdtem.


  Beszéljünk az utazásaidról. A tengerészeket nagyon szeretem. Előbb azonban azt hiszem...


Alexandrine néni csengetett. Egy szobalány jelent meg az ajtóban tálcával, melyen egy velencei pohár és egy rumos palack állott.


   Valódi Saint-Pierre-féle rum. Neked hozattam. Igyál. Tudom, hogy a tengerészek nem vetik meg az italt. Igyál csak Pál.


A rábeszélésre, bármi történik is – gondoltam – egy nyeléssel, az arc egyetlen fintora nélkül felhajtottam a pohár tartalmát. Ez a hőstett nagyon kedvére való volt az öregnek. Kezeivel tapsolva rikácsolta:


  Brávó! Brávó! Palikám. Ilyen egy igazi tengerész. Hát háborúba voltál-e már? Egész biztos, hogy nem volt elegendő számodra a földet körül utazni. Az ujságokban mindig figyeltem, hogy merre jársz. Középafrikában valószínűleg olyan meleg van, akár csak egy olvasztó kemencébe. Beszélj a vademberekről: rémes lények ugy-e?


  Istenem, az emberek sokat túloznak, ártatlan nagy gyermekek, ennyi az egész.


Tá, Tá, Tá! Te ártatlan gyermeknek mondod azokat, akik egy igenért, vagy nemért levágják az ember fejét. Ha ezt a sok csirkefogót innen mind oda vinnék, nem volna annyi gazember. Avagy te is kormánypárti vagy? Igaz, igaz, te katona vagy s így nem beszélhetsz. Volt ugy-e háremed is, s úgy éltél, mint egy pasa. Ah! Ez a kis Palika: Amikor a világra jöttél, három napot sem adtunk neked. De szépen helyrejöttél. Hány emberevőt fejeztél le?


  De kedves néném, nagyon keveset... a lehető legkevesebbet. Utóvégre az én misszióm, a gyarmatosítás csak különbözött valamivel Attila missziójától.


  Igen, igen, ti állandóan ugyanazzal a mesével jöttök. Ez azonban hiába, mert mégis szép kis dolgokat mesélnek a fehérek és feketék viszonyáról. Nem nagyon szégyelik magukat egymás előtt! Te ugy-e, a fővezér vendége voltál?


  Természetesen!


  Tehát embert is ettél?


  Én...


Nagynéném jó kedve a tetőfokára hágott erre a kijelentésre. Kiabált. tapsolt s piros papucsába begörbítette a talpát.


  Emberhúst evett! Emberhúst! Egy Dryssel emberhúst evett! De hiszen a te ereidben vér csörgedez, igazi vér! S én azt hittem felőled, hogy te is olyan ostoba vagy, mint a többiek! Jó volt?


   Micsoda, kedves nagynéném?


   Hát az emberhús!?


És most elgondoltam magamban: „Ha tényleg örült és most rohama van, akkor nem kell egyebet tennem, mint felborítani karosszékével együtt, hogy magához térjen.” Mindenre el voltam készülve. Csávába kerültem. Úgy találtam, hogy már ép´ megérett a bolondok házára és nem gondolkoztam többet. Odadobtam magam nagynéném kénye-kedvére. Az örömtől szinte megmámorosodva rikácsolt s felhajtott egy pohár rumot.


   Az emberhús? Nagyon kitűnő. Csak épp meg kell tudni sütni. Hogy melyik a legjobb falat...


    Beszélj, beszélj...


   A legjobb falat? a combja!


   Valóban? Én azt hittem eddig, hogy a lapockája.


   De ne tessék gondolni, hogy a fiatalja a legízletesebb, mert egész biztos forrásból tudom, hogy az ember csak harminc éven túl ehető; ezt azonban csak a fehérekől állítom, mert a feketék közül még a nők husának is egy kellemetlen utóize van.


Egy órán keresztül tartott a rettenetes előadás, amelynek minden szavát valósággal beitta nagynéném, olykor halk kotyogásával szakítva meg.


Képzeletem jól működött. Nem is voltam fáradt. Előadás közben azonban egyre nagyobb undor fogott el, de nem annyira a kannibál mesék miatt, mint inkább annak az örömnek a láttán, mely a szadizmusig gonosz és embergyűlölő öregasszonyon eláradt.


Ékesszólásommal már régen lefőztem a barbár poéták meséit, amikor a szobalány nagynéném keresztlányát, Mme de Clarinst jelentette be.


Meg akarom őrizni emlékezetemben ennek a szőkeszépségnek a képét. Mme Clarine, vagy ahogyan a családban nevezték, Bettine 22 éves s elváltan él az urától, aki szenvedélyes kártyajátékos. Úgy érzem, hogy érdeklem Bettinét. Sajnos, a rettenetes Alexandrine néni tovább darál.


   Bettine, drágám bemutatom néked Dryssel Pál unokaöcsémet, tengerésztiszt és a nap hőse. Ah, micsoda legény! Hallgasd csak, gyerme kem: Evett emberhúst. Három éven keresztül emberhússal élt!


19... julius... Ma ismét láttam Bettinét; ifjú szivem nem téved; szerelmes vagyok és végtelenül boldog. Megesküdtem Bettinenek, hogy nem ettem emberhúst. Könnyen hitte el. Nincs olyan muzsika, ami Bettine kacagásához volna hasonló. (Tényleg szeret?)


19... augusztus... Pál! Leveled érkezett!


Ma este úgy érzem, mintha 16 éves volnék. A boldogság szinte megőrjít. Olyan boldog vagyok, hogy az agyam megállt; táncolok, ugrándozok, sirok és bolondozok. Nem tudok aludni. Egész éjszaka Bettine levelét olvasom.


19... augusztus... Bettine férje az egész hozományt eltékozolta s most nagyon sovány támogatásban részesíti. Milyen megalázó ez most szegény Bettinére! El kell vennem feleségül! Milyen felséges a szerelmünk! Oh, megszabadítani öt! Elrabolni! De hiszen én egy koldus vagyok! És az én szegény anyám, aki nem fukar ugyan, de mégis krajcároskodni kénytelen és szegény, beteg és nem mer egy saisont Vichyben tölteni. Da hiszen ez maga a kész nyomorúság.


Vajjon, – ha megenném a nagynénémet?! 19... szeptember... Amikor meglátogatom Alexandrine nénit, hiven játszom a szerepem. Nincs olyan szinész, aki jobban adna egy emberevöt. A megtestesült szalon-emberevő vagyok. Sőt tovább megyek, úgy látom, mintha a nagynéni félni kezdene tőlem. Meglehetős rossz tréfa ugyan, de amikor akarom akkor sápad el és veszti el a fejét. Különösen mikor megduplázom a rémmeséket, lehet nála eredményeket elérni.


19... november... Alexandrine néni ma irtózatosan fehér volt mahagoni ágyában. Kámforszag töltötte be a szobát. Fáradtan nyitotta fel az ajkát:


– Pál, csak egy mesét még... onnan délről.


19... január... Ma rendeltem meg a billiersi kőfaragótól, aki valamikor iskolatársam volt – az emlékkövet nagynéném sírjára. Állásomat pedig a minisztérium rendelkezésére bocsájtottam...


Kairó 19... március... A Nilus imádott Bettinem lábainál hal el a homokban. Csak ketten vagyunk. És boldogok. Hallgatunk. És amikor Bettine kezében a rózsacsokrot szagolom, akkor is kedvesem illatát érzem.


Mélyen szemére húzott fezzel egy félig mesztelen négergyerek megvételre kinál sirva egy szegényes kagylófűzért.


Bettine szemeibe nézek. Nézésével arra kényszerít, hogy könyörületes legyek.


Bettine nem tudja... Mindezt a kis négernek köszönhetem. És zsebeim tartalmát a kis fekete kézbe csúsztatom. Arany és ezüst vegyesen.


A kis néger nyitva felejti a kezét; nagyot kurjant, megcsókolja kabátom szegélyét s elfut Kairó külvárosa felé, ahol a láthatáron minarettek nyujtóznak fel, méltóságteljesen a paloták kupolái között.


(Fordította: Hátszegi Ernő)


 


Vissza az oldal tetejére