Főoldal

Korunk 1929 Január

Débi, vagy az első szerelem


Pap József

 


Vegyünk egy kúpot, mondja a tanár Karinthy halhatatlan Tanár úr kérem kötetében. S a legjobb tanuló, Steinmann, ismétli:


Egy kúpot, mondja. „De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ö tudja mennyire kúp az, amit veszünk.”


Vegyünk egy tanárt, mondja Márai Sándor, a gondolkodó. És Márai Sándor, az író, készségesen ismétli:


Egy tanárt, – mondja. És veszi a tanárt, aki ötvennégy éves, latinszakos, egy kis városba került bele már huszonnyolc éve, szakált eresztett, minden nap ugyanott és ugyanakkor sétál, az esernyőjét még mindig úgy meri hordani (ha kell, ha nem), mintha a megszűnt Fliegende Blätter sohasem létezett volna, bár a tanár maga is szokta olvasgatni ezt a lapot a kaszinóban. Problémái sohasem voltak, szerelmes nem volt, nem tudja, hogy szeret-e valakit, nem tudja hisz-e az Istenben vagy nem hisz, Hajnikné nyilvános házába jár, ezt is rendszeresen teszi. Fiatalember korában egyszer már úgy volt, hogy el akart venni egy lányt, de mégse vette el, mert a leány és a család hamarább gondolt arra, hogy elveszi, mint ahogy ez ö benne tudatossá vélt volna. Kölyök-tanár korában meg akarta pályázni az Akadémia filológiai nagydíját, – egy sort sem írt a pályamunkából, ma meg gondolni sem mer rá, bevallja, hogy mindent elfelejtett, kiadta a tudását, Pénze van a bankban, de úgy érzi, neki nem lesz erre szüksége, majd úgy is nyugalomba vonul ha nyugdíjából majd megél. Talán öregszik is már...


Van néhány kínos, visszatérő, gyerekkorába világító álma és van egy Timár nevű beteg, kétes foglalkozású ember, aki – teljesen magyaráznatatlanul – sohasem, érzett hatással van rá. Ez a Timár Ágoston, aki okos embernek szegődött ebbe a regénybe, meg is teszi a kötelességét; de ahogy megteszi, ez talán az egyetlen kirívó hiba a könyvben, amely ettől eltekintve az első betűtől az utolsóig virtusos, kristálytiszta állagú, céltudatos, fölényes és igen élvezetes munka. Azonban hagyjuk ezt, a könyv egyéb erényei mellett elhagyhatjuk. Tehát Timár Ágoston fölfejti a tanár úrról a fércet. Csak egyetlen helyen vágja el, de a férc mindenütt meglazul ettől, végén vészesen széjjel megy és a tanár úr „felrobban”. Igy mondja Timár; így is van.


Márai, a gondolkozó, azt akarta megíratni Máraival, az íróval, hogy rengeteg emberben benne lehet ez a férc; talán sohase vágja el senki és semmi baj se történik, akármeddig él is az illető. Ha azonban valaki vagy valami fölvágja, csak egyetlenegy helyen – hát akkor meg senkiért sem lehet jótállani. A tanár úr a végén annyira jut, hogy baltával várja haza magához a vetélytársát, Madárt, a nyolcadikost, aki elhalászta előle Cserey Bébit, a drágát, tanár úrnak szintén nyolcadikos tanítványát. De akkor már rég kitépte volt a kezéből, az egész osztály szemeláttára, Bébinek egy fürdőruhás fényképét és kapott érte a fiútól, ettől a pattanásos arcú, nagyorrú és orrhangú kamasztól egy nagy pofont, ugyancsak az egész osztály előtt.


De tanár úr nem bán semmit; azt tudja, hogy a fényképet nem fogja visszaadni soha. Ezért kell a balta, amelyet Madár esetleges látogatása ellen készenlétbe helyez. A regény végén különben is minden széjjeltátong a szédítő sorsfuvalat izgalmas forgószelében. Nem tudni, mi lesz s az egyetlen megnyugtató az a hétezer forint, amelyet a tanár úr már előre kivett volt a bankból. (Csak nincs Márai is happy end-del fertőzve?) Mert mondani se kell, hogy az egész regény a háború előtt játszódik le... És ez az, ami lehetővé tette azt, hogy meg lehessen írni.


(Egyszer már meg kell mondanom annak a borzasztó okos ügyvédnek, aki mindig megállít és arról panaszkodik, hogy nincsenek új könyvek, meg kell már egyszer mondanom neki:


„Uram, a polgári irodalom már nem tud felelni a polgárnak és a polgár már nem tud kérdezni semmit a saját korától. Ők elintézték az elintéznivalókat és hogy még mindig élnek, ez csak fájdalmas káprázat, amelynek egykét nemzedék fogja meginni a levet. Minden kor meghalt már, amikor nem érti meg, nem fogadja be az új hőst. Ezért nincs új polgári könyv, igazi hőssel, – de az Uj Hős, az igazi, itt van már, bárhogy is igyekeznek nem meglátni. Itt van, de nem ágálhat, nem ér rá, mert a fegyházban ül forradalmár címen. Tessék lemondani a polgári hősről és a polgári tragédiáról; a polgárnak már nincs eszménye, amelyért, hősi halált haljon. À polgár már csak memoárt ad, meg patológiás önéletrajzot, mint ebben a könyvben is. És hogy írni lehessen róla, el kell felejteni a világháborút, el a forradalmakat, Oroszországot és vissza kell menni azokba az időkbe, amikor még társadalmi felelősség nélkül, olyan ragyogó-egyszerű tollal és olyan éles, kissé kaján hatással fölszerelve, mint a Márai Sándoré, szép könyvet lehetett írni. Márai tudja, hogy mennyire tanár az, akit vesz, ő a legjobb tanuló, aki még kihozta mint polgári irodalmi terméket azt, ami egyáltalán kihozható volt.)


De ehhez előbb ki kellett kapcsolódnia mindenből, ami ma írót jelent. Ez nem történeti regény; ez nekrológ egy korról, amelyből elegünk volt.


Nagyon jó könyv. Haszontalan könyv. (Kolozsvár)


* Márai Sándor regénye. Megjelent a Pantheon rt. Új Magyar Regény sorozatában. Budapest, 1928.


 


Vissza az oldal tetejére