Főoldal

Korunk 1929 Január

Az örök erdő


Kemény Gábor

Aki Raoul Francé biocentrikus világnézetét egyéb könyveiből ismeri, az nem fog tájékozatlanul, értetlenül megállni ennek az érdekes könyvnek olvasása közben sem. Ugyanazt a világtörvényt keresi itt is, mint más írásaiban. Itt is ugyanaz a kísérlet: a kiteljesedett élet szempontjából állást foglalni a lét nagy kérdéseiben; itt is: a tudatos átélés összefüggésbe kerül a világtörvénnyel; ebből is ugyanazon bölcsesség árad: „aki ismeri a helyes beilleszkedést és helyes kiegyenlítést, az optimálisan cselekedett, a mulandóban az örököt szolgálta s kiteljesítette az életet”. Ezért az Örök erdő olvasása után nem tudunk gyorsan napirendre térni felette. Költő, természettudós, bölcs ember szava-e a könyv: alig tudjuk eldönteni, de mindenesetre van valami benne, ami lenyűgöz, egy pillanatra megdöbbent, a másikban megnyugtat, némelykor felkorbácsolja idegeinket, végeredményben azonban valami különös harmóniát áraszt. Ezért azután az író igazi célja valószínűleg: a tudás, az átfogó intuició segítségével egy megnyugtató, biocentrikus világnézetet terjeszteni. Hogyan éri ezt el R. Francé? Úgy, hogy az állatok és növények végtelen birodalmát egy csodálatos szintézisben látja ...


Ezuttal az erdő titkaiba kalauzol bennünket. Neki az erdő nem titok és úgy csinálja, hogy nekünk se legyen az. Élő, cselekvő, elrendező valami az erdő, mely levetve a titokzatosság takaró leplét, szűzi tisztaságában megmutatja magát. Elő Lény az erdő, mely maga szabja meg klímáját, maga kormányozza a benne élő növények és állatok közösségét. Ebben a nagy közösségben örök élet van, mert ami halálnak látszik, az csak szükséges eszköze a további életnek. („Nitrogén nélkül nincs fa, de halál nélkül nincs nitrogén.”) Apró állatok ezrei, gombafonalak szövedékei, fenyőaraszoló pillék milliói mindmind hozzátartoznak az erdő életéhez. És az erdő oszthatatlan a maga közösségében és – ha tanulni akarunk tőle, eligazít bennünket az élet problémáiban. Az emberi életben szocializmusnak hívják az életközösséget – de az emberek nem tudtak tanulni az erdőtől. „Az emberek vagy elnyomók voltak, vagy elnyomottak. Merőben lényegtelen, Vajjon emlegették-e közben a felebaráti szeretetet, vagy nem,” Az erdő – Raoul Francé szerint – meg tudta oldani az életközösséget. Nem szocializmussal és nem uralkodással. És nem felebaráti szeretettel. Az erdő nem szentimentális, nem ismer ilyen törvényt. „De ismeri a kölcsönös segítséget és alkalmazkodást. Az igazság neve ebben »z életközösségben: a kiválasztódás.” És most már nem tudunk ettől a szimbólumtól szabadulni. Nem engedi az író, hogy szabaduljunk tőle. Szeretnők a könyveket a földhöz vágni, hogy a természet könyvéből olvassunk. Érezzük, hogy ami a természetben tartós, az a leghelyesebb életforma, látjuk a természet tervszerűségét, keressük az örök kiegyenlítődést, a harmóniát. Néha lesujt vele, hogy oly könyörtelenül kinyitja a szemünket: „Töröljük le a növényt a lét táblájáról és nincs többé állat és ember – a Föld kihal... Töröljük le az embert – és a Föld képe nem változik meg, sőt gyorsabban tér vissza a tökéletes harmóniához, amely megvédi a szenvedéstől.” De csak pillanatig tart ez a lesujtottság, hogy újra helyet adjon a megnyugvásnak: „Ami közősségbe tömörül, az alá van vetve a közösséget szabályozó egymáshoz való alkalmazkodásnak, különben harc fenyeget. És nincs béke mindaddig, amíg minden mindennel és környezetével harmonikus egyensúlyba nem olvad. Ez az örök törvény.” Az örök törvényt pedig a nagy szintézis érezteti meg: „minden sors az én sorsom is. Minden, ami van, bennem is van.” (Budapest)


* Raoul H. Francé könyve. Ford. Lambrecht Kálmán, Dante kiadás, Budapest, 1928,


 


 


Vissza az oldal tetejére