Korunk 1926 Március

Amerika és Európa


Lakatos Imre

Rövid idő előtt jelent meg az amerikai könyvpiacon Walter H. Page-nek, az Egyesült-Államok háboru alatti londoni nagykövetének levelezése. A nemrég elhunyt amerikai diplomata, akinek jelentékeny része volt Amerika háborus politikájában s aki különben a legjobb amerikai intellektuell típust képviselte, Londonból fiához intézett leveleiben egyebek közt ezt irja:


„Ne törődj az európai kontinenssel, felejtsd el : nem érdemes vele foglalkozni. Irtsd ki érdeklődésed köréből az európai kontinenst!”


Page bizonyára nem tartozott a tulzó szüklátkörü yankeek közé, akiket kicsinyes puritánizmusból vagy lármás tudatlanságból származó gőg mozgat minden ellen, ami nem amerikai. Ellenkezőleg, az európai kontinens egyik legjobb ismerőjének tartották őt Londonban és neve mellől ritkán hagyták el a great american, a „kiváló amerikai” jelzőt. A tanács tehát, melyet ez az Európában olyan sokat ünnepelt amerikai ad a fiának, a legnagyobb mértékben jellemző a mai amerikai szellem állásfoglalására Európával szemben. Mert a háboru, melyről azt hitték, hogy közel hozta, lelkében még eltávolította az Egyesült-Államok lakosságának tulnyomó többségét Európától. A nagy gazdasági győzelem ellenére, melyet ez a háboru számára és egyedül az ő számára jelentett, Amerika szeretne tudomást sem venni többé a romhalmazról, melynek előidézéséhez annyi lelkesedéssel sietett segítséget nyújtani. Mintha kizárólag csak az Európának kölcsönadott milliárdok visszaszerzése feküdnék szivén, feltünő idegességgel kerül minden lehetőséget, mely a legtávolabbról is azzal a vesze delemmel járhat, hogy kezét politikai szempontból megint az európai darázsfészek felé irányítsa. Pedig minden erőfeszítése előre is sikertelenségre van kárhoztatva, mert Amerika az események természetes fejlődése miatt nincs többé abban a helyzetben, hogy végleg elkülönítse magát a több-kevesebb joggal lenézett európai kontinenstől. A felületek anarchiája alatti mélységekben a világháboru olyan kötelékeket teremtett meg a küzdelemben legszélsőbb ellentéteket képviselő népek között is, melyeket végleg elszakítani ma már többé nem lehet. Európa ma lerázhatatlanabbul és elválaszthatatlanabb módon van hozzá fűzve az új világhoz, mint a háboru előtt valaha.


Amerika háborus közbelépésével beleavatkozott Európa sorsának intézésébe s ennek a beavatkozásnak ma még beláthatatlanul távolmenő következményei megakadályoznak minden visszavonulási törekvést. Mintha az Európa elleni feltünő idegenkedés alatt is csak az a tudatalatti biztosság rejtőznék, hogy fel kell hagyni ebben az irányban minden reménnyel, mert az Egyesült Államok vezetői, bármennyire is akarnának, többé már nem tudnak nem törődni sem Európa gazdasági, sem politikai és társadalmi válságaival. S ezen az a kétségtelenül mélyreható ellentét sem változtathat már, mely a két kontinens között nemcsak gazdasági, hanem politikai és szociális szempontból is mind inkább kiérlelödőben van.


Mert a világháboru Amerika számára is választóvonalat jelent a régi és új politika, a közélet vezetésére beérkező régi és új embertípusok között. A világ gazdasági súlypontja már nagyrészben áttevődött Amerikába s talán csak rövid idő kérdése, hogy minden tekintetben ott helyezkedjék végleg el. Az egyetlen komoly rivális, Anglia szintén a pirrhusi győzelem súlyos gazdasági következményeit nyögi. Amerika ma a világ legnagyobb aranykészletének tulajdonosa s minthogy a pénzegység aranymegalapozásától még az orosz Szovjet-Állam sem tudja teljesen emancipálni magát, a new-yorki Wall-Street irányító szerepe a világ kereskedelmére épúgy, mint ipari,és mezőgazdasági termelésére mind elvitathatatlanabbá válik. És Európa mai szaggatottságában talán nem is olyan hosszu idő kérdése az sem, hogy a gazdasági súlypont áttevődése nyomán, a világ politikai súlypontja is áttevődjék az Atlanti-óceánon. Ez a politikai súlypont Európába Ázsiából került a marathoni győzelem után. Azóta folyton nyugat felé tolódik. Európa mai helyzetében igazán nem akadályozhatja meg sem a gazdasági sem a politikai világsúlypont további nyugatra törését, Amerika felé. A kettő amúgy is majdnem mindig elválaszthatatlanul követi egymást.


Amerikai szempontból ez a fejlődés elkerülhetetlenül magával hozza a Monroe doktrínában megnyilvánuló elzárkozás és politikai kicsinyesség feladását is. Amerika nem ragaszkodik tartósan ez is tradíció sem olyan intézményekhez, sem olyan politikai elvekhez, melyek fejlődését gátolják és tisztánlátott érdekeivel szemben állanak. „Nem vagyunk többé a szerény erejü nemzet mondja Coolidge elnök egyik izenetében amelyiknek csak a védekezéssel kellene törődnie; nagyok és erősek lettünk és új hatalmunk megváltozott kötelességeket ró reánk. Egy évszázadon át az volt első kötelességünk, hogy magunkat védjük, most azonban a világegyensúly fentartásának kötelessége nyugszik már vállainkon.” Ilyen parancsoló átalakulással szemben Amerikában még tehetetlenebb minden maradi törekvés, mint máshol. A régi puritán tradíciók utolsó védői, akik a biblia betüszerinti értelmének védelmében a hires „majom-per” komikumától sem riadtak vissza, ép oly kevéssé akadályozhatják meg ezt az átalakulást, mint azok, akik a régi protestáns gyarmatosok zárkozott lényét nevetséges eszközökkel szeretnék örökre konzerválni katolikusok, zsidók, monarchisták, szociálisták, japánok és négerek ellen. Az amerikainak erős érzéke van a humor, de annál gyengébb a komikum iránt. Bizonyos tekintetben ez is a szellem fiatalságának jele. Ez a fiatalos amerikai szellem pedig ma már szinte öntudatlanul megvetette az alapjait minden maradi erőfeszítéssel szemben egy nagyszabásu és nyilt szellemü gazdasági és politikai imperiálizmusnak, amely felé rohamlépésben közeledik Amerika. Ami a gazdasági világuralmat illeti, ez az Egyesült-Államok számára ma már nem is a jövő zenéje, hanem befejezett és megváltoztathatatlannak látszó tény. Európa hozzávetőleges számítás szerint, húsz milliárd dollárral tartozik ma az amerikai pénzhatalomnak, amelynek árnyéka folytóan nehezedik rá minden európai pénzügyi tanácskozásra s amelynek pénztárai felé irányul végeredményben a békeszerződésekkel megszabott minden pénzügyi jóvátétel. Európai győzők és legyőzőttek egyaránt Amerika javára fognak beláthatatlan időkig vért izzadni, ha a testvérgyilkos háboruból származó kötelezettségeiket teljesíteni probálják. À német pénzügyi jóvátétel egész összege nem futja egyedül Franciaország tartozását az Egyesült-Államokkal szemben és Európa egész mozgósítható vagyona nem közelíti meg azt az összeget, mellyel ez a kivérzett kontinens az Egyesült-Államoknak tartozik. A húszmilliárd aranydollár tartozással szemben a világ egész mozgósítható aranykészlete nem tesz ki többet, mint nyolcmilliárd dollárt s ennek az aranymennyiségnek majdnem hatvan százaléka is már az Egyesült-Államokban van. Kifizetni tehát aranyértékü pénzben, ahogy Amerika követeli, lehetetlen. De a mérhetetlen adósságnak fenntartása is a pénzügyi rabszolgaságot, a leszegényedett Európa proletárizálódását jelenti az amerikai kapitalizmus javára. Más megoldást kellene tehát keresni. Csakhogy eddig minden ilyen irányu törekvést a humánitárius frázisokkal különben elég bőkezüen dobálózó amerikai vezető körök a leghatározottabban visszautasítottak. Az Uniót jelenleg kormányzó köztársasági párt a választásokon kötelezte magát, hogy semmit a külföldi adósságokból el nem enged s az 1922 február 9-én hozott refolding bill is formálisan eltiltja a külföldnek adott bármely kölcsön törlését.


„Európa a lelkiismeretlen adós kiáltotta nemrég a washingtoni törvényhozó testületben Reed szenátor amellyel szemben nem szabad elnézéssel lenni.”


De hogy fizessen az eladósodott Európa, mikor az aranyban fizetés a nagy összegek miatt kivihetetlen s a nyersanyagok és ipari termékek bevitele elől Amerika határait magas védővámokkal zárja el? Emellett az amerikai produkció igen nagy részben ma már szintén kivitelre dolgozik. Az Egyesült-Államok termelik ma a világ búzatermésének 25 százalékát, vastermelésének 45 százalékát, széntermelésének 50 százalékát, petróleum- és réztermelésének 60 százalékát s a világ automobil-ipari termelésének 80 százalékát. És mindezeknek a termelési ágaknak produktivitása szüntelenül növekedőben van. Ez a helyzet nemcsak, hogy lehetetlenné tesz Európa számára minden adósság törlesztést az Amerika felé irányuló export révén, de még azzal a veszedelemmel is fenyegeti az európai adóst, hogy Amerika mezőgazdasági és ipari termékei rövidesen az európai piacokon is a legveszedelmesebb versenytársaivá válnak.


Amerika kihelyezett óriási tőkéinek kifizethetetlen törlesztési összegei tehát szükségképen mint ujabb kölcsönök fognak legnagyobb részben a végletekig eladósodott Európában elhelyezést nyerni. Egy hires angol pénzügyi szakértő, Sir Josuah Stamp kiszámította ennek a tőkenövekedés megszokott szabályait követő folyamatnak igazán fantasztikus jövő következményeit. E számítás szerint azoknak a törlesztéseknek és kamatoknak összege, amelylyel az Egyesült-Államok kinnlevősége ma évről évre növekszik, körülbelül 3´25 milliárd aranyfrankra tehető. Ha ez tovább is így folytatódik, husz év mulva az Egyesült-Államok külföldön elhelyezhető és a fentemiitett okokból szükségképen külföldön is maradó törlesztési és kamat jövedelme 8 milliárd 105 millió aranyfrankra fog rugni évente s a kihelyezéseinek teljes összege a 215 milliárd aranyfrankot éri el. Az európai háborus adósságtörlesztés tervbe vett utolsó évében pedig ha ezt csak ötven évre tesszük az amerikai pénzhatalom évi kamat és törlesztési jövedelme a 35 milliárd és kihelyezéseinek teljes összege a 675 milliárd aranyfrank fantasztikus összegéig fog emelkedni. Talán szükségtelen hozzátenni, hogy ilyen körülmények között Európa háborus adósságtörlesztésének tervbe vett utolsó éve távolról sem jelenti azt, hogy Európa akkorra valóban megszabadul amerikai adósságaitól.


Hogy azonban az Egyesült-Államok prosperitása szempontjából mit jelent ez a 675 milliárdos külföldi kihelyezés, arról fogalmat adhat az a tény, hogy a német birodalom és Franciaország háboruelőtti teljes nemzeti vagyona egymáshoz adva nem éri fel ezt az összeget. És a Sir Josuah Stamp számítása nem valami romantikus közgazdasági regényből van kivéve, hanem az államhitelüzletek normális jövedelmezőségi arányának pontos alkalmazásával készült, amihez még nem is számította hozzá azt a szintén külföldi kihelyezésre alkalmas ujabb vagyont, melyet az óriási arányokban növekedő gazdasági produktivitás termel évről évre Amerikában. Mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a túlnyomóan Európában felnövekedett 675 milliárd aranyfrank majdnem teljes egészében továbbra is európai megterhelés marad. Mert nem a gyakorlatilag lehetetlen visszafizetés által növekszik, hanem legnagyobb részt azáltal, hogy Amerika főkönyvében Európa „tartozik” rovatát folyton ujabb és folyton nagyobb összegekkel terheli meg. Pénzügyileg lehetetlen dolog, hogy egy ilyen összeget a hitel névvel még jogosan illessenek, mert ez a kihelyezés teljesen és örökre mobilizálhatatlan marad és nem áll, nem állhat többé a hitelező rendelkezésére.


És itt akaratlanul is fölvetődik a kérdés, hogy meddig elégszik meg az amerikai hitelező azzal, hogy külföldi befektetéseit folyton halmozza, anélkül, hogy azokhoz viszonyított ellenszolgáltatásokat kívánjon érte és meddig fogja az európai adós rohamosan növekedő eladósodását, mely bizonyos idő mulva nemzeti vagyona teljes értékét is jóval túlhaladja, tovább türelmesen viselni anélkül, hogy valamit is tegyen, ami ezt a helyzetet gyökeresen megváltoztassa. Ez a valami természetesen nem lehet az adósságok kifizetése, mert az lehetetlenség. Elképzelhetetlen az is, hogy Európa hosszasan elviseljen egy gyarmati helyzetet, amelyhez Amerikának a mai gazdasági rendszerre épülő fensőbbsége és a vele szemben fennálló európai kötelezettségek végnélküli növekedése könnyen vezethet. „A világnak eddig alkalma volt megismerni az amerikai lirát irta nemrég egy nagy new-yorki lap a háborura célozva most megtanulja ismerni az amerikai prózát s ez csak üdvös hatásokkal járhat számára”. Európa alighanem üdvösebbnek látná, ha továbbra is eltolhatná magától az amerikai próza mindinkábbb fenyegető keserü poharát, mert a helyzete igy lassanként egy proletárizálódott földrész helyzete lesz egy másik, kapitálista kontinenssel szemben, mely vaskövetkezetességgel hajtja őt érdekeinek szolgálatába mindaddig, amig valamilyen forradalmi ténynyel nem sikerül neki emancipálnia magát az eddigi gazdasági viszonylatok szerint lerázhatatlannak látszó kötelezettségei alól. Olyan probléma ez, amely bizonyára fontos kihatással lesz az egész világ jövő gazdasági és politikai fejlődésére s amelynek eldöntésében alighanem nagy szerepet fog játszani annak a másik nagy ellentétnek milyen irányu jövő fejlődése is, mely a mai Oroszország és a világ többi részének mai gazdasági rendszere között tátong. Egyelőre azonban meg kell elégednünk a probléma fölvetésével, melyet annyi előreláthatatlan dolog komplikálhat még s amelynek esetleges kedvezőbb alakulásához másrészt annyi előreláthatatlan dolog járulhat hozzá a jövőben, hogy a következményeit ma még teljesen beláthatatlanoknak kell tartanunk. De annyit mindenesetre már ma kétségtelenül meg lehet állapítani, hogyha az Egyesült-Államok kormánya a kihelyezett tőkék visszafizetésének jelenleg követett rendszerét továbbra is mereven fenntartja, Európa viszonya Amerikához belátható időn belül már tarthatatlanná fog válni.


Ezen a ponton szövi különben át a két világrész viszonyát egy másik nagy ellentét is : a szociális és gazdasági fejlődés irányának ellentéte. Amerika az individuálizmus és a kapitálizmus irányában fejlődik tovább, sőt igazi nagyszabásu fejlődését ebben az irányban most kezdi el. Azt lehet mondani, hogy a kapitálizmus sorsa Amerikában fog végleg eldőlni. Itt kell megmutatnia és valószínüleg itt is fogja megmutatni, hogy milyen produktiv munkára képes még az emberiség érdekében. Európa ezzel szemben az individuum gazdasági és társadalmi szabadságának mind erősebb korlátozása felé halad. Bolsevizmus, szociálizmus, fascizmus, nacionálizmus, konzervativizmus, különböző szempontokból, de mindezt a korlátozó tendenciát képviselik. Az amerikai jól érzi mindezeknek a doktrínáknak szelekció-ellenes, tehát haladásellenes élét is. Ezért fordítja mind határozottabban a No help wanted, „nincs szükségünk segítségre” jelmondatot Európa mai világjavitó ideológiájával szembe.


A két földrész közötti ellentétet politikai szempontból mi sem bizonyítja jobban, minthogy Amerika legőszintébben haladó szellemei azok, akik a szociálista tendenciák ellen harcolnak, mert az amerikai haladás számára különösen hasznavehetőt nem látnak benne. Mig Európa társadalmi és gazdasági kérdésekkel foglalkozó elméinek gondolkozásában ma már szinte pártkülönbség nélkül mind nagyobb teret foglalnak el a szociálista eszmék. Az okot teljesen abban kereshetnők, hogy a mai Európa bizalmatlan az egyén szabad mozgásával szemben, mert a háboru alatt és azután számtalanszor lehetett tanuja az egyéni akció katasztrófális visszaéléseinek a köz rovására.


Az egyén érvényesülését felszabadító társadalmi és gazdasági szabadelvüség abból az Angliából indult ki, mely polgárai szabad tevékenységének hosszu ideig szinte korlátlanul újabb területeket tudott szolgáltatni és ugyanez a szabadelvüség él egészséges fejlődésképességgel tovább a korlátlan lehetőségek mai földjén, Amerikában. A háboru utáni Európa lakósságának összezsugorodott életlehetőségei között azonban az egyén nagyobb arányu érvényesülése a hiába küzdők tömegei előtt majdnem mindig a kollektivitás megrablásának látszik és igen sok esetben tényleg az. Amerikában az egyéni érvényesülés a bőségből merit, Európában abból a szegényes legszükségesebből, amelyet a világháboru nagy értékpusztitásai még meghagytak. Az az ösztönszerü idegenkedés tehát, melyet a mai Európa az egyéni aktivitás szabadságával szemben tanusit, emberileg, lélektanilag és történelmileg megmagyarázható. De mindez semmit sem változtat azon, hogy a sok gazdasági és társadalmi korlátozás, mely a háboru utáni határok áthatolhatatlanságával együtt a mai európai ember szabad mozgására kényszerzubbonyokat rak, anélkül, hogy a közösség rovására valóban elkövetett visszaéléseket meg tudná szüntetni, Európát a kikerülhetetlen dekadencia felé hajtja. És nem változtathat azon sem, hogy ugyanakkor Amerika szerencsés helyzete adta előnyeivel, polgárai szabadságának tradicionális tisztetetbentartásával és azzal, hogy az egyéni érvényesülés határait óriási, szinte túlléphetetlen körzetben szabja meg, a legnagyobb szabásu fejlődés előtt áll. És az amerikai fejlődés, amint ma már minden objektiv szemlélő megállapíthatja, nem a a Marx által kikerülhetetlennek mondott irányban, a luxus és nyomor szörnyüséges ellentétéhez, hanem a nagy tőkekoncentrációk mellett is már az általános jólét határozott emeléséhez vezetett.


Aki az amerikai munkások mai kereseti viszonyait ismeri, aki tudja, hogy például a Ford-üzemekben egy közönséges munkás naponta két, egy tanult munkás napi tiz dollárt keres, aki látta amerikai összejöveteleken, hogy ruházatában és egész megjelenésében mennyire lehetetlen megkülönböztetni az ipari munkást a jómódu polgártól, aki látta a kényelmes és jól berendezett amerikai munkásházakat, annak ezt részletesebben bizonyítani nem szükséges. De bizonyítják mindezt a kitünően összeállított és a gazdasági élet minden területére kiterjedő amerikai statisztikák is, amelyek semmi kétséget nem hagynak aziránt, hogy az Egyesült-Államokban a nép széles rétegeinek vagyonosodása folytonos és erős növekedésben van.


Ezzel a bővérü Amerikával szemben Európa a beteges vérszegénység tipikus kórképét nyujtja. A két világrész ellentéte, melyet a nagy vonások kedvéért talán tulságosan is leegyszerüsitettünk, így kétségtelenül nem a legkedvezőbb előjelek között indul meg Európára nézve. A versengők egyike erős politikai és gazdasági egység. A másikat csak a nehéz jövő kovácsolhatja egy egységes blokkba, egyelőre még távol van ennek a lehetőségétől is. A harc azonban áll, ha európai oldalról még nem is látják azt tisztán. A küzdelem gazdasági téren, teljesen egyenlőtlen fegyverekkel már kezdetét is vette. Politikai és társadalmi téren azonban még a felületek alatt lappang és nyilvánosságra törését könnyen Európa belső harcai előzhetik még meg.


 


Vissza az oldal tetejére | |