FĹ‘oldal

Korunk 1926 Február.

Középeurópa gazdasági problémaja


Beder Sándor


 


„A Duna-parton soh ´se éltek


Boldog, erős, kacagó népek?"


Ady


 


 


Az osztrák-magyar monarchia feldarabolása valóságos gazdasági anarchiát teremtett Európa közepén. A Duna-medence nemzetei függetlenitették magukat a gyűlöletes Habsburg-szolgaság alól, azonban a nemzeti függetlenség kivivása a gazdasági problémáknak egész légióját vetette fel. Mintha a duna-melléki népekre valami speciális átok nehezedne, hogy az egyik évszázados probléma megoldásával új, ismét századok munkáját igénylő problémák zúdulnak reájuk.


Abban már a mértékadó vélemények is megegyeznek, hogy a drágaságnak, az életnivó sülyedésének, az exisztenciák bizonytalanságának, a kulturális élet lezüllésének, szóval a közép-európai anarchiának legmélyebb oka a javak cseréjének mesterséges akadályozásában rejlik.


A dunai monarchia, bár igen tökéletlen alakban, olyan gazdasági egységet ölelt fel, mely a benne élő népek főbb gazdasági szükségleteinek megfelelt, Ellenben a dolgok új elrendezése gazdasági tekintetben visszaesést jelent a régivel szemben, amennyiben egy jói megszervezett gazdasági egységet rombolt szét az új határvonalakkal. És ennek a gazdasági egységnek mesterséges vámhatárokkal való feldarabolása olyan korban történt, mely világosan mutatja, hogy csak a nagyobb termelő és fogyasztó gazdasági egységek életképesek. A szétrombolt gazdasági élet demoralizálásához végzetesen hozzájárult a háboru folytatása megváltoztatott fegyverekkel: be- és kiviteli tilalmakkal, felfokozott védvámokkal. Igy sikerült az apró államoknak egymástól elzárni a természetes piacot s ezzel még jobban elmérgesiteni a népek közötti viszonyt.


Azzal a kérdéssel, hogy miként lehetne Középeurópa államait megmenteni a fenyegető gazdasági összeomlástól, Európa számottevőbb politikusai és közgazdászai egy idő óta állandóan foglalkoznak úgy előadásaikban, mint a sajtóban és mindannyian egyhangulag követelik az utódállamok gazdasági közeledését, ajánlva szorosabb kapcsolatok teremtését az egyes országok között.


Mivel a Duna olyan forgalmi út, mely az országhatárokkal mesterségesen szétdarabolt területrészeket természetesen összeköti, ezen elgondolások közül legvilágosabb koncepcióju a dunai konföderáció terve és ennek a megoldásnak az eszméje a legrégibb is az összesek közül. Már Kossuth Lajos felismerte a Duna-medence gazdasági egységének szükségességét és felhivta a dunai népek közös érdekeire a figyelmet. Ma sem tudnak egyebet ajánlani azok, akik véglegesen és maradék nélkül akarják megoldani Középeurópa problémáját, mint politikai és gazdasági uniót a dunai államok között. Sajnos, épen a dunai konföderáció eszméje a legnépszerütlenebb mindazok szemében, akik tényleg befolyással is vannak az ügyek menetére. Az ellenvetések részben politikai, részben gazdasági természetüek.


            A politikai nehézségekkel – szembeszökőségük miatt röviden végezhetünk. A győztes utódállamok, akik érdekeik védelmére a kis-ententeba tömörültek, a legridegebb elutasitás álláspontjára helyezkednek minden konföderációs tervvel szemben, mivel nemzeti államaik kiépitését látják veszélyeztetve az ilyen irányu kisérletekkel. Attól tartanak, hogy a politikai és gazdasági unió eszköze lehet a Habsburgok restaurációs terveinek, de mindenesetre a monarchia volt uralkodó nemzetei – a német és a magyar – jutnának tulnyomóan előnyös helyzetbe. Épen ezért a kis-entente politikusok s különösen ezeknek legmozgékonyabbja, Eduard Benes, Középeurópa problémáira vonatkozó minden megnyilatkozásában igyekszik minden konföderációs tervet kompromittálni. Csodálatosképen egyezik a győztes utódállamok álláspontjával a legyőzött Ausztria és Magyarország szintén elutasitó álláspontja. Ausztria végül is Németországhoz fog csatlakozni s ezért nem célja, hogy bármiféle konföderációs alakulatban részt vegyen s ilyenformán életképességéről bizonyságot szolgáltasson. Magyarország pedig nem akar hozzájárulni jelenlegi határainak véglegesitéséhez azáltal, hogy a dunai szövetségbe mai területével lép be.


Most nézzük meg, milyen felfogás uralkodik a nyugati hatalmaknál a konföderációs tervekkel szemben. Olaszország minden e fajta tervben a régi osztrák-magyar monarchia feléledését látja. Anglia sem menne bele, hogy a dunai államok szövetségének megalakulásával elveszitse egyik legjobb fogyasztóterületét és iparának, kereskedelmének egy új 50 millió lakosu egységes vámterület versenyt támasszon. Mert, ha ezek az államok a konföderációval együttjáró vám-unióba lépnének, megközelitenék a gazdasági egység ideálját és csaknem mindent előállithatnának saját területükön. Egyedül Franciaország látna szivesen egy konföderációs alakulást, mivel ez Németország hatalmát ellensulyozná Európában, azonkivül Angliának a csápjait is megnyirbálná, amelyek mindjobban belenyulnak Középeurópa zavaros vizeibe.


            A konföderációs egyesüléssel – a kérdés gazdasági oldalát tekintve – természetesen mindig együtt jár az egységes gazdasági terület, a vámegyesülés, a vám-unió. Az a nagyvonalu gazdasági fejlődés, melyet az amerikai Egyesült-Államok és Németország elértek, természetesnek tünteti fel azt a törekvést, mely kisebb szomszédos országokat politikai és gazdasági unióba óhajt tömöriteni.


A világháboru utáni tanulságok érveket szolgáltattak a politikai közösség nélküli, kizárólagos gazdasági unió elve mellett. A gazdasági unió vagy közelebbről megjelölve, a vám-unió önálló államok megállapodása aziránt, hogy közös vámvonallal veszik magukat körül. Az ilyen vám-unióban résztvevő államok külön önálló állami életet élnek, egymás közt teljesen szabad forgalomban állanak, kifelé mégis mint egységes gazdasági test jelennek meg. Vám-külfölddel szemben közösen megállapitott vámtarifájuk van, ezen tarifa alapján közös egyetértéssel kötnek a külföldi országokkal kereskedelmi szerződéseket. A történelem folyamán a vám-unió eszméje ismételten felbukkant. Azonban teljes sikerrel eddig csakis a német vám-uniós törekvések jártak, valamint Ausztria és Magyarország vámegyesitése. A mult század elején számos német vámterületből egyesitették egy vámterületté a Németbirodalmat, ámde e siker nem kis részben annak tulajdonitható, hogy a német államok ez időre a politikai egyesülésre is megértek. Nem szabad ugyanis szem elől téveszteni, hogy a vám-uniós megállapodásnak óriási nehézségei vannak, mert jóllehet csak gazdasági közösséget jelent, mégis minden vámegyesülés csakis politikai áldozatok árán, lemondó gesztussal érhető el, lévén a gazdasági élet önálló intézése a politikai függetlenség egyik kelléke.


Vámuniós alakulat a dunai államok között – bármilyen tetszetősen hangozzék is – a mai viszonyok között teljességgel lehetetlennek látszik, mivel az egyes államokban a gazdasági helyzet annyira különböző, hogy azokat egységes gazdasági egységbe tömöriteni nem lehet, mert a versenyviszonyokat teljesen megváltoztatná. Nem is szólva az egyes államok pénzügyi berendezkedései: adók és monopoliumok különféleségéről, melyek, közbeeső vámvonalak nélkül nem tarthatók fenn, nehézségekként emelkednek fel a különböző valutarendszerek és jegykibocsátó bankok, Már pedig egységes gazdasági területen csak egyféle valuta és egy jegykibocsátó bank lehet, máskülönben a valutaviszonyokat rendben tartani nem lehet. Ezekhez ti nehézségekhez járul döntően a kereskedelmi politika egységes irányitásának lehetetlensége. A vámunió ugyanis közös szervet tételez fel a vámtarifa megállapitására, ami az érdekelt államok önállóságának korlátozása vámpolitikai kérdésekben. Ausztria-Magyarország közös vámterülete ilyen közös szerv nélkül egész különálló természetü volt. Azonban a két ország ilyen vámegyesülése csak elméletben látszott olyan ideálisnak, mert a külföldi export és Import szabályozása körül merültek fel a legnagyobb zavarok. Amikor más államokkal kellett a Monarchiának vám- és kereskedelmi szerződést kötnie, akkor mindig kiéleződött az ellentét a két állam gazdasági érdekei között. Magyarország agrár érdekeivel szemben Ausztria a maga indusztriális érdekeit igyekezett érvényre juttatni. Itt a vám közösségben élő két ország gazdasági érdekei ütköztek össze; az elképzelendő dunai vámunióban öt vagy hat ország annyira eltérő követelésekkel állana elő minden tarifa és szerződés tárgyalásánál, hogy azokat egy kalap alá hozni lehetetlen volna. A különböző gazdasági helyzetü és kulturáju dunai országok parlamentjei vagy kormányai vámpolitikai kérdésekben sohasem tudnának megegyezni és egységes álláspontra jutni. Szükség volna


tehát egy közös szervre, vámügyi tanácsra, mely diktálna ilyen természetü kérdésekben a máskülönben független országoknak. Azonban a vámpolitikai közös szervnek nemcsak politikai nehézségei vannak, hanem gazdasági szempontból is számos nehézség áll elő. Ezen nehézségeknek pedig a vámuniónál mindig politikai élük is van. A dunai vámunió ellenzői azt állitják, elhárithatatlan az, hogy egyik vagy másik állam kezébe ne kaparintsa az egész közös gazdasági terület kereskedelmének irányitását, aminek aztán feltétlen a vámunió felbomlására kell vezetnie. E nehézségek okai annak, hogy a vámuniókra vonatkozólag felmerült tervek hosszu sorozata meddő maradt. Ugyanez a sorsa a dunai vámuniónak is. Le kell számolnunk a gondolattal, hogy a mai gazdasági viszonyok közt – nem is emlitve a politikai helyzetet – a dunai államok teljes vámuniója nem lehetséges s így bármennyire is ideálisnak látszik ez a megoldása boldogabb jövő megalapozása érdekében, a vámuniós törekvések eszmekörében jó ideig nem fognak komolyabb tárgyalások indulni.


A békeszerződésben vannak nyomok arra, hogy az Osztrák-Magyar monarchia széthullott részeinek gazdasági közeledése létrejöhessen. Felhatalmazták Ausztriát, Magyarországot és Csehszlovákiát preferenciális vámrendszer bevezetésére. A három állam azonban ezzel a jogával nem élt. Azóta is ismételten előfordult, hogy a Nemzetek Szövetségében a preferenciális vámrendszer eszméjével foglalkoztak.. Az angol és francia sajtó gyakran cikkezik arról. hogy milyen előnyös volna a közép európai államok gazdasági szövetkezése preferenciális vámrendszer útján.


Ez a vámrendszer kedvezményes vámelbánással biztositaná az egyes államok közötti forgalmat a preferenciális egyesülésben részt nem vevő külföldi országokkal szemben. Tehát jelen esetben a Duna-medence országai nem alkotnának egységes gazdasági területet. sőt a közbeeső vámvonalak is fennállanának s megadnák a lehetőséget arra, hogy gazdasági ügyeit mindenik állam függetlenül, önállóan intézhesse és saját külön valutáját is fenntarthassa.


Azonban ilyen preferenciális vámrendszer bevezetése két igen nagy akadállyal találkoznék. Egyik ilyen akadálya védővámok fokozott bevezetése az európai országokba. Természetes, hogy egyik ország védővámos intézkedéseire a másik ország ellenvámmal felel s így a véd vámos politikával való operálás az általános drágaság legfőbb okozója. A védővámok legnagyobb apostolának, magának Liszt Frigyesnek a tanítása szerint is, a védővámok csak nevelővámok jellegével szabad. hogy birjanak az egyes iparágak kifejlődéséig, azontul nincs szükség rájuk, mert káros hatásuak. A védővámnak iparfejlesztő hatása pedig csak akkor van, ha a piac elég nagy arra, hogy nagy üzem kifejlődhessék. A dunai államok pedig tul kicsinyek ahhoz, hogy bennük nagy üzemek fejlődhessenek ki, mivel a mai uralkodó vámpolitika mellett minden ország legfőképen csak saját fogyasztóközönségére támaszkodhatik. Ezenkivül a kis államok már azért sem gondolhatnak fokozott exportra, mivel már a szomszéd országban is a nyugati világhatalmak nagyiparával kell versenyezniök. Világosan állhat tehát mindenki előtt, hogy a kis államok önmagukban élni tudó, zárt gazdaságra való törekvése tisztára nagyzási hóbort.


Mégis azt látjuk, hogy a legutóbbi években az egyes államok részéről kidolgozott és életbeléptetett vámnomenklaturákban oly árukat is találunk védővámos tarifával megterhelve, melyeket az illető állam sohasem termelt s szándékában sincs azokat a jövőben sem termelni, mivel hiányzanak azok a feltételek, amelyek ezen áruk gyártásának előfeltételei. Ha jobban szemügyre vesszük ezeket az indokolatlannak látszó vámfelemeléseket, könnyen megtaláljuk azok inditó rugóit. E vámfelemelések ugyanis harci eszközöknek vannak szánva, amelyeket a közeljövőben kötendő kereskedelmi szerződések tárgyalása folyamán akarnak felhasználni. Vagyis nem egyebek fenyegetéseknél, amelyeknek az a célja, hogy a szembenálló államok minél kedvezményesebb vámtételeket csikarjanak ki egymástól.


            A preferenciális vámrendszer bevezetésének másik akadálya már nemzetközi jellegü lévén, csak a legnagyobb nehézség árán volna elintézhető. Ez az akadály pedig a legnagyobb kedvezmény elve, mely szerint a másik állammal szerződésben levő ország minden olyan vámleszállitást, amelyet a szerződés tartama alatt egy harmadik államnak megad, minden ellenszolgáltatás és haladék nélkül alkalmazza a vele ezen az alapon már előbb szerződésre lépett államokkal szemben is: az ily vámleszállitásért tehát nem kiván ettől az államtól ellenszolgáltatást még akkor sem, hogyha a harmadik államnak ezt ellenszolgáltatás fejében engedélyezte. A legnagyobb kedvezmény elve Keletről ered. A Kelettel való kereskedelmi összeköttetést a nyugati államok régóta kivánatosnak ismerték fel s mivel itt a vámok nagy szerepet játszottak, erősen törekedtek arra, hogy e piacokon más államoknál hátrányosabb helyzetbe ne kerüljenek. Ebből származott a „nyitott kapu politikája", mely abban állt, hogy Kelet minden nyugati államnak egyformán hozzáférhető kereskedelmi terület. Ez például Törökország vám politikai függőségével volt egyenlő, mert az áruk származási helye szerint a különböző elbánás jogát nem gyakorolhatta. A nyugati országokra a legnagyobb kedvezmény elvét a tizenkilencedik század liberális vámpolitikája terjesztette ki, de itt már nem egyoldalu, hanem kölcsönösségi alapon vagyis az államok függetlenségét nem sértő módon. Azonban a legnagyobb kedvezmény elvének nemcsak előnyei, hanem igen jelentékeny hátrányai is vannak. Ilyen hátrány mindenekelőtt az, .hogy kereskedelmi és vámszerződések kötésénél, mikor vámkedvezmények engedélyezéséről van szó, mindig szem előtt kell tartani, hogy azt más államok is élvezni fogják. Ez az engedmények nyujtásában tartózkodóvá teszi az államokat és: a kereskedelmi szerződések kötését megneheziti.


A békeszerződések új helyzetet teremtettek a legnagyobb kedvezmény elvének terén. Ugyanis a győztes államok igyekezvén maguknak gyarmataikban biztos piacokat szerezni, a Páris-környéki békeszerződésekben fen tartották maguknak a gyarmatokban való különbözeti elbánás jogát; ugyanakkor kötelezték a legyőzötteket arra, hogy nekik a legnagyob kedvezményt biztositsák. Ezzel a középeurópai preferenciális vámrendszer kiépitése majdnem lehetetlenné van téve, mivel a vámcsatlakozási kedvezményt a békeszerződés értelmében a győztes nyugati hatalmak maguk részére is igényelhetnék. Igy csakis a teljes vám-unió volna lehetséges, aminek azonban ezidőszerinti legyőzhetetlen nehézségeit már felvázoltuk.


Egészen a legutóbbi időkig a kis-entente államai a merev elutasitás álláspontjára helyezkedtek minden olyan törekvéssel szemben, mely Középeurópa természetszerüleg kialakult szervezetét akarta ismét reorganizálni. Különösképen a dunai konföderáció, valamint a vámunió eszméjét igyekeztek diszkreditálni. A nyugati hatalmak vezetői azonban világosan látták, hogy a nyugati válság csak folytatása a középeurópainak s a rothadás fészke tulajdonképen a Duna mellett keresendő. Ez okból több megbeszélést folytattak a dunai államok együttmüködeséről, melyet legfőképen a Nemzetek Szövetsége akart megvalósitani. A kis-entente államok s különösen legmozgékonyabb szellemük, Eduard Benes, mindannyiszor meghiusitotta az ily irányu akciók bővebb kifejlését. Még Ausztria szanálása céljából sulyos terheket is vállalt Csehszlovákia, csakhogy végleg lekerüljenek a napi rendről a különféle konföderációs, vám-uniós és másfaita kombinációk. Nyilvánvaló azonban, hogy sem Ausztria, sem Magyarország szanálása nem valósitotta meg azt a reményt, melyet e szanáláshoz füztek. Ausztriának csatlakozási mozgalmát kezdték komolyan venni még a kis-entente körökben is. Ezért Benes a Népszövetség zászlaja alatt új akciót inditott és kidolgozta egy osztrák-csehszlovák; munkaközösség tervét, hogy ezzel megakadályozza Ausztria csatlakozását Németországhoz. A csehszlovák parlament mult év juniusi ülésszakán tartott expozéjában pedig bejelentette a külügyminiszter, hogy Ausztria felsegélyezésére való tekintettel revizió alá veszik a kis-entente államoknak idevonatkozó gazdasági szerződéseit. A szanálás ujabb szakasza az lesz, hogy átvizsgálják a vám tarifákat és szorosabbra vonják az egyes államok közötti kapcsolatokat.


            Benes gondolatmenetét egy ujságcikkben publikálta, mely Romániában is megjelent az „Adevărul” 1925. augusztus 3-iki számában. Nézzük mit akar Benes? A cikkben először is áz utódállamok nevében elutasitván minden konföderációs elvet és javaslatot, az osztrák-csehszlovák kereskedelmi szerződést állitja oda mintául. Oda konkludál, „hogyha más területeken is alkalmazzák ezt a rendszert, azzal fog végződni, hogy Középeurópa államai között egy bizonyos gazdasági közösség fog kialakulni.. A közösség, tiszteletben tartva egészben az alkotó elemek függetlenségét, képes lesz kielégiteni az összes életszükségleteket és a gazdasági fejlődés lehetőségét is megadja:"


"Nem dunai gazdasági föderációra, vám- vagy pénz-unióra van nekünk szükségünk, ahogy általában hirdetik azok, akik Középeurópa helyzetét még mindig a háboru előtti szemekkel nézik, hanem kooperációra, gazdasági és politikai együttmüködésre független államok között. Kereskedelmi és gazdasági egyezmények által tudjuk ezt elérni, melyek eléggé hajlékonyak és szabad szellemüek lesznek ahhoz, hogy azokat a változó szükségletekhez alkalmazhassuk és mélyithessük. Egy ilyen irányu együttmüködés – kizárva a visszatérést a politikai és gazdasági multhoz – az én véleményem szerint elegendő lesz arra, hogy Középeurópa egészséges és szilárd jövőjéhez szükséges alapfeltételeket megteremthesse. Természetesen mindegyik elemben meg kell legyen az erős akarat ahhoz, hogy lojális módon működjön együtt és független életet éljen.


"Ennek a kooperációnak meg van és mindenkor meg lesz a politikai és intellektuális része. A csehszlovák külpolitika szállitja ehhez a bizonyitékokat. A kis-entente hangsulyozván és egyesitvén az összes közép európai államok közös érdekeit, lerakta az alapjait egy fontos középeurópai politikai közösségnek. Csehszlovákia szerződései. melyeket Középeurópa más államaival kötött – értem leginkább az Ausztriával kötött szerződést szélesitették ki indirekt módon ezt a közösséget. Ezek nyitották meg azt az utat, melyet követhetünk, ha ki akarjuk elégiteni a közös élet minden gazdasági és földrajzi szükségletét, valamint a békés és konszolidáló politikának érdekeit."


Ez Benes formulája. Amint látjuk, ez a formula nem felel meg sem a vámuniós törekvéseknek, sem a preferenciális vámrendszer eszméjének. A háboru előtti régi recept szerint kereskedelmi szerződések rendszerével akarja behálózni Középeurópát.


Szerinte ez elég ahhoz, hogy a dolgok véglegesen rendbe jöjjenek. Mindenek fölött a kis-ententot állitja be a dolgok közepébe; melyre lehet épiteni, melynek kibővitésével létrejöhet az általa oly zavarosan megfogalmazott gazdasági közösség. Pedig jól tudjuk, hogy, a kis-entente legfőképen akadálya annak, hogy Középeurópába a normális állapotok helyreálljanak, lévén kimondott célja e szövetkezésnek a háboru utáni helyzet fenntartása. Ennek a politikai helyzetnek gazdasági következményei világosak: Mindegyik közép európai államnak jelenlegi helyzetében az az érdeke, hogy külkereskedelmét növelje. Az egyiknek azért, mert területi veszteségek érték, amelyek kényszeritik, hogy szükségletei megvásárlása céljából minél több árut adjon el. Az exportra törekvő államok mindenütt fölemelt vámokba ütköznek. Mindegyik nép külföldi piacokra törekszik és mindegyik a maga piacait védvámokkal zárja el. A helyzet mintha szomoruan jgazolná Clausewitz filozófiáját: a háboru nem más, mint a béke politikájának folytatása, de más eszközökkel. Most megforditva áll: a béke nem más, mint a háboru folytatása, de megváltoztatott, u.n. gazdasági fegyverekkel.


Milyen eszközök kinálkoznak arra, hogy a gazdasági téren folytatott háborunak e circulus vitiosusából kikerüljünk? Ha a kereskedelmi politika s különösképen a vámpolitika a tiszta ész munkája volna, a szabad kereskedelem kellene legyen nemcsak Középeurópa, de az egész világ vámpolitikája. A szabad kereskedelem proklamálásával, a vámhatárok lerombolásával megszünne a vámpolitika. Azonban a gazdaságpolitika minden időben kompromisszum volt a helyesnek érzett elgondolás és a pillanatnyi érdekek között, amelyeket a jelen szab meg.


Végül is, amint az általános leszereléssel korlátozni akarják a harci fegyverkezést, nem lehetne-e legalább korlátozni egy másfajta leszereléssel a gazdasági fegyverek igénybevételét is? Véleményem szerint igen. Erre azonban Benes formulája nem elég, nem célravezető. Legfeljebb átmenetileg teremthet gazdasági fegyverszünetet Középeurópában. Az általa proponált, egyes államok közötti kétoldalu kereskedelmi szerződések igaz, könnyebben megvalósithatók, de egyáltalán nem biztositják a gazdasági élet. egységét. Államközi kereskedelmi szerződések helyett, nemzetközi kereskedelmi egyezményeket kellene életbeléptetni. A középeurópai államok kollektiven egymást arra köteleznék, hogy lépésről-lépésre csökkenteni fogják a vámokat. Ez a kollektiv egyezmény a Nemzetek Szövetségének védelme alá helyezve megadná a kereskedelmi kapcsolatok biztonságát; megteremtené az árucsere általános nemzetközi normáit, véget vetne az örökös vámpolitikai fenyegetéseknek. A kereskedelmi élet stabilitása már annyi enyhülést hozna Középeurópa összetört gazdaságának, hogy könynyebben lehetne munkálkodni azon a politikai és gazdasági ideológián, melyet végül is valóra kell váltson az emberiség nagy közösségének a gondolata.


 


 


 * Az 1926-os lapszám digitalizálásakor a betűhűség elvét alkalmaztuk.


 


Vissza az oldal tetejére