FĹ‘oldal

Korunk 1926 Február.

A szellemi munka eliparosodása korunkban

Nyilvánvaló, hogy az olyan társadal mi berendezkedés mint a mienk, amely az emberek közötti cserét kizárólag anyagi javakkal, közelebbről csak pénzzel tudja mérni, fokozatosan elanyagiasitja az emberi élet és emberi közlekedés azon vonásait is, amelyeknek tulajdonképen nincs semmi közük életünk matériális alapjához. Mivel a mai emberek között nincs más értékmérő, mint a pénz, akarva nem akarva, pénzzel fogjuk mérni, amikor kicserélésre kerülnek, azokat a „javakat” is, amelyek nem gazdasági természetüek s eredetileg pénzzel nem is értékelhetők. Ez a körülmény, amely a nem gazdasági természetü emberi javak, pl. szellemi termékek, gondolatok, érzelmek, stb. szükségképeni elgazda ságositásához vezet, többnyire teljesen kiforgatja e javakat eredeti természetükből s értéküket „jó pénzben” megállapítva, épen attól fosztja meg őket, ami a legnagyobb érték volt bennük. Hogy az érzelem értékét pénzben fejezze ki, e gondolattól a legmegrögzöttebb spekuláns is vissza fog riadni. S az is megtörténhetik, hogy egy jó humoreszken kacagva, azt a könynyelmü kijelentést teszi, hogy „sokért nem adta volna”. Ha azonban tényleg arra kerül a sor, hogy megvegye a könyvet a boltban, egész bizonyosan sokalni fogja az „érét”.


Legkirívóbban megnyilatkozik a kapitalizmus elgazdaságosító hatása a szellemi termékek árucikké változtatásában, hogy ne mondjuk, degradálásában. Degradálás azért, mert visszahat magára a szellemi termelésre is, amely e hatás alatt később már tényleg árucikket produkál.


Egy német ujságíró nem régen statisztikát csinált a német „cikktermelésről”. Mi sem bizonyítja élénkebben a fentieket. E statisztika szerint Németországban 15.000 ember van, aki magát irónak mondja s néha az is. E számban nem foglaltatnak benne a fixfizetéssel alkalmazott szerkesztők, szakírók, akiknek száma legalább 14 ezerre megy. Ha az előbbi 15.000 iróra fejenként és hetenként csak négy cikket veszünk fel (ami jóval alul van az átlagos termelésen), úgy e 15.000 író összesen hetenként 60.000 cikket küld a cikkpiacra. Nagyon elterjedt szokás azonban régebbi cikkek újabb elhelyezésével is próbálkozni, anynyira, hogy fejenként és hetenként legalább öt régebbi cikket kell felvennünk. Ez kitesz ujabb 75.000 cikket, az előbbi 60.000-rel 135.000 cikket, amely hetenkét vevőt keres.


A 2000 nagy német napilap és 5000 komoly folyóirat szerkesztőségében ül ezeken kívül még 14.000


 szerkesztő, aki nemcsak szerkeszt, hanem ir is. A szerkesztők általában nem irnak kevesebbet, mint a szerkesztőségen kivül álló irók, ugy, hogy a 4000 napilapszerkesztő megír bizonyosan hetenként 16.000 cikket s szétküld legalább 32.000 régebbi cikket. A folyóiratok szerkesztői már kevesebbet irnak, hetenként és fejenként egy újat, tehát 10.000-et s szétküldenek még 10.000 régit.


A német „cikk-piacon” tehát hetenként 187.000 cikk jelentkezik felvételre. Egyedül az íróktól. De e mellett még egy egész rakás cikket küldenek a hivatalok, egyesületek s a „lap barátai” sem restek néha megszólalni, hogy a hivatásos tudósitókról ne is beszéljünk. Mindent összevéve a német papirözön statisztikusának számítása szerint Németországban hetente egy félmillio cikk jelentkezik elhelyezésre. Rendelkezésre áll a 2.000 napilapban és az 5.000 folyóiratban legfeljebb 380.000 cikk számára hely. A nagy berlini lapok redakcióinak megfigyelése még elrettentőbb túlprodukcióról számol be. Egy lap, amely hetente 300 cikket tud felvenni,átlag több, mint 5.000 cikket kap ugyanazon idő alatt. Azaz a kínálat tizenhatszor nagyobb a keresletnél.


Nyilvánvaló, hogy a szellemi termelésnek ily túlprodukciója csak azzal vált lehetségessé, hogy a kapitalista szellem hatása alatt itt is meghonosodott a piacra termelés s a gazdasági kényszerüség kivetkőztette az irói munkát eredeti formájából, amelynek lényege éppen az egyéniség kihangsúlyozása, az egyénnek egyénhez közvetlenül szóló megnyilatkozása. Éppen ez az, amit a közbeiktatódó „cikk-piac” lehetőség szerint redukál s ezzel éppen szellemi karakterétől fosztja meg a „cikkek” legnagyobb részét.


A kapitalista szellemnek úgyanezt a hódítását figyelhetjük meg a szel lemi tevékenység egy egészen más területén, a műgyüjtésben. Csak el kell olvassuk a francia művészeti folyóiratok évvégi beszámolóit a párisi műpiacon beállott változásokról. A francia műkereskedők egyértelműen feljajdulnak Amerika ellen, amely óriási tőkefölényével ráfekszik a francia műkereskedelemre s teljesen rideg üzleti alapokra fekteti a műértékek forgalmát. Az amerikaiak nem is vagon, hanem hajótételekben vásárolják össze a képeket, szobrokat s egyéb műtárgyakat, oly annyira, hogy attól kell tartani, hogy ily iramban haladva, néhány év alatt teljesen kifosztják Franciaországot. S ennek következménye, panaszolják a francia művészeti lapok, hogy a francia gyüjtő típusa teljesen megváltozolt: a régi, szenvedély s a műtárgyak iránti rajongás által vezetett gyüjtö kezd kiveszni s helyét a nyereségre spekuláló gyüjtő kezdi elfoglalni. Az egyik lap érdekes statisztikát is közöl ennek igazolására arról, hogy mennyivel gyorsabban cserélnek manapság gazdát a műtárgyak, mint régebben.


 


 


Vissza az oldal tetejére