FĹ‘oldal

Korunk 1928 December

Igaz könyvek


Krammer Jenõ

 


Az irodalomban az igaz könyvek a legértékesebb könyvek, mert ezek nem a költői képzelet művészi látomásai, hanem egyszerű bizonyságtételek az átélt, meglátott dolgokról s így sokkal jelentékenyebben szólnak korunkról.


A sok színes, francia szépirodalmi alkotás között, nem tudom nem a legmélyebb élményt jelentette-e számomra az elmult hónapokban egy kis francia káplár könyve, Joseph Dimier: Un régulier chez les joyeux.1 (Egy hivatásos katona a rabszázadoknál.) Különös élményekről számol be ez a káplár. Végigküzdötte a világháborút, és alkalma volt, hogy lássa: még a XX. században is történnek sötét, „középkori” dolgok. Ez a könyv a „Korunk” olvasója részére csak kiegészítheti azt, amit Szántó György írt az olimpiász marathoni győzőjéhez intézett levelében. Lényegében a francia hadseregnek ugyanarról a titkairól rántja le a leplet; a különbség csak az, hogy itt nem egy néger hadifogoly részesül a pokoli szenvedésekben, hanem egy francia altiszt. Joseph Dimiert egy szép napon Marseillebe vezénylik, onnan átszállítják Algírba, egy rabzászlóaljba osztják és elküldik, szomjúságtól kínzott, elgyötört testtel napokig tartó tövises vándorlás, masirozás után Afrika valamilyen rejtett zugába. Dimier térképe megmutatja hová. Az ottani „garnizon” elete szenvedésekben minden képzeletet felülmúl. A bajtársai csupa elkeseredésbe lökött szerencsétlen, akik vad retorziókkal élnek az éj sötét leple alatt, ha az altisztek nem bánnak jól velük. A tisztek érzik, milyen legénységgel van dolguk, ezért arra szorítják az altiszteket, hogy kérlelhetetlen megtorlással tartsák féken katonáikat. Ebben a rettenetes helyzetben magárahagyatva él hosszú hónapokon át Joseph Dimier, akinek emberi lelke van, aki érzi a rabok szenvedéseit, aki érzi minden igazságtalan bánásmód tüskéit. Lelkében felvetődik a kérdés, miért érdemelte ezt a sorsot. Szabadulás azonban sehonnan sem mutatkozik s fájdalmas felismerés és meglepetés számára, amikor értesül, hogy erre a szolgálatra ő „önként” jelentkezett. Hozzátartozóinak aggódó közbenjárása végül meghozza, a szabadulást, de lelke csordultig telve marad a látott képekkel, az ott tovább sínylődő bajtársak szenvedéseivel, tollat kell ragadnia és meg kell írnia, amit átélt, nem hogy befeketítse a francia hadsereget, hanem hogy kikiáltsa, milyen szenvedés, milyen sors vár a még mindig szegény, meggyötört embertársakra. A francia kiadó és a francia sajtószabadság dicséretére válik, hogy ennek a kiáltásnak szabad megnyilatkozást engedett a világ fóruma előtt.


2. Emellett a sötét könyv mellett, valóságos felhőkön áttörő napsugárként hat egy fiatal francia intellektuell szin tén élményekről beszámoló könyve.2 Robert Garric, normalista, mélyen át érezte az emberek közé ékelt szociális ellentétek végzetes voltát, érezte, meny nyire kötelessége a szellemi munkás nak, hogy egész erejével a nehéz mun kát végző testvérei segítségére siessen, látökörüket tágítsa, szellemvilágukat élénkítse, s ezért megtelepedett Páris egyik külvárosában Belleville-ben, hol a munkásoknak él, velük tölti szabad idejét, könyveket olvasnak együtt, könyvtárakba járnak, megosztják szó rakozásaikat, szóval pajtási életet élnek. Ezt írja le Robert Garric könyvében. Érdekes a kiindulási pontja. A lövész árokra emlékezik, ahol a közös szen vedés óráiban minden társadalmi vá lasztófal leomlott, egymás mellett dider gett a halálfélelem kietlen, fagyasztó légkörében minden osztály gyermeke. Ha ennyire összeforrtunk a szenvedés óráiban, maradjunk meg így az építés nehéz, de gyönyörűséges munkájában is. Gondolatain megérzik, hogy nem munkássorból vergődött fel, hogy nem ismeri a munkás életének nyomasztó gazdasági légkörét, illetőleg csak látja, e nem élt benne. Innen határtalan optimizmusa. De kétségtelenül az a nagy odaadás, amellyel gondolatait, munkásságát, szabad óráit a munkásoknak adja cselekedet és feljegyzésre méltó. Szerzett is neki egész kört valódi igaz munkásbarátokból. A könyv minden lapjáról felénkárad az életet betöltő nagy szeretet: a dolgozók iránt. „A mi világunkban rettenetesen hiányzik a szeretet mondja és azért szenteli életét a cselekvő szeretet gyakorlásának.”


3.  A fenti könyvek értelmében dokumentum-e Paul Morand néger könyve: La Magie Noire? Ezzel a kérdéssel vezetem be az ismert fran cia író legújabb könyvének ismertetéset, amelyet másfél esztendeig tartó tanulmányút után írt meg. Ennek folyamán bejárta azokat az országokat és földrészeket, ahol négerek laknak, kilómétermutatója 50.000-re szökött és 28 színesektől lakott ország vendége volt. A célja az volt, hogy megismerje, milyen annak a fajnak a lelke, amelynek temperamentuma és művészete, mint valami injekcióként ható hullám vonult végig Európán. Mindenesetre abban már eleve különbözik ez a könyv az előbbiektől, hogy míg azoknak egyszerű, mindennapi beszédmodora, talán kevésbé plasztikusan, de őszintébben hatott, addig ennek az írónak minden során érezni a színesen vázoló alkotó művész megérzékítő erejét. Morand a modern kor gyermeke. Nem a nagy koncepciók, hanem a szaggatott pillanatfelvételek mestere, egy-egy sorával különböző, s így összegben temérdek képet idéz az élet rengeteg arcáról. Ebben a könyvében ez helyén is van, mert alig háromszáz oldalon hatalmas életkört kell megelevenítenie. Innen is, onnan is elénk tűnnek négerarcok, akiknek legbensőbb vágyuk, hogy asszimilálódjanak a „magasabbrendű” fajban, de akiknek a fennálló társadalmi felfogás, a színesek elleni averzió meghiusítja ilyen irányú törekvéseiket, s így visszahullnak fajukba, egy adott pillanatban felismerik magukban a régi embert, felbuzog bennük a temperamentum s ők ismét a fekete faj hű fiai. Ez a vezető motívum Morand könyvében. Egy ponton, valahol, felébred a négerekben az ősi temperamentum s diadalmasan szót nyer. Morand stílusa határozottan plasztikusabb, színezőbb lett, az ideges, szaggatott képekből nyugodtabban ábrázoló s hűebben megérzékítő művészi megnyilatkoztatás fejlődött ki s a Magie Noire nem kerülheti ki érdeklődését annak, aki a négerlélekbe be akar tekinteni.


4. Ezek a könyvek egytől-egyig a francia lélek megtáguló lélekköréből fakadtak, ezzel szemben a napokban megjelent Kanadáról szóló könyv, befelé forduló lélekbenézés kifejezője. L. J. Dalbis írta, címe: Le Bouclier Canadien Francais.4 Kanada pajzsán ezek a szók olvashatók: Je me souviens, ennek jegyében íródott ez a könyv is.


Célja megismertetni az anyaországgal a messze idegenben az ősök nyelvéhez és kulturájához hű Francia-Kanadát. Érdekes a könyv, mert olyan világról számol be, amelyről mindannyian ke veset tudunk, érdekes azért is, mert intenciója szorosan összefügg korunk kal. „Ujságok, képeslapok, mozgószin házak és a rádió agyunk lágy viasz rétegére mélyen reányomják a legala posabb, legbanálisabb és legközönsége sebb gondolatokat. A szuggeszció elvégzi munkáját ós a szellemi fertőzés roha mosan terjed, ugy hogy kétségbeesetten igyekszünk lassítani. Még néhány év tized s minden mindenütt egyenlő lesz. Hatalmas sebességgel halad a világ az emberek nivellálása felé és a lelkek szolgaságát készíti elő...” Ilyen következményeit látja az író a civilizáció hatalmas fellendülésének és szerető gonddal félti az egyes néplelkek fakuló színpompáját. A könyv alaphangjában van valami szép és nemes; az idők követelményeinek számbavétele, az ebből folyó elhatározás és azután a kor szellemi életében való aktiv részvétel. (Pozsony)


Jegyzetek


1 Joseph Dimier: Un régulier chez les joyeux, Grassei, Paris 1928.


2 Robert Garric: Belleville. Grasset, Paris 1928.


3 Paul Morand: Magie Noire, Grasset, Paris 1928.


4 L. J. Dalbis: Le Bouclier Canadien-Fran cais suivi de Au Pais de Québec par Louis Hémou, Editions Spes, Paris 1928.


 


Vissza az oldal tetejére