FĹ‘oldal

Korunk 1928 December

Két ifjú beszélget


James Joyce

 


Amikor már egy kis ideje mentek, azt mondta Stephan:


   Ma este egy kellemetlen vitám volt, Cranly.


   A hozzátartozóiddal? kérdezte Cranly.


   Igen, Anyámmal.


   A vallásról?


   Arról, válaszolta Stephan.


Majd egy kis idő mulva Cranly kérdezte:


   Milyen idős az édesanyád?


   Nem öreg, mondotta Stephan. Azt akarja, hogy a husvéti ájtatosságon vegyek részt.


   És te?


   Én nem akarok ...


   Miért nem?


   Nem akarok alázatoskodni.


   Ezt a kifogást előtted már használta valaki, jegyezte meg Cranly nyugodtan.


   S én most használom mégegyszer tette hozzá Stephan ingerlékenyen.


Cranly megfogta Stephan kezét és így szólt:


       Csak nyugodtan barátocskám, átkozottul ingerlékeny vagy. Mialatt beszélt, idegesen nevetett, azután barátságos és felhevült


szemekkel nézett Stephanra és mondta:


   Tudod, hogy nagyon ingerlékeny vagy?


   Lehetséges, mondotta Stephan, és elmosolyogta magát.


Az utóbbi időben a két fiú elidegenedett egymástól, most azonban úgy látszott, mintha váratlanul közelebb kerültek volna.


   Hiszel az úrvacsorában, kérdezte Cranly.


   Nem!


   Ezek szerint tehát tagadod.


   Se nem hiszek benne, se nem tagadom, válaszolt Stephan.


       Nagyon sokaknak, még vallásos embereknek is, vannak kételyeik, azonban vagy legyőzik azokat, vagy pedig félretolják, mondotta Cranly. Ebben a vonatkozásban tényleg erősek a kételyeid?


       Én egyáltalán nem akarom legyőzni őket, válaszolt Stephan. Cranly most egy pillanatig nem tudta, hogy mit akart mondani: ki vett tehát egy másik fügét a zsebéből, épp a szájába akarta dugni, amikor Stephan megszólalt:


       Ugyan kérlek! Csak nem vitathatsz ilyen kérdéseket füge rág csálás közben?


Cranly megvizsgálta a fügét egy lámpa fényén, amely alatt megállt. Azután megszagolta, leharapott belőle egy kis darabot, majd kiköpte és a fügét elhajította. Amikor a füge már a földön volt, Stephan felé fordult és beszélt: Távozzatok tőlem, kárhozottak az örök tűzbe...


Azután belekarolt Stephanba és ismét tovább ment és beszélt: Mond nem félsz attól, hogy a végítélet napján ezek a szavak majd néked is szólnak?


  S ezzel szemben mit nyujtanak a tulsó oldalon? kérdezte Stephan. A gyönyör örökkévalóságát hitoktatónk társaságában?


  Ne felejtsd el, mondotta Cranly, hogy ö megdicsőül.


  Igen, mondotta Stephan meglehetős keserűen; megdicsőül ragyogva, lebegve, fájdalom nélkül, mindenütt jelenvalón...


  Különös, mondotta Cranly egész nyugodtan, a te szellemed át meg át van itatva a vallástól, melyben azonban, ahogy mondod, mégse hiszel. Mint tanuló, hittél benne? Fogadni mernék, hogy igen.


  Igen, válaszolt Stephan.


  S akkor boldogabb voltál? kérdezte lágyan Cranly. Boldogabb voltál például, mint most?


–• Gyakran boldogabb, gyakran azonban boldogtalan. Akkoriban más voltam.


  Hogy hogy más? Mit értesz ezalatt?


  Úgy gondolom, mondotta Stephan, hogy én nem én magam voltam, nem az az én, aki ma vagyok, vagyis nem az, amelyik énnek lennem kellett.


  Nen az az én, aki ma vagy, nem az, akivé lenned kellett, ismételte Cranly. Engedd meg, hogy egyet kérdezzek: szereted édesanyádat?


Stephan lassan csóválta a fejét.


  Nem értem, mit jelentsenek a szavaid, mondotta egyszerűen.


  Sohasem szerettél senkit?


  Asszonyokat gondolsz?


  Azokról nem beszélek, válaszolt Cranly hidegebb hangon. Én azt kérdeztem, hogy éreztél-e valaha valaki irányában valamiféle szeretetet?


Stephan szorosan a barátja mellett haladt és komoran meredt a járdára:


       Megpróbáltam Istent szeretni, mondotta végül. S most úgy látszik, mintha nem sikerült volna. Nagyon nehéz dolog ez, kérlek. Minden pillanatban megkíséreltem akaratomat Isten akaratával egyesíteni. Néha sikerült. Talán még ma is képes volnék...


Cranly röviden félbeszakította és megkérdezte: Boldog volt édesanyád élete?


  Hogy tudhatom én azt?


  Hány gyereke volt?


  Kilenc, vagy tíz válaszolt Stephen. Páran már meg is haltak közülük.


Édesatyád... – s egy pillanatra félbeszakította magát Cranly és csak azután folytatta: nem akarom beártani magam a családi ügyeidbe, de vagyonos volt édesapád? Úgy gondolom, akkor, amikor még kicsike voltál?


       Igen, felelte Stephan.


       Mi volt a foglalkozása? kérdezte Cranly egy kis szünet után. Anélkül, hogy megakadt volna, Stephan felsorolta apja különböző


foglalkozásait: Volt orvostanhallgató, evező, tenorista, műkedvelő színész, ádáz politikus, kisbirtokos, kistőkés, kocsmázó, jó fiú, anekdotázó valaki titkára, szeszfőzdébe valamicsoda, adóbehajtó, csődbekerült, momentán pedig a saját multjának kidicsérője.


Cranly nevetett. Stephan kezét szorosabban megragadta és beszélt:


   A szeszfőzde átkozottul jól illik ebbe a listába.


   Akarsz még valamit tudni? kérdezte Stephan.


   Jó viszonyban vagytok mostanában?


   Olyannak látszom én? kérdezte Stephan fanyarul.


   Így tehát, folytatta Cranly elgondolkozva a luxus ölén születtél? Cranly ezeket a szavakat szélesen és hangosan mondta, mint ahogy gyakran technikus terminusok esetében, amikor hallgatóival megakarta értetni, hogy minden meggyőződés nélkül használja azokat.


   Édesanyád bizonyára sok mindenfélén ment keresztül mondotta. Nem próbálnád meg a további fájdalmaktól megkímélni? Még akkor is ha... Avagy azt akarod?


   Ha tudnám mondotta Stephan, bizonyára megtenném.


   Tedd meg, mondotta Cranly tedd azt, amit kíván. Mert mit jelent neked az ilyesmi? Nem hiszel benne. Formalitás az egész és semmi egyéb. Édesanyádat viszont megnyugtatod.


Elhallgatott s amidőn Stephan nem válaszolt semmit, ő sem beszélt. Azután pedig, mintha gondolatainak szabad folyást engedne, folytatta: Mégha ezen a piszkos, büdös földön minden bizonytalan is, az anyaszeretet nem az. Az anya hoz a világra, ő hordoz a testében. Mit tudunk mi arról, amit egy anya érez? De bármit érezzen is, amit érez, az igaz. Kell hogy igaz legyen. Mert mit jelentenek a mi eszméink, becsvágyaink? Játék! Eszmék! Hisz, még annak a nyavalyás idióta Templenek is vannak eszméi. Még Mac Cannak is vannak eszméi. Minden szamár, aki az uccán megy, hiszi, hogy eszméi vannak.


Stephan, aki ezeknek a szavaknak a rejtett értelmét hallgatta tetetett gondtalansággal szólalt meg: Ha jól emlékszem Pascal nem engedte meg anyjának, hogy megcsókolja, mert attól félt, hogy ezáltal a nemi szervét érinti.


   Pascal egy disznó volt, mondotta Cranly.


   Aloysius Gonzaga úgy hiszem szintén ezen a véleményen volt.


   Akkor ő is egy disznó volt, tálaszolt Cranly.


   Az egyház szentnek tartja vetette közbe Stephan.


   Nekem tökéletesen mindegy, hogy minek nevezik, mondotta Cranly nyersen. Az én szememben egy disznó.


Stephan, aki minden egyes szót pontosan mérlegelt, folytatta: Jézus úgylátszik, hogy nyilvánosan szintén kevés gyengédséggel kezelte anyját, s ebben a tekintetben Suarez, a jezsuita teológus és spanyol nemes védelmébe veszi.


   Gondoltál valaha arra kérdezte Cranly hogy Jézus nem az volt, mint akinek mondta magát?


   Az első, aki erre gondolt válaszolt Stephan maga Jézus volt.


Úgy gondolom, mondotta Cranly, akinek a szavai most keményebben hangzottak gondoltál valaha arra, hogy Jézus egy tudatos színlelő volt, hogy Jézus az volt, aminek kora zsidói nevezték, egy átmeszelt sír? Vagy hogy még pontosabban mondjam, Jézus hamis volt.     Erre gondoltam válaszolta Stephan. De nagyon szeretném tudni, vajjon megtéríteni akarsz-e engem, avagy istentagadóvá tenni?


Stephan barátja arcába egy nyers mosolyt látott, mely Cranly akarata szerint meglehetősen ravasz és sokatmondó volt.


Cranly hirtelen egész józanul a következőt kérdezte: Mond kérlek, megsértettek valamilyen értelemben a szavaim?


   Valamit igen mondotta Stephan.


   Es miért, firtatta Cranly ugyanazon a hangon tovább; ha érzésed szerint vallásunk téves és Jézus nem Isten fia?


   Efelől egyáltalán nem vagyok biztos, – mondotta Stephan. Jézus inkább Isten fia, mint Máriáé.


   S ezért nem akarsz áldozni kérdezte Cranly, mert nem vagy biztos efelől? Mert az az érzésed, hogy az ostya isten fiának teste és vére lehet s nem pedig egy egyszerű ostya? Mert attól félsz, hogy hátha mégis lehetséges?


   Igen, mondotta Stephan nyugodtan. Ezt érzem és ettől félek.


   Értem, mondotta Cranly.


Stephan a hangsúly után, amellyel Cranly ezt a szót kimondta, attól tartott, hogy a vitának vége s ezért gyorsan hozzátette:


   En félek mindentől: a kutyáktól, a lovaktól, a fegyverektől, a tengerektől, a vihartól, a gépektől, az éjjeli országutaktól.


   De miért félsz egy darabka kenyértől?


   Azt hiszem, mondotta Stephan, hogy a dolgok mögött, amelyektől félek valami gonosz reálitás van.


   Attól félsz tehát, kérdezte Cranly, hogy a katholikusok istene megöl és elátkoz, ba mint méltatlan járulsz az Űr asztala elé?


   A katholikusok istene ezt most megteheti, mondotta Stephan. De sokkal inkább félek attól a kémiai akciótól, amelyet lelkemben megindít e szimbolum előtt való hamis hódolat, amely szimbolum mögött az autoritásnak és tiszteletnek húsz évszázada áll.


   A legnagyobb veszedelem idején, kérdezte Cranly, elkövetnéd ezt a különös szentségtörést? Például ha olyan időben élnél, mikor az ilyesmit még szigorúan büntetik.


   Ez már a messzi multban van, s erre a kérdésre nem tudok válaszolni mondotta Stephan. Valószínűleg nem.


   Akkor tehát protestáns akarsz lenni? mondotta Cranly.


   Megmondtam, hogy elvesztettem a hitet, válaszolt Stephan de nem azt mondtam, hogy elvesztettem a magam megbecsülését. A szabadulásnak miféle módja volna az, ha feladnék egy abszurdumot, ami logikus és összefüggő és elfogadnék egy másikat, mely logikátlan és összefüggés nélküli?


Tovább mentek, egész Pembroke községig, s amint lassan mentek a villák közt az utcákon keresztül, a fák és a magányos fények megnyugtatták a két ifjú kedélyét. A gazdagság és nyugalom levegője, mely körül vette őket, úgylátszott, hogy az ő szegénységüket is megvigasztalja. Egy babérbokor mögött egy konyhablak világossága pászmállott s egy szolgálóleány énekét hallották, aki kés köszörülése mellett énekelt. A lány rövid, tört taktusokban dalolta; Rosie O´Grady...


Cranly megállt, hallgatódzott és ezt mondta:


       Mulier cantat.


A latin szó lágy szépsége, mint egy varázspálca megérintette as est sötétjét s ez az érintés könnyebb és meggyőzőbb volt mint egy muzsika, vagy egy asszonyi kéz érintése. Most tehát elnyugodott szellemük viaskodása. Egy asszony alakja, olyan, mint aminő az egyház liturgiáiban jelenik meg, ment hallgatagon a sötétségen keresztül: egy alak, fehér ruhában, kicsi és lányosan karcsú, lebegő derékövvel. Hangja, mely mages és gyengéd volt, mint egy gyermeké, a messzeség kórusában veszett el, s azt az asszonyi hangot idézte, mely áthatotta a sötétséget s a passzió panaszát.


Et tu cum Jesu Gallilaeo eras.


S minden szív meg volt indulva és mindenki a hang felé fordult; s a hang világított, mint egy fiatal csillag, és még fényesebben világított, mint ahogy a proparoxytonon hangsúlya tovább tart s a fény gyöngébb lett, amint az ütemek elhaltak.


Az ének elhangzott. Tovább mentek s Cranly feszes ritmusban énekelte a dal végét.


S ha már elvettük egymást, Nincs más csak boldogság. Szeretem Rosi O´Gradyt S ő engem szeret, senkit se mást.


       Ez az igazi költészet, ilyesmire van neked szükséged, mon dotta. Ez tényleg igazi szeretet.


Cranly különös mosollyal nézett Stephanra és mondta:


   Költészetnek tartod ezt? folytatta. Tudod te azt, hogy mit jelentenek ezek a szavak?


   Először Rosiet szeretném látni, mondta Stephan.


   Könnyen meglátható, mondotta Cranly.


A kalap a homlokába csúszott. Visszatolta a fejére s a fák árnyékában látta Cranly sáppadt, sötéttől övezett arcát, látta nagy, sötét szemeit. Igen. Szép szeme van: teste erős és izmos. Anyaszeretetről beszél. Érti tehát az asszonyok szenvedését, testük és lelkük gyöngeségét s erős és határozott karokkal védi azokat és szellemével meghajol előttük. Ezek szerint tehát tovább kell, hogy menjen, ideje útra kelni. Stephan magányos szivében halkan egy hang szólalt meg és mondta: menjen; azt mondta: a barátság meghalt. Igen, menni akart. Nem tudott a másik ellen küzdeni. Felismerte a szerepét.


   Valószínűleg elmegyek mondotta.


   Hová? kérdezte Cranly.


   Ahová tudok, felelte Stephan.


   Igen, mondotta Cranly. Talán most nehéz neked itt élni. De ezért mégy el?


   El kell, válaszolta Stephan.


Ha nem akarsz, mondotta Cranly, akkor maradj nyugodtan itt, hisz még mindig nem kell, hogy eretneknek, vagy kitaszítottnak érezd magad. Van nagyon sok jó vallásos ember, aki szintén úgy gondolkozik, mint te. Avagy meglep ez téged? Az egyház nemcsak megkövesedett épület, avagy a papság a dogmákkal. Az egyház mindazoké a sokaké, akik beleszülettek. Nem tudom, mit akarsz az életben kezdeni. Talán azt, amiről egy este a Harcourt Street-i állomás előtt beszéltél?


  Igen mondotta Stephan s akaratlanul is elmosolyodott, amiért Cranly a helyekkel kapcsolatban asszociált. Igen, ez az este akkor volt, amikor egy fél éráig Dobertyvel arról vitatkoztál, hogy melyik a legrövidebb út Sallygapból Larras felé.


  A hólyag mondotta nyugodt megvetéssel Cranly. Mit tud ez a Sallygapból Larras felé vezető útról? Ennek a vízfejűnek az ilyesmiről sejtelme sincs.


S egy hosszú, hangos nevetésbe tört ki.


  Nos, kérdezte Stephan, emlékszel a többire is?


  Hogy te mit mondtál? kérdezte Cranly. Természetesen. Az életnek, vagy a művészetnek azt a faját keresed, amelyben szellemed abszolut szabadsággal kifejezheti magát.


Stephan a hozzájárulás jeléül megemelte a kalapját.


  Szabadság ismételte Cranly. De hisz még te annyira sem vagy szabad, hogy egy szentségtörést elkövess. Mond kérlek, tudnál lopni?


  Előbb inkább koldulnék, mondotta Stephan.


  S ha nem kapnál semmit, lopnál akkor?


 


   Meg kell mondanom, – válaszolt Stephan, hogy a magántulajdon joga provizórikus s hogy a lopás bizonyos körülmények között megengedett. Ezt a felfogást mindenki igényelheti a maga számára. Ezért nem adok választ. Fordulj azonban Juan Marianna de Talavera jezsuitához és teológushoz, ez még azt is kifejti előtted, hogy milyen körülmények között ölheted meg a vezetőt s hogy vajjon jobb-e a mérget kehelyben nyujtani neki, vagy pedig a ruhájához vagy a nyereg kápához dörzsölni. Tőlem azonban inkább azt kérdezd, vajjon megengedem-e, hogy mások meglopjanak, avagy abban az esetben, hogyha meglopnak, átszolgáltatom-e őket a világi bíróság úgynevezett kezére.


   Te megtennéd ezt?


. – Azt hiszem, mondotta Stephan, ez ugyanolyan fájdalmas volna számomra, mint maga a lopás.


   Értelek, válaszolt Cranly, s kivett a zsebéből egy szál gyufát és elkezdte a fogait piszkálni. Azután pedig gondtalanul mondta:


   Elvennéd például egy leány szüzességét?


   Bocsánat, mondotta Stephan udvariasan, nem becsvágya-e ez a legtöbb fiatalembernek?


   Mi tehát az álláspontod? kérdezte Cranly.


Cranly utolsó mondata olyan csípős volt, mint a szénfüst és olyan lehangoló.


     Figyelj csak, Cranly mondotta. Te azt kérdezted tőlem, hogy mit és mit nem fogok tenni. Megmondom neked, hogy mit akarok és mit nem akarok. Nem akarok azoknak szolgálni, akikben már nem hiszek, légyenek bár ezek a szülőföldem, a hazám, vagy az egyház s én meg akarom kísérelni, hogy az életnek vagy a müvészetnek valamilyen nemében kifejezzem magam és pedig olyan szabadon, ahogyan csak tudora, és olyan tökéletesen, ahogyan csak lehet s a védelmemre csak azokat a fegyvereket használni, amelyeknek a használatát én magam engedélyezem: a hallgatást, a számüzetést, a fortélyt.


Cranly megfogta a karját és megfordította, úgy, hogy most a Leason park irányában mentek tovább, közben némi rejtéllyel nevetett és szeretetteljesen fogta Stephan karját.


  Tényleg fortély! mondotta. Épp te volnál az? Te szegény költő, te!


  Ime ismét gyóntam neked, mondotta Stephan, aki összeborzongott Cranly érintésére, mint ahogy már nagyon sok mindent meggyóntam neked.


  Igen fiam, mondotta Cranly, még mindig vidáman.


  A félelmeimet gyóntam meg neked. De meg fogom mondani neked azt is, amitől nem félek. Nem félek a magánytól, nem félek a mások megvetésétől, s mindazt, amit fel kell adnom, szívesen adom fel. Nem félek a hibáktól, még egy nagy hibától sem, még ha egy életen keresztül, vagy akár az örökkévalóságon át is tart.


Cranly, aki ismét elkomolyodott, most meglassította lépteit:


  Egyedül, egész egyedül! Ettől nem félsz? S tudod, hogy mit jelent ez a szó? Ez nem csak a mindentől való elválasztást jelenti, hanem azt is, hogy még csak egy barátod sem lesz.


  Meg merem kockáztatni, mondotta Stephan.


  Azt jelenti, hogy nem lesz egy embered sem, mondotta Cranly, aki több volna mint egy barát, több mint a legnemesebb és legigazabb barát, akivel valaha ember rendelkezett.


Szavai, úgy látszottak, hogy mélyen a belsejében egy húrt megérintettek. Magamagáról beszélt? Magamagáról amilyen volt, avagy amilyen lenni akart? Anélkül, hogy egy szót szólt volna, rövid ideig figyelte Stephan Cranly arcát. Mély szomorúság feküdt azon, Magamagáról beszélt a saját maga magányáról, amelytől rettegett.


       Kiről beszélsz? kérdezte végül Stephan. Cranly nem válaszolt.


Fordította: Szentgyörgyi Anna


 


Vissza az oldal tetejére