FŇĎoldal

Korunk 1928 Október

Modern irodalom és konzervativ kritika


Nádass József

 


Amióta történetírás van kezdve az első írástudótól, ki törzsének, vagy családja fejének hőstetteit, vagy az ellenség gyarlóságát írta meg a történetíró függetlensége és a történetírás tárgyilagossága mindenkor kétes, sőt általában valószinűtlen valami volt. Azok, akik hatalmon voltak, akiknek módjukban állott a történetíróra politikai, gazdasági, vagy egyéb nyomást gyakorolni, igyekeztek mindenkor minden eszközt felhasználni arra, hogy a kor történelmét a nekik kedvező szövegezésben jegyezzék fel. Az események hozzávetőlegesen hű visszaadását az oknyomozó történelem idejében is csak a közvetlenül érdekelt generáció után következő kor kísérelheti meg. De már az új generáció köztudatába időközben a történelmi hamisítások egy része, mint színtiszta igazság ment át és mindannyiunk hord néhány ilyen évtizedes, vagy évszázados, esetleg évezredes hazugságot magában. Az elkövetkezendő korok fékentartására, családjuk, kasztjuk, vagy osztályuk uralmának fentartásához szükség van ezekre a történelemhamisításokra és ezért az uralkodó rétegek mindig nagyon vigyáznak a történetírásra.


Mostanában azután mindinkább világossá lesz, hogy az emberi cselekedetek történetírásával majdnem egyforma fontosságú az emberi szellem történetírása. Az ember szellemi termékeinek története ugyanúgy befolyásolhatja a további szellemet, mint a politikai történetírás, a cselekedetek története az utókor cselekedeteit. Veszedelmes dolog és a veszedelmes dolgos segíteni kell. Az uralkodó osztályok politikai történetírása mellé tehát, odaszegődött a hivatalos irodalomtörténetírás, amely akár meggyőződésből, akár meggyőződése ellenére, akár tudatosan, akár öntudatlanul az uralkodó osztályokat, az uralkodó rendszert szolgálja, annak uralmát akarja konzerválni.


Ennek a konzervatív irodalomtörténetírásnak magyarnyelvű iskolapéldája és főreprezentánsa a most megjelent Pintér-féle Magyar Irodalomtörténet két kötete.


I.


Valóban hézagpótló munka lehetne ez az irodalomtörténet, hiszen, mint Kemény Gábor érdekes figyelőjében („Korunk”, ez év szeptemberében) is megállapította, harminc éve nem jelent meg összefoglaló irodalomtörténet. Azóta a világ, a tág külső és a szük magyar is, kétszer-háromszor megfordult és arcot változtatott. Az arc és lélekváltozás történetének három periódusa lehetne: 1908-ig, 1918-ig és onnan máig. Döntő és tragikus változások kora ez és finom ujjakkal és precíz műszerekkel lehet csak itt boncolni.


Pintér Jenő ujjai ebben az Irodalomtörténetben tömpék és durvák, műszerei nehézkesek és ügyetlenek. Elfogultság mindenütt, sok helyütt hozzá nem értés és olykor egyenes rosszhiszeműség vezette a kezeket éppen az utolsó korszak boncolgatásánál. Nem lehetek egyvéleményen Kemény Gáborral, aki nem kételkedik benne, hogy „Pintér Jenő aggodalmas részrehajlatlansággal akart ügyelni a történeti igazságosztásra és az esztétikai értékelés tárgyilagosságára”, nem, én kételkedem, hogy a tankerületi főigazgató úr nagyon törődött volna a részrehajlatlansággal. Az a véleményem, hogy ahol Pintér Jenő a saját konzervatív, sőt reakciós itéleteit enyhíti és a modern irodalmat valami csekély látszatával a tárgyilagosságnak kezeli, ott sem igazságosztás, hanem az opportunitás vezette. A magyar olvasóközönség minden Herczeg Ferenc, Pekár, Berzeviczy és Pintér Jenő ellenére, a Nyugat körüli irók jórészének értékét elismerte, megbecsülte és munkáikat az első helyre tette. Az adott helyzethez való alkalmazkodás tehát és a változhatatlanba való belenyugvás, ha Pintér Babitsot, Kosztolányit, Karinthyt, Móriczot vagy akár Kassákot nem a saját szíve vagy mája szerint bírálja el, vagy le. Meglátszik mindezeken az enyhítéseken a keserű erőlködés és még így is hogyan sikerülnek! Mi lett volna, ha a tankerületi főigazgató úr nem lett volna kénytelen erőt venni magán? Érzi ő mindezt és egy minden valószínűség szerint utólag megírt előszóban elvégzi az előleges mosakodást. „Kortársaim írói munkásságának jellemzését irodalomtudománynak igen, de teljesen lezárt irodalomtörténetnek nem akarom tekinteni.” „Nem akarja eldönteni: mi a mai irodalom viszonya a halhatatlansághoz.” Ha még el is fogadnánk ezt a magyarázkodást, akkor is ez csak az utolsó két évtizedet tárgyaló részekre illene, de semmiesetre sem a 19-ik század, vagy az azt megelőző korok irodalomtörténetére.


Milyen ez a nem kortársakat tárgyaló „irodalomtörténet”?


II.


Sok adat, a rendelkezésre álló adatok nagyjában változatlan ismétlése, a szerző évek óta megjelenő iskolai irodalomtörténetének ismert, vagy nem lényeges új adatokkal való kibővítése. Emberileg a tárgyalt költőket éppen úgy nem hozza közelebb, mintahogy iskolakönyvében a tárgyalt írókról papírmasé képet ad. Összefoglaló jellemzései, amelyeket kövérrel nyomtattat, mint az egész tanulmány kvintesszenciáját, ilyenek: „Kemény Zsigmond mélabús lelkű ember volt.” „Jókai kedves egyéniségű ember volt.” „Petőfi vonzó egyéniség.” Arany csendes, házias, családias, csupa megfoghatatlan, üres sablon, amit kis változtatással, tetszés szerint cserélgethetnénk. Mindenki különben édes, lánglelkű és nemzete nagyságát szolgáló. Arcképük ott kap valamelyes konturt és a tankerületi főigazgató úr ott ad újat, ahol nehezményezésre van ok, ahol a destruktiv szellem fellépését lehet hibáztatni. Megtudjuk például Martinovits Ignácról, erről a tiszta vértanúról, hogy „éleselméjű, de ingatag jellemű férfiú volt.” Hogyne, hiszen a nagy francia forradalom eszméivel mert foglalkozni és hogyan bocsájthatná meg ezt neki a konzervatív tankerületi főigazgató. Rosszalóan jegyzi meg Vörösmarty Mihályról, hogy „ő is csatlakozott Kossuth Lajos pártjához”. Tévedések elkerülése végett: nem „a nemzet szabadságáért sikraszállt”, vagy a „nagy szabadsághős pártjához szegődött a haza megmentésére” vagy „a nemzet újjászületésének szolgálatába állította tehetségét”, nem. Ilyen, vagy ehhez hasonló bírálatot kapott volna, ha történetesen a mai időkben a „kereszténynemzeti” kormányhoz csatlakozott volna. De Kossuth Lajoshoz! Hiszen a tankerületi főigazgató urnak őróla is rossz véleménye van. ímmel-ámmal ir Kossuthról, megrójja túlságos szenvedélyéért és ha nem is mondja ki, sejteti, hogy haszontalan, izgága, káros egyénnek tartja. Milyen kár, hogy éppen most állították fel a Kossuth-szobrot, ha az Irodalomtörténet előbb jelenik meg, talán meg lehetett volna akadályozni.


Megtudjuk az Irodalomtörténet első kötetéből (168 oldal) egy bizonyos Petőfi Sándorról, hogy „elszigetelődik nemzetének közfelfogásától, mikor izgat a királyok ellen.” Tehát mivel Pintér Jenő úr történetesen royalista, el akarja hitetni velem és veled és azokkal a tanárokkal, akik az Irodalomtörténet alapján fognak majd évtizedeken keresztül az iskolákban tanítani és a diákokkal, akik a tanításokat tanulni fogják, el akarja hitetni generációkkal, nem, hogy Petőfi jó vagy rossz költő volt, hanem, hogy „elszigetelődik” királyellenes felfogásával nemzetétől. Végre tisztán kezdődik a politika. De van tovább is. Ugyanezen oldalon ezt írja még Petőfiről: „a szabadságharc idején írt hazafias, politikai és forradalmi költeményei jórészt hevesen gyűlölködő versek, de van közöttük néhány művészi alkotás.” Aztán újból emlékezetünkbe vési: „Petőfi Sándor hazafias költeményei, leszámítva politikai és forradalmi verseinek egy részét, mindenkor kitünő darabjai lesznek a magyar hazafias lyrának.” Kell-e ehhez kommentár? Kételkedik-e bárki is abban, hogy ha ez az Irodalomtörténet történetesen tíz évvel ezelőtt jelenik meg, akkor (nem sejtve a mai magyar, köztudomásúlag a forradalmakkal nem szimpatizáló kurzust) Pintér Jenő úr nem fedte volna meg szegény Petőfit forradalmi versei miatt és nem állapította volna meg, azoknak nemművészi voltát. Mivel azonban ma a fentemlített versek tárgya (kormány-)közfelfogás szerint elvetendők, tehát Pintér úr ezt a véleményt átplántálja a versek minőségére, ráoktroálja az irodalomtörténetre, nemzetre. A tényleges irodalomtörténetnek ez az átfestése megismétlése a Petőfi életében folytatott Honderű-féle személyes hajszának. De akkor legalább volt mentség: Petőfi alakja, jelentősége nem állhatott még egy alig négyéves költői mult után olyan tisztán kortársai előtt, mintahogy ma áll. De az ilyesmit leírni Petőfiről! Az uralkodó osztályok nehezen felejtenek. Nem bocsájthatnak meg a forradalmárnak, még nyolcvan évvel a halála után sem!


III.


Annál kevésbbé, ha még nincs tíz éve, hogy meghaltak, vagy hogyha még mindig élnek.


Ady és a körülötte zajló forradalom immár majd tíz év óta halott. Azok, akik túlélték őt, túlélték a forradalmát is, befejezték, lecsendesedtek, megálltak. Az elért eredmények regisztrálása, válogatása, lemérése: nagyobbára ez az utolsó tíz esztendő munkája. A húsz év előtti forradalom tíz év előtt már rendszeres eredmény, ma tisztes konzervativizmus.


De hol tart mindettől a Magyar Tudományos Akadémia, mi köze az élethez Pintér Jenő urnak?


Pintér Jenő nyugtalanul védekezni kezd (amint már láttuk) Petőfinél, nyugtalansága növekszik Reviczkynél és Vajdánál, még magasabb Kiss Józsefnél, (e költő jellemzésének öt sorába háromszor hinti el kedves mazsolaként a zsidó szót, figyelmeztetve a gyanútlan olvasót a veszedelemre) és védekezése támadásba megy át Bródy Sándornál, Ignotusnál, Adynál.


Különben izelitők Pintér úr részrehajlatlanságából.


Bródy Sándorról, akinek a magyar naturalista dráma és regény megteremtésében és úttörésében legnagyobb szerepe volt, összesen hét sort ír. Ez a hét sor is egész értéktelen és jelentéktelen embernek állítja be a „Dada” íróját. Vargha Gyula méltóságos úrról azonban (volt államtitkár, a népkönyvtárak irányítója, a M. T. A” a Kisfaludy Társaság stb. tagja) ugyanannyi oldalt ír. Füst Milánt Pintér úr másfél sorban tárgyalja, Szabolcska Mihály bát azonban három oldalon. Kosztolányi Dezső ugyanannyi helyet kap, mint a monoklijáról híres nyugalmazott összekötő miniszter Pekár Gyula. De hiszen ezt így lehetne felsorolni a végtelenségig. A pártatlanság és igazságosztás angyala jár a lapok között.


És az elosztástól eltekintve mit mond a főigazgató úr az irodalomról?


A 20. század irodalmának tárgyalása előtt az általános politikai és társadalmi helyzetről így ír:


A huszadik század elején... „a gazdasági élet eközben súlyosan hanyatlott, a munkanélküliek száma egyre nagyobb lett, az Amerikába való kivándorlás megdöbbentően növekedett, a külföld bizalmatlanná vált a magyar helyzettel szemben, pedig egymást érték a botrányok és sztrájkok. (II. 6.)” (Nem értem ezt a külföldet: nem örül a botrányoknak!) Ebben az időben fellépett Ady. „Ady Endre világa és a vele együttérző új nemzedék impresszionista-szimbolista-dekadens naturalista-szociálista törekvései a Nyugat megindulásával, 1908-ban nyerték legfőbb támaszukat.”


Igen tisztelt Főigazgató Úr! Figyelmeztetem, hogy 1. a dekadens és naturalista nem ugyanaz, 2. a szociálista nem dekadens, 3. az impresszionista nem naturalista és 4” 5” 6” ha valaki nem tudja egy irodalmi korszak irányát pontosan meghatározni, hanem csak sejti, hogy bizonyos irányokhoz hasonlít, akkor ne írjon arról a korszakról. Az Irodalomtörténet első kötetében Ön egy bizonyos fokú elfogultságot mutat, ez az elfogultság itt nemcsak hogy növekszik, de tájékozatlanság is járul hozzá. De halljuk Önt tovább:


„...A régebbi líra, epika és dráma eszményi világát és előkelő realizmusát a 20. század új emberei váltották föl: az érzéki élvezetekért sóvárgó városiaknak s az önző és durva parasztoknak alakjai.” Hát az bizony igaz, kasztráltakat elég ritkán szerepeltetnek ezek a modern írók és a parasztok se járnak náluk folyton sujtásos mentében és patyolatingben. „Az elfogulatlan idegen szemlélő is észrevehette, hogy itt valami nagy baj van. Megrendült egy egész nemzedék erkölcsi világa...” Most itt az alkalom Pintér Jenő úr, hogy megindokolja az erkölcsi világ megrendülését: az igazságtalan társadalmi osztályozás, a gazdasági berendezkedések és politikai intézmények időszerűtlensége. Nem, ő így simitja el: „Kétségtelenül megzavarta őket az a merev társadalmi és politikai rendszer, amely a tehetséget,. .. csak akkor engedte érvényesülni, ha a születés, vagy pártfogás kiváltsága állt a háta mögött, holott ugyanakkor minden pálya tárva nyitva állt azok számára, akik tehetség és szorgalom hiányát családi helyzetük előnyeivel pótolták. A történet igazságosztásával mérve: ez az igazi kulcsa annak, hogy a lelkek súlya felborult s a „vesszen minden” jelszava általánossá lett.” Arra lehetne következtetni, hogy mindebből Pintér az osztálytársadalmat látja, mint a bajok főokozóját. Pintér, mint ahogy ilyenkor ez egy tudóshoz illik, tárgyilagosan a „Budapestnek nevezett zsidófészekről” ír. Természetesen óvatosan az ilyesfajta tudományos érveit mástól idézi, véletlenül Goga Oktáviántól, aki pedig különben magyar nemzeti körökben nem igen idézhető. Ugyancsak Goga Oktáviánt idézi mint szakértőt és tanút abban a kérdésben, hogy a „nyugatos” irodalom „léha nemzetköziséggel cserélte föl turáni tehetségét.”


Ezt a tárgyilagos, tudományos hangot, amely az útszéli demagógia és hazafias frázisok minden lehetőségét elkerüli, megtartja a kiváló irodalomtörténész előszavának további lapjain is. Megírja, hogy Molnár Ferenctől és Szomory Dezsőtől kezdve Lengyel Menyhértig és Biró Lajosig „oly színpadi irányt teremtettek, amely a „művészet templomaiból” érzéki vágyak tanyáját csinált.” Házasságtörő színdarabok „a közönség erotikus ösztönei”, „pornografikus szellem.” Minden darabban ott voltak „a szeretőjük után futkosó burzsoáasszonyok és az ellenállhatatlan kéjhölgyek.” Ezután a rettenetes korszak után jött a háború alatt támadt, uram bocsa´, a futurizmus Magyarországon. Ezt a futurizmust Pintér Jenő gyakran összevegyíti az expresszionizmussal és minden más hasonlóval, sőt azonositja a bolsevizmussal, holott nagyon jól tudhatná, hogy Marinetti a futurizmus atyja például a fascizmus lelki előkészitője volt és Mussolininek, akinek államférfiui nagyságát Pintér Jenő úr bizonyára buzgó szívvel csodálja, régi kebelbarátja. Pintér úrnak jó alkalom a futurizmus és forradalmak, hogy minden destruktívról és forradalmiról elmondja a maga tárgyilagos és főigazgatóhoz illően tudományos véleményét. Miután az útszéli politikát és hazafias vezércikkszólamokat gondosan kerülve, magas nivóju pár monmondatban elintézi a forradalmak után külföldre szorult, úgynevezett „emigráns” irodalmat, rátér a részletes tárgyalásra.


IV.


Az újabb irodalomtörténetírókkal és kritikusokkal kezdi. Sorra veszi a reakciós, konzervatív, hamut és port jelentő monografia írókat, hozzásorakoztatja a mai élő irodalom ellen legjobban ágáló tanárkákat, de kihagyja és csak mellékesen jelöl meg ilyen neves kritikusokat, mint Ignotus, Elek Arthur, Fenyő Miksa, Fülep Lajos nevét a tartalomjegyzékben éppen csakhogy leírja, Gyergyai Albert sehol sem szerepel. A sok mumia között a két élő Babits Mihály és Schöpflin Aladár éppen hogy megtürt és elégséges osztályzatot kap.


Öt darab politikai szónokot is felsorol Pintér Jenő könyve, ezek közül három volt, két aktiv miniszter szerepel. Mind az öt persze gróf. Hogy a miniszterek Pintér könyvében nem mindig részesülnek előnyben az mutatja az egyházi szónokok összeválogatása. Itt mindössze egy miniszter van és még három püspök. Az ötödik szereplő Bangha Béla, a Jézus-társaság tagja. (Balthazár Dezső, aki püspök is, egyházi szónoknak országoshirű, véletlenül kimaradt. Hiába, mit ér a legnagyobb szónoki készség, ha sem reakciós eszméket tartalmaz! )


Most sorra jönnek az idealista-realista-nacionalista költők, az impreszszionista-szimbolista-naturalista csoport előtt. Varga Gyula bácsi kertjének, házának, kéziratának és szemüvegének fényképét élvezhetjük. A szép nyolc oldal után megismerkedünk Jakab Ödön tanár úr műveinek hét oldalnyi ismertetésével. Körülbelül ugyanennyi élvezetet nyujt a Kozma Andor „nemes irodalmi hagyományokat tükröző, másrészt eredeti költői erejű alkotásainak” tárgyalása. Azután jönnek Szabolcska Mihály, Szávay Gyula, Radó Antal, Palágyi Lajos, Zempléni Árpád („a turáni népek összetartásának szószólója”), Sajó Sándor, Bárd Miklós, Gyóni Géza, Sik Sándor és még vagy két tucat tanár és miniszteri tisztviselő. Mindezekről nagy bőbeszédüséggel állapítja meg Pintér Jenő, hogy „búsongó líra”, „katholikus világnézet”, „zavartalan idealizmus”, „a szonett művelése”, „gyökeresen magyar költészet” (ha egyszer már megírná Pintér úr, hogy mit nevez ennek) jellemzi. A jó vidéki, magyarba átültetett „Gartenlaube” költészetre, amelynek elálmosító jelentéktelen féldilettantizmusáról maga a tudós megállapítja, hogy „némileg megállott fejlődésében” annyi helyet és mondatot pocsékol mint az egész „Nyugat” korszakra Adyval, generációjával, a második és harmadik „Nyugat” generációival, sőt a „Ma” és mai korszakkal együtt. Pintér tudós urnsk tehát egyforma jelentőségű az a fél ön-képzőköri, mult zengzeteket újból és újból feleresztő, porosodó, a magyar irodalomnak talán ha húsz nívós verset adó tanári kar és a magyar költészetet kétszer is sarkaiból kidobó és fejlődésében újból és újból előrelökő, nyelvet újító és gazdagító, lelkeket és intézményeket átalakító, megismétlődő mozgalmak, amelyek az 1908 és 1928 évek közé beleférnek.


Adyról óvatosan és sok engedékenységgel ír. Ez az a pont, ahol meghátrálni tanácsos és szükséges. A töviseket még leejti itt-ott és ezzel bucsúzik Adytól: „Bizonyos, hogy az ellenérzés évről-évre csökkenni fog költészetével szemben, abban az ütemben, amint az új nemzedék egyre jobban megszokja a szabadgondolkodó eszméket s egyre szabadabban kívánja élvezni az élet örömeit.”


Az Ady melletti költök már nem részesülnek a vezérüknek kijáró elnézésben. Pintér teljesen önkényesen, vagy hozzánemértően fogadja el, vagy veti el őket. Ertékmegállapításai ötletszerűek. Egyformán jelentős íróknak tartja például: Juhász Gyulát, Oláh Gábort, Patai Józsefet, Harsányi Lajost, Reményik Sándort és Szép Ernőt, Tóth Árpádot. Mindezek Babits és Kosztolányi után egyforma rangon szerepelnek. Végvári, Áprily Lajos, Mécs László szintén idesorolhatók, mindenesetre jelentősebb költök, mint az úttörő Heltai Jenő, mint Kemény Simon, Gellért Oszkár, Somlyó Zoltán, Füst Milán, Nagy Zoltán, Szabó Lőrinc és még egynéhányan, akiket Pintér éppen hogy csak megemlít. Nem tudjuk mi nagyobb itt: az elfogultság vagy a hozzánemértés?! Hogy a leszóló és zavaros „méltatások” tetőpontjukat a „futurista költészet”-nél érik el, az könnyen érthető. Hogy Kassák Lajos verseiről Pintér Jenő, mint komoly irodalomtörténeti tudós ezt a mély és sommás ítéletet írja le: „Verseiben egyszerre akarta kifejezni valamennyi érzését és gondolatát s ebből komikus zürzavar lett.” És ezt nem valami felületes, évtizedes vicceket és butaságot utánaismétlő ficsur, hanem a magyar irodalomtörténet pápája írja le. Az a meggyőződésem, hogy Pintér Jenő nem ismeri Kassák Lajos verseinek a tizedrészét sem. Nem ismeri a tiszta és világos „Tisztaság könyvét”, nem ismeri a költő utolsó ötévi lírai termését, nem ismeri a tíz év előtti Kassák-verseket. Bizonyára azt a “Mesteremberek”-et sem, amelyet minden idegennyelvű anthológiában, amely a XX.-ik század magyar költészetét tárgyalja, megtalálunk. A tárgyilagosság, a szakértelem, a „jóindulat” itt éri el a tetőpontját. Ami nem is csodálatos e pártatlan és alapos Irodalomtörténetben, különösen ha figyelembe vesszük Kassák Lajosnak és körének világszemléletét és politikai álláspontját.


V.


De csillapodjon a felháborodás: most az ellágyulás ideje jön.


Milyen finom és elandalító és főleg milyen komoly jellemzése Gárdonyinak, ha ezt írja: „nőalakjain és gyermekhősein a mezők harmatja reszket” és nagy előny, hogy e kedves alakok regényében „nincs szerelmi történet s mégis érdekfeszítő elejétől végig.” Az író „ihletett”, aki a „költészet tündérpalástját borítja”. „Bámulatosan egyszerű kifejezéseket” használ, „fenkölt szellem és mélabús együttérzés” jellemzi. Ez az együttérzés e bámulatosan komoly jellemzés után minket is jellemez, ha olvassuk, hogy Gárdonyi „később nehéz lelki válságon ment keresztül s csak akkor nyugodott meg, mikor egri házába költözött.” Látom, amint Gárdonyi keresztül megy a válságon és a házába költözés közben megnyugszik. Pontosan ugyanezt cselekszi a legcsodálatosabb magyar író, minden idők remekműjének a „Gyurkovics leányok és fiuk”-nak megalkotója, a Nobel-díj várományosa: Herceg Ferenc. Ő „elkedvetlenedett a magyarságot megrontó közéleti küzdelmektől s visszavonult hüvösvölgyi házába”. Milyen egyformák a magyar írók! Mielőtt azonban Herczeg visszavonulna, tudjuk meg róla, hogy: „regényeiben megelevenedik a millenium korának előkelő társadalma és a XX. század első negyedének széles elágazódású világa”, „meséit elevenen szövi, alakjait élénken megvilágítja”, „néhány könnyedén odavetett vonással pompásan kiélez egy-egy helyzetet” és még vagy tucat hasonlóan semmitmondó vagy nevetséges megállapítás. A női gyarlóságot kegyetlen szarkazmussal jellemzi”, „az a gondolat tünik elő, hogy az emberek egy része jóérzés és becsület dolgában rosszabb az állatnál”, bámulatosan bölcs és új felfedezés! „Az író... igen elmés párbeszédekkel bizonyítja, hogy a majmok nézik le az embertEzek után mi is elhisszük!


Valljuk be, a nagy és előkelő Herczeg Ferenc némelyik darabjában szintén történik valami, kis romlott erotikum. Van például egy „A kék róka” cídarabja, ahol ténylegesen házasságon kívüli nemi érintkezés is történik. Ezuttal azonban Pintér Jenő úr nem a „kéjek tanyájáról”, még nem is a „szeretőjük után futkosó burzsoáasszonyokról” beszél, a pornográfia itt „szatirikus színjáték, asszonyi ravaszság cselszövényei” „hatásos modern darab” ott.


Továbbiakban Rákosi Viktorról van szó. 0 az, akinek alakjai: „Csupa nemes egyéniség, önfeláldozó hazafiság, mámoros csatazaj: költött történetek az igaz történetek benyomásával.” Bársony István nagyon nagy író. Pekár Gyulát „gazdag mesélő kedv, csapongó képzelet és eleven hangulatkeltő tehetség jellemzi.” Most már tudjuk a Dodó főhadnagyról. Tarczai György, Lőrinczy György, Tormay Cecil a legkiválóbbak, Szemere György „gyökeres magyarsága kiváló íróra vall”. Egy regényében a radikális írókról ír és „a nemzeti erkölcsök aláaknázóinak jellemét gyilkos szatírával leplezi le.” Zilahy és Surányi nagy írók, de kikapnak egy kicsit, mert „a buja alakok kedvelése és a romlott szerelmi élet föltárására való hajlamosság” van meg bennük. Hogy ugyanilyen okokból aztán Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Biró Lajos, Szomory, Erdős Renée és a többiek mind rossz osztályzatot kapnak, az érthető. Mindezekről szóló mondataiban azonban nincs egy új megállapítás, nincs egy frappánsul jellemző szó, nincs a megjelenítésnek vagy a hozzáértésnek semmi nyoma. A színtelen általánosítások, a hozzánemértő megállapítások, a fogalmak összekeverése jellemzi ezeket a jellemzéseket. Kiderül, hogy Makkai Sándor „dekadens”, regénye a „neuraszténiás modern fantáziának érzéki játéka.” Kiderül, hogy Tabéry Géza, Gulácsy Irén, Révész Béla, Szabó Dezső nyelve futurista nyelv!! Hogy Kassák azonban csak arrafelé hajlik. Viszont elbeszéléseiben és regényeiben „parasztok és a nagyvárosi kültelkek szánalmas alakjai kúsznak elő odvaikból”. Hát palotákban bizonyára nem laknak, mint Herczeg úr grófjai, az bizonyos! Mindenkivel baj van itt, mert érzéki! Móricz különösen, a Szabó Dezső is az, „a barlanglakókról író” Bartha Lajos is. Kodolányi ellenben a földéhségről, „pörösködésekről és egyéb falusi dolgokról” ír. Milyen jellemző!


Végnélkül lehetne ezeket a képtelenségeket felsorolni. Elszomorító és nevetséges mindez. Sírni és nevetni kell azon, hogy a (különben adatgyüjtés szempontjából hasznos) időmutatóban Pintér a magyar és külföldi mozzanatokat így állítja egymás mellé:


1857-ben magyar irodalmi esemény: Thaly Kálmán: Ne bántsd a magyart, külföldön: Flaubert: Bováryné. 1862, Szigligeti: Nőuralom, Renan: Jézus élete, Wagner: Nürnbergi mesterdalnokok. 1866, Vas Gereben: Jurátus élet, Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. 1883, Pósa bácsi költeményei, Nietzsche: Zarathustra. 1892, Herczeg: Mutamur, Hauptmann: Takácsok. 1893, Herczeg: A Gyurkovics leányok, Zola: Pascal orvos, Hauptmann: Hannele. Egy évben, 1903-ban jelent meg Pekár: Rokokóidillek-je és Gorkij: Éjjeli menedékhely könyve. És így tovább. Mért nem von le ezekből az adatokból tanulságot, mért nem következtet ebből, Főigazgató Úr!


Szomorú jelenség ez a könyv és szomorú, hogy nincsen visszhangja. A visszautasítás hangjára gondolok, amely még az erre legjobban kötelezett „Nyugat”hasábjain se jelent meg. Talán agyonhallgatással akarnak felelni. Rossz politikának gondolom. Ha igaz is az, hogy Pekár, Tarczai, vagy Kupcsay Felicián nem lesznek nagyobb írók és Móricz, Füst, Barta Lajos, vagy Kassák nem lesznek kisebbek minden Irodalomtörténet ellenére és mellett, mégis nem szabad elfelejtenünk, hogy a szerző magas állása miatt a könyv sok helyre elkerül, éppen a fiatalságot, ez új generációt befolyásolja. Sürgős feladatnak érzem, hogy ez ellen a rontó és nívót sülyesztő befolyásolás ellen fellépjünk! Sürgős és fontos feladatnak érzem, hogy akik Magyarországon valamennyire komoly irodalmat és komoly irodalomtörténet akarnak, feleletül a Pintér Jenő-féle csodaműre állítsák össze, ugyanúgy, ahogy 1895-ben, a Magyar Irodalomtörténetet. Állítsák össze és írják meg azok, akik a magyar irodalmat európai szemmel nézik.


Ez lenne az egyetlen helyes bírálat és megfelelő felelet Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetére.


 


Vissza az oldal tetejére | |