Korunk 1928 Október

Pesti fiatalember Verse 1928-ban


Ga√°l G√°bor

 


Ma mindenütt nehéz az írónak, aki lírikus... Mert miről és hogyan beszéljen, hogy ne ismételje magát és ne másoljon valakit!? S ez még a kisebbik baj. Ezt az akadályt még a közepes talentum is megússza. S azonkívül: versben és költőnek még mindig gazdag lehetőségeket nyit az álom és a vágy... A lirikusnak lehet leginkább mondanivalója... Hisz az emberből és világából sohsem apadhat ki a vágy és az álom. Vagy legalább is: a lírikus még élhet szárazon is; még vágyak és álmok nélkül is élhet, mert még a nihilnek is van és lehet lirája...


Ám mi történik akkor, ha a lírikus olyankor él, amikor a tudat és az élmények centrumában a valóság áll, mint például most 1928-ban, itt Európában és Európában is véletlenül épp Pesten, húsz-egynehány esztendővel a vállán, mint talán e füzet szerzője, Fenyő László is, és lát és itél, erkölcsi érzéke van s a valóságban hontalan igazságok és eszmények szerelmese, vagyis az általában előforduló jobb és több emberségé s az ezekhez természetesen szívódó szolidaritásé. Mi történik akkor? Mit és miről beszél, ha egyáltalán beszélhet!? Illetve beszélhet-e, ahogy nyelvünk oly tisztasággal kimondja: magyarán!? Kimondható-e ma nemcsak a magyar, de az európai idő azon valóságában, aminőben ábrázolódik a százszázalékosan tiszta és százszázalékosan elfogulatlan intellektus előtt!? Nem állnak-e mögöttünk az ezerféleképp áthamisított Rend fegyveresei s az óvatos Meggondolás s ezeken túl a Megszokás démona előtt pislogó Alázat és Ügyeskedés kártyásai, melyek együttvéve mind az élet, mely szuggerálja azokat, ami Szabad s ami Tilalmas!? Utat törhet-e ennyi bozóton át az igaz s a zavarosból kihallható-e a tiszta érzület szava? Lehetséges-e ma beszélni, nem maga magunkról (ami már nem lehet fontos!) de egymásról s ezeken keresztül arról a távolságról, mely a kellő és meglévő valóság között feszül? Nem menekülni kell-e inkább az ilyen hajlandóságnak a hallgatás keserűségeibe!? Illetve, ha mégis megszólal, nem magába kell-e fojtani s mert képes e fojtásra, maradhat-e más az őszinteségeiből, mint a bántalmak és a megalázások felmutatása, melyek érték azok révén, amik a tiszta emberi érzülettel szemben a Kor bűnei és vadságai? Nem a tüzes fojtások padlásszobáiba kell-e fanyarul elfonnyadnia sok pesti és európai fiatalembernek ma ugyanúgy, mint Fenyő Lászlónak, e kis kötet költőjének is, aki fojtottan egy ily életszituációról, sőt valójában egy ma felettébb aktuális emberfajtáról beszél, pontosan és plasztikusan beszámolva az érzületről, amelyik az emberség útját öklökkel elálló időben a „sok megaláztatás árnyéka”, a „sok régi bántás tajtékja”, a „sok szomorúság fojtása” között tengődik. S mert így van, lehetséges-e egyéb, mint rezignáció és egy kevés irónia, mely itt is, mint annyi költőnél a lirai húr bénulásához vezet s az elhallgatás előtornácaira!? S lehetséges-e más és másképp mondani, mint amit leír? És érdemes-e többet mondani és lehet-e reményteljesebben és mondható-e másnak, mint önmagának, amikor senki sem hallgat az ilyen eszmékre ós senkisem figyel az ilyen panaszokra!? Mondhatja-e hangosabban? Miért? Hisz ha volna még halkabb elmondás, mint az övé, akkor ezzel mondaná el, olyan fojtott és elhallgatott a ritmusa és olyan fojtott és titkolt az ideológiája és olyan befele szivárgó érzések locsolják a szivét. Pedig, és ez a pedig a vád a Kor ellenébe pedig ezek az érzések a Kor azon agyonhallgatott zsoltáraira utalnak, melyeket a tornyok hegyéről kellene kiáltozni városról-városra...


A fojtódás azonban egyetemes. Nemcsak ennél a fiatal költőnél, de másoknál is, mert a hallgatás ma ismét beköltözött a világba s a valóság ismét az ember legjobb eszméi nélkül történik s az emberek ma ismét hagyják! A városok körútjain ismét a tehetetlen hallgatás bolyong s a szemek lángjából legfeljebb csak olykor csap ki, valami „komor”, de csakhamar behunyt „fenyegetés”.


Ámbár lehet talán azt is mondani, hogy így érik az idő, mert vannak ime ily fiatalemberek, akik a fal mellett járnak (egy könyörtelen Kor slemiljeiként! vallásos melengetéssel lelkükbe egy egész világot hordva. S lehet azt is mondani, hogy: lirikusok, akik nek szükséges talajuk az ilyen honta lanság s büszkélkedve kell gondolni rájuk, mert mint a vágy szociálistái, a szociális érzés kevés magyar énekesei. S mindez tényleg igazság. Egy vers kötet mérlegét azonban már mégis itt az ideje, hogy az döntse el, hogy mit jelent: illetve már rég itt az ideje, hogy a lirában azt nézzük meg, amit az idő és embere igazol belőlük. S ez a kis kötet épp azért tűnik szembe;  mert épp azt aktualizálja, ami adott;  s ha a kötetet reménytelenül tesz szük le, azt épp megcsinálásbeli érté kei, az élmény és mű igazságai okoz zák: mert pár versével az idő liratar talmának egyik szegmentumára hívja fel a figyelmet. Mert elvégre a verse ket mégis csak az igazolja, hogy el mondják azt, amit a részvétlen Idő és a szemnélkül tántorgó Valóság a célok után futó emberben az egészről megéreztetnek. S ez a füzet egy mai pesti fiatalember panaszain és elhall gatásain keresztül egy kicsit épp erről beszél. (Kolozsvár)


*Fenyő László: Fojtott virágzás. Hungária Hirlapnyomda Rt. Budapest.


 


Vissza az oldal tetejére | |