Korunk 1928 Október

Alfred Döblin


F√°bry Zolt√°n

 


A világirodalomnak ma két izgatóan érdekes problematikus egyénisége van: az ir James Joyce és a német Alfred Döblin. Kettőjük közül a világon ebben a pillanatban az Ulysses írója, Joyce az ismertebb, mert érdekesebb sorsú: egyszerre és akadályokon át robbant elő. Alfred Döblin ellenben, egyszerű berlini betegpénztári orvos minden külső érdekesség nélkül vetéli műveit, melyek ma még megemésztetlen monstrumok épp úgy, mint Joyce Ulysess-e. Nemcsak hogy megemésztetlenek, de ismeretlenek még a céhbeliek táborában is. A most elhalt Klabundot ma többen siratják, mint ahányan ismerik a Klabund felett toronymagasságban álló Döblint. Döblin nem líra, nem kortárs a szó pajtási értelmében. Döblin nem divat, nem kopirozható, nem osztható. Döblin: az Egész, az Idegen, a ma, napjaink és éveink fölött álló zsenije talán. A kor vetélte és kivülesik mindenen. Megfoghatatlan. Munkát jelent, hegymászást: glecserek veszélyét, ízzó hideget, jégkérget és ismeretlen Napot, Fényt, melyre a mi szemeink még vakok. Ez a Döblin a napokban lett ötvenéves, olyan hihetetlenül ötvenéves, mint például Carl Sternheim. A német fiatalok legalább is években hihetetlenül öregednek, ami másrészt viszont azt jelent, hogy ez a generáció aktivitásban kipusztíthatatlan. Fiatalok: az utánuk következő generáció még nem tette őket feleslegesekké. Amikor a döblini jubileum aktualitása megkapja az embert, zavarban van, mert erről az emberről, erről az életről nem lehet, nem szabad aktualitást erőszakolón halandzsázni. A döblini művet nézni, látni és láttatni: munka. Aki nem készült el rá idejében, az hallgasson és adjon igazat a Weltbühne-nek: „Ön azt kérdezi, mért nem ünnepeljük Alfred Döblint egy jó zsírosan csepegő születésnapi cikkel? Mert nem bírjuk a lealacsonyító aktuális méltatásokat. Itt nem szabad kritikus furorral dolgozni. Itt csak egyet szabad: hallgatni és könyveit olvasni és újra olvasni.” Könyveit sajnos, csak németül lehet olvasni. Már a címek is jelzik különösségüket: Fekete függöny Wadzek harca a gőzturbinával Wang-lun három ugrása


     Wallenstein Hegyek, tengerek és óriások Manas: regények és a töb biek Utazás Lengyelországban Az En és a természet. Döblin összes művei S. Fischer-nél, Berlin jelentek meg és ter mészetes, hogy ennek a kiadónak a fo lyóirata: a Neue Rundschau augusztus ban Döblin számként jelent meg. Fer dinand Lion cikke: Das “Werk Alfred Döblins: pontos és részletes bevezető. A német folyóiratok tele vannak Döb lin méltatásokkal, de alig egy-kettő éri el a döblini képet. A Neue Schweizer Rundschau-ban Walthari Dietz ír Döb linről:


„Döblin műveiben egy sajátságos, különös, még felderíthetetlen, még nem látott, még nem élt világ bomlik elénk. Az ember mintha egy ismeretlen ország területére tévedt volna, mintha ez ismeretlen ország ura barátságosan meginvitálta volna: nézzen meg mindent, csodálkozzon, szaglásszon, ízlelje meg, érintse meg. És az ember ezt tényleg meg is teszi: csodálkozva áll a különös teremtmények előtt, tényleg élnek, tapinthatók, nem fantomok. De


     és ez a de, ha elmúlt a mámor, egy kettőre eluralkodik rajtunk de mit kezdjünk mindezzel, hogy mozogjunk ebben a világban, hisz annyira kivül esik, annyira nem a miénk. Pontosabban kifejezve: ebből a világból hiányzik a belső szükségszerűség; valami számunkra idegen önkény teremthette és mozgathatja csak ezt a világot. Egy óriási rotációs mozgást látunk és ebben a felőrlő forgásban van valami kísérteties, mert csak forog, de nem önerejéből, valami önkény parancsa hajtja és ez a szellem (nem lelki) akarat: Dr. Döblin. Műveiben két tipus tűnik fel: a vitális és az avitális ember. Az első tipus fordul elő a legtöbbször. Tehát kell, hogy a költő és az általa teremtett ilyen emberek között szoros kapcsolat legyen. Ezek az óriási, túlontúl erős, kemény és brutális fickók a költő vágyát kristályosítják. Régebben azt mondtuk volna: ideáiját, de az ideál szó ez esetben nagyon sorvadásosan hangzik, itt inkább a nagy potencia ideológiájáról van szó. Ezt a hipotézist akkor látjuk igazoltnak, ha szemtől szembe állunk Döblinnel: egy barátságos finom kis orvossal, akiben semmi sincs az atlétából. Döblin esetében tehát a kontrasztideológia dolgozik. Ez az ideológia Döblin számára belső szükség.


Döblin műve fordulópontot jelent az irodalomban, oly értelemben, hogy itt egy határkőnél az őssajátos költészetterület át lett törve, mert ez a „költészet” keletkezését már nem egy metafizikai fenoménnek köszönheti, de egy pszihológiai fenoménnek: a szükségnek.”


A Literarische Welt Döblin számának tarkaságából Axel Eggebrecht megállapításai érdemelnek különösebb figyel met: „Döblin minden sorában a végsőt keresi, tapogatja és az olvasót is rákényszeríti erre a munkára, Döblin mindenki számára, kivétel nélkül kellemetlen író: népszerűtlenségének oka a mi napjainkban így nyilvánvaló. Egyik kritikusa mondotta: Döblin híres író, de könyveit nem olvassák. Az ember a határtalan felé sóvárog, minden formát és köteléket megtagad, hogy örök gyermeki csodálkozással, anélkül, hogy egy pillanatra is elvesztené önmagát, a tér és idő végtelenségébe merészeljen: az emberi természet emez ős-vonását az újabb kornak egyetlen írója sem éli ki olyan teljességben, mint mindig újabb és újabb formában Döblin. Döblinben a költőt sokan azért tagadják meg, mert óriási műveiben nagyon is érezni az agykontrollt. Döblin egy nyilatkozatában kijelentette, hogy neki is fontos az „érzés”. De nála az érzés fölött ott áll a világosság. És ez a titka, a lényege: fantázia és megfontolás amalgámja. Vagy ha akarom: természettudomány és mitosz pontos keveredése.” (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére | |