Korunk 1928 Október

A szinpad erkölcse


Pollatsek László

 


Egyetlen művészi kifejezőforma sem konzervatívabb a színpadnál. Mégis a legélesebben körvonalazva foglalja magába az új ember megváltozott világszemléletét. Nincs igazabb és átfogóbb vetülete egy kornak a kor színpadánál. Konzervatív, mint maga az emberiség, forradalmi, mint a vágy a fejlődés, az új formák után, s mégis teli ellenmondásokkal is szintetikus egészet alkot. „A szinpad az ellemnondásoké.” S a szinpad morálja hogy hű marad önmagához.” „A modern drámában a sors majdnem mindég a milieu, amelyik nem ismeri fel és elárulja a hőst.” Kissé vitás megállapítása, hogy a modern dráma az egyéniség szinpada, az egyéniségé, „ki az emberiség minden igaz törvényét viseli és érzi.” Itt csak a nomenklatura hibás: nem hangsúlyozza ki, hogy ezalatt az egyéniség alatt nem az egyénit kell érteni, mint a kollektiv ellentétét. Hiszen az új orosz színpadon az egyén csak a „keret”-ért él, a milieuért, a világért, melynek egyik szimboluma csupán. De Ernst Toller kissé mechanizáltan kollektiv szinpadának sem főtényezője az „egyéniség”. Még mint közvetitő szimbolum sem.


Legmélyebben és legintuitivebben az etikus művészt rajzolja meg. A tökéletes drámai mű két zseni találkozásán épül. A zseniális drámaíró és a zseniális szinész találkozásán. A költő a hős sorsát formálja, a szinész a hős egyéniségét. Ritka élességű megállapitás! Erélyesen küzd a „reprodukáló művész”-nek hibásan értelmezett fogalma ellen. A szinész, az előadóművész a szerzővel egyenrangú alkotó. A szinész a mű holt anyagát kelti életre, formálja művészi élménnyé. S ez a közvetités épp oly intuiciót és alkotóerőt kíván a színésztől, mint magától a költőtől. Ezért „nincsenek produktív és reproduktív művészek. Csak teremtő művész van”.


A rendező „a dráma belső arcát teremti meg”. Nehány kitűnő analizise rendezőkről: Otto Brahmsról, Reinhardtról, (ki „a szinpad felszabadult, lélekzethez jutott démoni eleme”, –) egy-egy műtörténeti rajz. Maga is megállapítja, hogy Stanislavsky szinpada azért a legdrámaibb, mert „egyik szinész szolgai alázattal segít a másikon, hogy ezáltal ne egyesek, hanem az egész érvényesüljön”, Germanova társulatáról, hogy „minden egyes szinész a saját szerepén kívül az egészet is elképzeli”. Igen, ez az új szinpad lényege, ez a kollektív együttjátszás, nagy szellemi kooperáció ez a végsőig átszellemült távolbalátás jelenti a színjátszás csúcspontját. Az egyén csak akkor emelkedik egyéniséggé, ha egy nagyobb összességnek, fajnak, nemzetnek vagy tömegnek lelki képe sürűsödik össze benne.


A szinpad architekturájának legeszményibb formáját a cselekmény helyének egységében látja, „A modern szinpad örökös változásaival megöli a dráma lendületét.” A rendező „csakis a dráma lendületének fokmérőjét: a színészt respektálhatja”. Pusztán ez mentheti meg a színpadot a filmszerüségtől.


Ez a rendkívül tömören megírt kis könyv annyi problémát, lényegbemarkoló, élesen* exponált meglátást foglal össze, amennyit sok vaskos mű sem. Kovács Kálmán a színpadon keresztül a modern dráma mélyébe világít be. Ezáltal a ma emberének világába is, melynek a szinpad képezi belső küzdelmeinek legszublimáltabb és legérzékenyebb szinterét.


Reiter László rajzai a magyar könyv illusztrációnak új, úgy hiszem igen jelentős fejezetét jelentik. A kép nemcsak dekoráció nála, hanem a szövegnek szinte kísérőzenéje is egyben. A könyv stílusának és tartalmának egyaránt kongeniális művészi kerete. (Budapest)


*Kovács Kálmán: A szinpad erkölcse. Amicus kiadás. Budapest.


 


Vissza az oldal tetejére | |