Korunk 1928 Október

Vadludak


Kemény Gábor

 


A magyar vidék regényének indul. De már a mese elindulása érezteti, hogy többet ad, mint amennyit a keret ígér. Az Idegen, a regény főhőse, világlátott, erős, szabad-lelkű ember, vadludak ékalakbaverődött csoportját látja a fellegek alatt repülni... Az udvaron gágogva, lármázva futkosnak a libák, Szétterjesztik szárnyukat, de csak ugrásszerű röppenéseket végeznek... Ott fenn, a szürke csapat mit sem lát mindebből, csak repül, repül fenséges nyugalommal...


„Igazatok van morzsolja ajkai között a szavakat. Kiverten, szürkén, de fenn a magasban... Közel a felhőkhöz. És lenézni a sárba... A lármázó, gágogó fehér libákra...” Ez az Idegen, aki repülni akar, aki az erő himnuszát énekli, épp úgy lehet egy világlátott, átfogó nézésű, bátor mozgású magyar, mint ami esendő, bukdácsoló önmagunknak magasratörő jobbik része. A keret tagadhatatlanul magyar, de oly mélyen emberi színezéssel, hogy nem tudunk benne csak magyar életet látni. Igen. Ráismerünk a magyar falusi társaságra. Nem ismeretlen az az öt aszszony, aki októbertől márciusig együtt ül Kerecsényi állatorvoséknál és együtt szövi a pletykák szakadatlan fonalát. És nem ismeretlenek a basáskodó elöljárók, a féltékeny patikus és leigázott felesége, az ambicióiban csalódott öreg tanító, a pocakos állomásfőnök, a hatodik gyermekére várakozó és mégis elégedett vasúti raktárosné, a kikapós Medgyesné, az üresfejű, da szépruhás jegyző, az élettel megalkudott Bakonyné, akinek urát a cselédszobában érte utól a gutaütés és nem ismeretlen Bakony Klára sem, aki fölényesen túlteszi magát a falusi szokásokon. .. Ez az okos, melegszívű leány éppen olyan egyenes-lelkű, mint az Idegen. Meglátják, megértik, megszeretik egymást... Mind a ketten repülni akarnak, magasan, büszkén, mint a vadludak, mind a ketten azt vallják, hogy az éljen, akiben erő van és repüljön, aki repülni tud, mind a ketten megvetik azokat, akik elbújnak igazi arcuk mögé és az okos, melegszívű, egyenes lelkű Klára mégis gyenge, mégis a gazdag, kövér földbirtokosnak lett a felesége, mégis elnyomja igazi énjét, éppúgy lezuhan, mint a rabszolgalelkű Mariska, a patikus ezerszer megütlegelt felesége, aki visszajön az urához, miután megszöktette öt a falu egyik hivatalnoka, visszajön azzal a tudattal, hogy tovább is szenvedni fog. .. És az Idegen? Az erős, hatalmas Idegen, aki utálja a kaszinó ál-műveltségét és álerkölcseit és aki sem forradalmárnak, sem professzionista szocialistának nem tartja magát, csakhogy individualitását az átlagon le ne rontsák az erős, hatalmas Idegen nem ragadja el zsákmányát, hogy együtt repüljenek, mint a vadludak... Pedig milyen meggyőződéssel mondta:


Akkor repülünk Klára! Hiszen azt vártam csak. Hogy magadtól bontsad ki a szárnyaidat. Érezd meg, hogy szárnyaid vannak. Hogy szállnod kell velemÉn nem hittem nőben, emberben, szerelemben, semmiben. Szálltam magányosan a felhők alatt társtalanul. A békák életét tanulmányoztam, mert az utolsó kis mocsárbeli varangy jobban érdekelt, mint ez a komisz embercsürhe. Visszaadtad a hitemet. Te vagy az asszony, aki hitet ad tál nekem és emberi alázatosságot. Most kicsordul a lelkemen a nagy jóság. Sírok előtted Klára. Nézd a szememből könnyek hullnak. Boldog vagyok... „...Csak az a vég... csak az a vég... csak azt tudnám feledni!Az erős Idegen illendően elbucsúzik Klárától, a kövér vőlegénytől, Klára anyjától és a nagy álmos csendben kicammog az állomáshoz. S a vonat nehézkesen meg indul. .. Távol van tőlem az a naiv szándék, hogy kifogásoljam ezt a véget és utólagos tanácsot adjak az írónak. Így, csakis így lehetett ezt megírni és a magyar vidéki élet művészi rajzát szomorúan szabályos emberi életünk tragikus szimbolumává mélyíteni. Sásdi Sándor meseszövő művészete, stílusának élénk lendülete és meglátásának eredeti módja csupa jó ígéret az új magyar irodalomnak. (Budapest)


* Sásdl Sándor: Vadludak. Regény, Budapest, Dante kiadás.


 


Vissza az oldal tetejére | |