Korunk 1928 Október

Emberek a háborúban


F√°bry Zolt√°n

 


(Az új háborus regény)


A nagy békeünnepély lezajlott: Kellog paktum, párisi örömujjongás. Hiszi mindenki, mert jó hinni, felejteni és megnyugodni pillanatra. A háború volt, nincs, eltünt, mint a kámfor. Az igazság azonban kegyetlen dolog és az igazság: cáfolhatatlanul két háború között állunk. 1914 volt az egyik. A másik? Most irták alá a békét, tehát a Kellog paktum is lehet és lesz a jövő, a másik háború magna chartája. A mai európai embernek éppen elég oka van arra, hogy ezt a hihetetlennek látszó paradoxont meg ne mosolyogja és hogy újra és újra felidézze ama különös nyáréjszakát és új életre, próbára idézze azokat, akik a vérfürdő legnyomasztóbb napjaiban a kibicsaklott, a meggyalázott tollat újra a kezükbe fogták es szóltak. A francia Barbusse volt az első és épp azért döntőn iránytszabó élmény es mérték. A „Tűz” az európai frontok lövészárkaiban: hogy ittuk ezeket a biblikus első szavakat, hogy magunkra ismertünk! A könyv lapokra szaggatva került vissza tulajdonosához. Még egy könyv volt, amit így lapokra olvastunk. René Musset: Szökött katonája. Magyarul ennyi volt, amit ismertünk és olvastunk. Minden többi és sokkal lényegesebb könyvvel, csak később „mételyezhettük” magunkat. Pedig Svájcban Leonhard Frank könyvében már régebben csattant fel az élő hang: „Az ember jó! és aztán tovább ugyanegy kiadónál (Rascher, Zürich: „Europ√äische Bücher”) Georges Duhamel „Mártirélete” L. Andrejew: „A háború igája”. Mint legszebb eredményt azonban a magyar Latzkó András könyvét kell felemlítenünk: „Emberek a háborúban”. Persze: a magyar irodalom nem vesz tudomást a háborús tollbajnokok minden szégyenét feledtető egyetlen emberséges könyvéről és írójáról. Latzkó könyve több, mint dokumentum és túl fogja élni (és már is túlélte) a háborús könyvek aktualitását. Az emberi mentalitás, a vád ritmusa, az epikai tárgyilagosság kereszttüzében biztos keménységet eredményezett, melyet így maradéknélkül ritkán csodálhatunk. A német irodalom ugyanakkor egyrészt a háború legművészibb expresszióját tarthatta a világ elé Fritz v. Unruh „Opfergang”-jában, (1. Korunk 1926 május) másrészt Bruno Vogel pamflettjében (Éljen a háború! ) mindenki felé érthetően lázíthatott a háború ellen. Ha valaki azt hinné, hogy csak az európai tollforgatók svájci kényszerszórakozása volt ez a háborúellenes irodalom, akkor ajánlom: olvassa el az amerikai „firkászok” két igaz háborús apokaliptikát keresztül”világitó regényét. Itt elsősorban Upton Sinclair fényalakjára: Jimmie Higginsre gondolok, A másik könyv sokkal ismeretlenebb. John dos Passos „Három katoná”-ja megdöbbentő képet ad a „demokratikus” amerikai hadsereg „ember-állat”-kinzásáról. Ezek lennének a valóság könyvei, melyek nem divatból, businessből látták meg a háborúban szétmarcangolt kreaturát és nem a magány sarkaiból fáklyáztak pacifizmust, humanizmust. Romain Rolland „Clérambault”-ja legyen bátorságunk bevallani hiába minden, ma már csak szobaemberek csendes bibliája, lelkiismeretkönyve, de a vér hiányzik belőle: az élmény közvetlensége és csodája. Mert, ha az alap vérre vált, akkor az egyszerű ténytudósításon túl. a vér valóságcseppe még az álom felelőtlenségében is pozitivitás. Lásd Wieland Herzfelde álom- és valósággörcsét: „Tragigrotesken der Nacht”. (Malik) Gyerekfantázia és gyermekmerészség látszólagos érthetetlensége mögött a pozitiv pokol, a háború, a kreaturális félelem minden realitása vonagló élettel gyurja a masszát: a mát. Az irreálitás, az álom a groteszkség létráján hihetetlen magasságokba tornászik, hogy ott mindenki által láthatóan bukfencet vetve nevettetőn hirtelen valóságba zuhanjon. Alom valósága: a tudott dolgok álomba kényszerítése, hátha így mégis elhiszik, meglátják őket. Mert az ember inkább hisz az álomnak mint a legvéresebb, legkegyetlenebb bőrére menő valóságnak.


A háborús írások ez első aktuális korszakát stílszerűen Herzfelde álomkönyve zárta le. Éj kor jött, új tíz év: érdekes, küzdelmes, piszkos, lázas béke. Az élet tempója hihetetlenre fokozódott, a háború lidérce eltünt és a Kellog paktum már csak aláhúzza, nyugtázza, dokumentálja ezt a kiérlelődött átmeneti szituációt, amikor még vannak emberek, osztályok, kik örömös elfeledkezéssel, kritikátlan naiv békehittel nyúlnak az élet ötperces illúziója után. És csodálatos: épp ebben az időben, a béke kilencedik-tizedik évében, amikor már sokan nem is gondolnak háborúra, egyre-másra jelennek meg háborús regények. Konjunktura? Nem. Hadvezérek, csatanyerők és csatavesztők, államférfiak, kalandorok, élő és bukott nagyságok mind elmondták, eldadogták, elpompázták mondanivalóikat. Minden kis tollforgató megírta a maga háborús novelláját, csak az író, az ember, aki legnagyobbrészt ténylegesen is megélte a háborút, hallgatott. Fülelt és várt, hordozta ezt a rettenetes gyümölcsöt, míg csak egy szép nap teljességében világra nem kristályosította. Megszólalt újra és máskép. Amikor megvolt a távolság, a távlat, amikor lehullt minden pillanatnyi fontosságú élmény, amikor csak azt lehet elmondani, amit el kell mondani, amikor azt elhallgatni, amit el kell mondani, egyenlő lenne a bünpártolással. Konjunktura? Nem. Megérzés. Az új ölés előnapján az emlékek elemi szükségszerűséggel törnek fel és nyernek életjogot. Amikor már mindenki más megszólalt, feltör az egyedül illetékes hang: „Én vagyok az ismeretlen katona. Én is hozzá akarok szólni ehhez a témához. Nekem is van mondanivalóm.” És az ismeretlen atom, a kreatura feltámad, a költő életet önt belé és a kis létpetty világot renget, lázít tíz év múlva is, maradék nélkül a legtökéletesebben megoldott, legtisztább háborús regényben, Arnold Zweig könyvében: Der Streit um den Sergeanten Grischa (G. Kiepenheur, Potsdam) Grischa, az egyszerű orosz altiszt egy lengyelországi német fogolytáborban hall valamit a közelgő orosz békéről. Megszökik. Sokáig el egy erdőrengetegben elvadult, elszabadult cimborákkal és egy nővel, aki szereti és aki, hogy Grischát hazajuttassa, egy épp elhullt orosz katona legitimációjával látja el. A front közelében azonban elfogják. És az Oberost-Kommando rendelete szerint minden szökevény, aki három nap alatt nem jelentkezik, haladéktalanul hadbíróság elé állítandó és 24 órán belül, mint kém agyonlövendő. Ez lenne a sorsa Grischának is, de az élő test állati vinynyogással és küzködéssel birkózik a másikkal, a halottal, kinek nevében halálra van itélve. Grischa felszabadulón kinyögi az igazságot, telefondrótok hozzák is az igazolást, de az akták sorsa Bjuschew alias Grischa nem olyan egyszerű. A hadbiróság úgy müködik, mint egy fogaskerék. Ha egyszer bekapott valakit, csak mint hullát engedi ki a fogai közül. És megindul a küzdelem. Telefonbeszélgetések, drótok, akták, paragrafusok és egy ember, egy ártatlan ember puszta élete! És akadnak, akik védőn állják körül ezt az életet, egy emberséges hadbíró, aki ellenállásra tüzeli az emberséges öreg tábornokot, a hadosztályparancsnokot és többen, majdnem mindenki Grischa közvetlen közelében. De velük szemben ott a főparancsnok, a tekintély, a gépezet; a hadijognak ennek a 18. századból itt maradt anachronizmusnak a teljessége és a Grischa eset emberi vonatkozásában, nem elég, jogi vonatkozásában kénytelen utat engedni a katonapolitikai szempontnak. Az öreg generális mindent elkövet, megalázza magát, de Schieffenzahn generalisszimusz kérlelhetetlen: „lehetetlen, hogy egy ember, egy kém, egy lázító, egy büdös bolseviki, még mindig éljen.” Szegény Grischa mindezekről persze semmit sem tud, bízik a generálisban, aki „életajándékozón mosolygott rá” és csak akkor sikolt fel, amikor tényleg is meghúzzák a hurkot. És ekkor valami lázas segíteniakarásban mindenki ott van körötte, a csak-katona, a generális adjutánsa valami deliriumos nekifeledkezéssel egyszerűen megakarja szöktetni, de Grischa már nem megy, már csak annyit tud: őt a cár Szentgyörgy-keresztes katonáját sokan fogják nézni, tehát: bátran kell fogadni a golyót. És a paragrafus golyója, a hadijog golyója pontot tesz egy élet után. Történt pedig mindez (és a Grischa eset nem kitalálás) oly időben, amikor „a hatalom szülte a jogot és az egyes ember tetű volt, élete semmi volt”. Egy ruszkival több vagy kevesebb?! Nagyobb dolgokról volt szó: fegyelemről, dicsőségről, birodalomról, a legfőbb Hadúrról. Grischának pusztulni kellett, zavarta, kompromitálta a gépezetet, senkivé kellett gyilkolni! Ennyi történt. Sovány mese, egy egyszerű ember halála. És mégis ez a könyv, a maga zsufolt és egyetlen egy felesleges szó nélküli 552 oldalával, a világháború eddigi legszemtépőbb, legteljesebb, legtisztább regénye. Nem dübörögnek csaták, a borzalmak elmaradnak, húscafatok nem repülnek, emberi felháborodás nem jajong, az író nem lázad, nem gyűlöl, nem vitatkozik, nem magyaráz, nem vádol, nem véd és mégis egy ember élete és halála jobban világit, égetőbben, mint a tizmillió halott összessége. Egy egyszerű, orosz fogoly, kinek nincs köze semmihez, amit ez a háború jelentett és aki mindennel egy lesz: kozmoszba gyürüző atom: világító fáklya. Túl békén és háborún az ártatlan ember. Itt a regényben vádion és védőn, kristálytisztán: a kreatura életjoga, szentségei Az új háborús regénynek ez a kreaturális eredménye nem véletlen. Az egyszerű primitív emberi vádlón és okfejtőn helyezkedik szembe a legraffináltabb háborús gépezettel. A háborús piszok, vérfertőzés, rugás atomja: az ismeretlen katona pozitív kollektivitása győztes monumentalitást jelent: kreaturális igazságot. És ez az igazság egy hihetetlen tényt árul el: ennek a háborúnak nincs, nem volt és nem lesz mítosza. Nem lehet, mert nem volt kreaturális etosza. Amit erkölcsi erőnek, mitosznak hittek, az szélütött szánalmas grimasz. Konstantin Fedin itt már tárgyalt regényében (St√ädte und Jahre, Malik, Berlin), mely a háborús Németországot és a forradalmi Oroszországot: évek és városok filmjét pergeti, találjuk a következő dokumentumot: Amikor Lengyelországban a németek rövid tíz nap alatt 12 várat és 22 várost foglaltak el, Bischofsbergben néhány gimnazista összeállt és tanáraik vezetése mellett megolvasták a várost diszítő zászlók számát. Az eredmény: minden egyes házra 9.37 zászló esett. De ez tévedésnek bizonyult, mert egy öreg ember jött lélekszakadva, aki magából kikelve ordította: „Önök tévedtek, súlyosan tévedtek.” Az öreg ur kontrollkép összeszámította a lobogókat és akkor kisült, hogy minden házra 9.29-ed esik. A diákok tehát a város hazafias becsületét 0.08-dal kisebbítették. – Ime a híres acélfürdő, az etosz, a mitosz, az alap: semmi. És ezt a tragikus és távlatban már nevetséges semmit szenvedte egész teljességében a kivezényelt géprész, az idegen muszájt szolgáló idegen test, idegen ember, aki pedig én lennék, te voltál és ő volt egy a sok közül. Egy a sok közül: Soldat Suhren Georg von der Vring regényében (I. M. Spaeth, Berlin). Valaki, akit szintén elkapott a háborús gépezet, először a kaszárnya, „ahol az ördög bűzlik”, egészen addig, amig Suhren-Vring önmagát nem kérdezi: „És mi maradt Suhrenből? Semmi.” Vring a közvetlen megélést kristályosítja Suhrenben, De ez a közvetlen megélés az idő távlatában annyira teljes lesz, hogy a regény végeredményében az ismeretlen katona kollektív regénye lesz. Amit Barbusse, amit Unruh nem tudott adni pátoszában és zsufoltságában, azt Vring kollektivitásra fokozott önélménye vetiti: a közvetlenséget adaequat expresszióban, tíz év konturerősségében. A nagy pergőtüzek, borzalmak megint elmaradnak, a világháborút nem látjuk, csak az apró tűszúrásokat, a gépezet piszkát, olaját, a fütők: az ágyútöltelék emberek életét, de ezenfelül még valamit: az embertelenségbe lökött ember összeszorított szája fölött valami elpusztíthatatlan mosoly: a kreatura öntudata, az együvétartozás – 8 ember, egy raj élni iparkodása, primitiv, ravasz védekezése. Kaszárnyák, menetelések, Északfranciaország, Volhynia. Szinek, szépségek azért is, a táj és az ember védő ölelkezése, otthoni őrző szeretet melege, viziók, álmok, vágyak és valóságok, brutalitás, csizmarugás és füstölgő falvak, aztán a csata, menekülés, körben holtan és sebesülten a pajtások. Korházvonat. Egyedül. Mi maradt Suhrenből? Semmi. Valami mégis: egy könyv, ez a regény, mely a géprészt, az embert, a katonát kollektív valósággá színezi. De ez a szín nem primérjelentőségű, (a regény egyik hibája, hogy sokszor primérszerepet zsarol) a regény távlatsugárzása más forrásból táplálkozik. Az egymáshoz kényszerített kreatura ize, szaga, verejtéke áttör az egészen, a kreatura áldott állatmelege fűti, járja át a könyvet és avatja igaz emberivé, humor és bakafántoskodás dacára is S. O. S.-é. A regény negatívuma az emlékdédelgető álldogálás, holott tíz év mulva ép az önélmény zsufoltsága kategórikusan követeli a riportázst. Lásd: Markovits Rodion háborús regényét: Szibériai garnizon (Kolozsvár).


A riportregény (a regény mai miszsziós formája): igaz, szükséges meglátás, élmény közvetítése. Pontos vádló, vagy lelkesítő valóság döntőn ható, szuggeráló formában való rögzítése. Tartalomban mindig kicsit váratlan, döbbentő, leleplező; egy ismeretlen valaminek a tudósítása, vagy egy eddig ismert valaminek egész új színben való feltüntetése. Markovits Rodion sohse fárasztó teljes részletességgel rögzíti a tiszti fogoly útját a fogolytábor életét és tragikarikaturás apokaliptikát hazudtol: a tiszti fogság nimbuszát. Markovits regénye kollektiv riportregény. Az érthetetlenségbe lökött kreatura mozdulatlanságra zsibbadva, csodálkozva ébred és abban a pillanatban menekülőn és kérdezőn körülkóstolja, körülkeringi az egész világot minden kis jelentéktelenségében és nagy érthetetlenségében. Az egy pillanat felvevő közében villanásra: csodálkozásra, miértre és felismerésre gyűl össze minden hirtelen összegondolt, asszociált földi, emberi történés. És ez a mindenbepróbálkozás és az egy pillanat kis történését egybekavaró világürbe száguldó riportfrazeológia itt a regényben belső lüktetéssel, vállaló szív-vérmelegítéssel kollektiv értelmet nyer. Jogot: kozmikus markolás természetességét. Felőrlő semmiévek, fülledtségbe, vérgőzbe, tömeghalálba csúszott rettenetes élet után a fogoly kultur Európa határára lép. Sikoly: hisztérikus és imábaolvadó: „Emberiség! Hét év óta elszakadtam Tőled! Hogy birok felnézni Rád? És nézne és nem lát semmit. Emberiség? Egy még lehetetlenebb, grimasszosabb garnizonélet, mint a szibériai kisebb, de mindent megmutató garnizon. Az igazság Markovits Rodion egészen közönséges, keserű, fanyar monológja: „Hogy van ez az egész élet? Ötér túró az egész, vagy valami finomabb?És ez a mondat nem újságirócinizmus, nem kávéházbölcsesség, de megszenvedett, megteremtett igazság. Egy élet igazolja: egy regény, magyar regény, mely kicsit talán világregény.


Az új háborús regény kategórikus követelménye a teljes megélés, a maradéknélküli átélés. Ahol ez hiányzik, elmarad a kreaturális megnyilatkozás és a regény kivédhetetlenül papirosszegénnyé sülyed. Kinos aktuálitással bizonyítja ezt Egri Viktor új könyve: Fölkél a Nap (Irók Kiadóvállalata, Bratislava-Pozsony). A rettenetes cím már egymagában is papirosregényt sejttet, a tartalom és a levezetés mindenben igazolja a gyanút. Pedig Egri Viktor őszintén adni akart valamit: teljességet: egy ember életét kisgyerek korától, egy munkás életét, egy lélek tépelődései, életet, mit derékbe tör a világháború és az utána következő kor: emberét egy gyilkos gesztusba is belelovalja, hogy utána lirai megoldással (ürességgel) új embert faragjon belőle, napfelé menetelőt: irodalmi figurát. Adva volt egy munkás, egy háborús ember, de Egri csak regényírói közösségben volt vele. Az eredmény: egy jól megírt, sémára huzott regény. Ezenfelül: semmi. És főkép nem az, ami lenni akart minden görcsös akarásával: háborús regény. Nem lehetett, mert életet nem ad, élményt nem közvetít és így a tárgyalt háborús regények kreaturális kollektivitása mellett idegenül, lehetetlenül hat. Hiába hord össze vért, szennyet és piszkot is, végeredményében mégis csak sterilizált irodalom: papirosregény. Vannak, akiknek ez kell és így kell, vannak akiknek az irodalmi megoldás fontosabb, mint a kreaturális megnyilatkozás. És így nem csoda, hogy vannak, akik undorral tagadják meg a cseh Jaroslav Hasek: Svejk-jét (A. Synek, Prága). Pedig Svejk ma már világirodalom. Hatásában is elérte az aktuális (és intellektuális!) maximumot a berlini Piscator szinpadon. Mindenki meglátta, megértette az antimilitarizmus eredeti népi, bárgyuságában okrahibázó világító hősét. És állítólag ez a hiba: ez a kreaturális ráhibázás, ez az orrfacsaró létezett és létező bűz, a háború minden szennye, amit Svejk isteni bárgyusággal nevet elénk. Ez persze nem könyvirodalom, de igazi organikus föld- és embertalaj: népirodalom. Mai jelentőségében: a szégyen nélküli igazság. A jámbor buta ember, a kreatura természetes védekező öntudatlan forradalma minden ellen, ami igába baromítja. Eredményében: a világháború kozmikus népi, kreaturális likvidálása. A szent irodalom persze ilyen profán egyszerű betörést nem engedhet meg és egyre többen akadnak, akik mindenáron ki akarják kergetni a művészet területéről Svejkot, a mocskos beszédű, igazbeszédű monstrumot, aki bárgyu, buta az okosságig, naiv és természetes az őrültségig. Ez az ereje, de ez a titka is: ez a kreaturális természetesség, mely együtt röhög és tántorog és mely mégis mindig különálló, mindig szűzen talpraeső álljféljancsi: valaki, aki idegenül került bele ebbe a komédiába, valaki, akinek alapjában véve semmi köze az egészhez. Svejk: elégtétel. Egy szegény életbohóc gyermeknaivsága véglegesen aláaknáz, lehetetlenné tesz minden embertelen, háborúsan csikorgó gépezetet. A buta kreatura felette áll mindezeknek, lebeg felettük, mint egy angyal, mindent elárulón, mindent kikotyogóm Svejk több, mint irodalom, mert eredménye: megismerés. Az a megismerés, amit Svejk szóhandabandázása kivetít. Mindent lehet cáfolni, megfojtani, lekenyerezni, börtönbe dugni, semmivé hazudni és semmivé nevetni, de Svejkot nem. Ebben a pillanatban angyal ő: repülő baka, új Sancho Pansa szárnyakkal, kivédhetetlen, terrorizálhatatlan, cáfolhatatlan, mert alapja a földi, kreaturális kinyilatkoztató és vádló igazság. Az új háborús regény nem közvetíti, nem adhatja a győztes örömujjongását és a vesztes igazságkeresését, szomorúságát. Egyetlen pozitívuma és. értékmérője: az emberi közös vádló igazság. Ez a vádló igazság a legnyiltabban, legakaratosabban, agitátórikusan, Johannes R. Becher antimilitarista háborús regényeiben jelentkezik. (Der Bankier reitet über das Schlachtfeld és (CH CL = CH3 As (Levisite) oder der einzig gerechte Krieg. Agis Verlag, Wien). A mottó Zola mondata: „Nem tudok hallgatni, mert nem akarok bűnrészes lenni.” Becher tudja az igazságot, azt hogy két háború között állunk. Az egyik a volt, a másik a még borzalmasabb, a gázháború. Becher, a volt világháborút a maga tetszhalottságában kapja torkon és az elpihent, a holt csatateret lükteti szemtépő életre. A cím mindent elárul: Bankár vágtat a csatatéren! Az amerikai bankár a pénz fejedelme, a világ ura üdülésre áthajózik Európába és Franciaországban a Csatatérértékesítö Vállalat által nagyszerűen megszervezett csatatéri kirándulás során ő is megnézi a teljes eredetiségükben meghagyott harctereket, a turisták új Mekkáját. És itt egy ordító vízióban Becher meglátja a bankárt: a csatatereken lovagló, vágtató pènzistent, a háborút. Nyöszörgők, haldoklók és hullahegyek hekatombáin át vágtat ló és lovasa, a megelevenedett apokalipszis: a világkapitalizmus a háborús ok! Becher másik regénye már nem a tudott és tetszhalott dolgokat eleveníti, de teljes tudatossággal és meglátással a jövő „humánus” háborút: a gázháborút. A vádló igazságnak pozitív alapokon kell nyugodni, az író meglátásait és jövőképeit nem rázhatja ki az újjából. Becher tudományos fel készültséggel, okmányszerűen dolgozik. A gázháborúra vonatkozó minden adatot, dokumentumot, titkot és irodalmat gondosan felhasznál. Aki nem akarja hinni a jövő rettenetét vagy kisebbí teni akarná, az a jegyzékbe foglalt forrásmunkák nyomán akármikor ellen őrizheti Becher vádló igazát. De Be cher mégis csak költő elsősorban és őszintén vállalt és izzón hirdetett harcos etikája a könyv minden sorát harcra fűti, ordító figyelmeztetéssé, könyörgéssé, vagy átokká lobogatja. A könyvnek ez a vitális lobogása ugyanakkor azonban természetszerűen a regény teljességének lesz a kerékkötője, mert a lényegesre beállított közlőforma, mondjuk a regényriportázs, így védhetetlenül manifesztummá szürkül. De hátha így kell és ez kell? A volt háborút ma már nem lehet manifesztumokkal elintézni, a szemtépésre pozitív kép kell: megélt és átélt valóság. A jövő háború bizonyítására még nem áll po zitív kép a rendelkezésünkre. Itt a szónak van primérszerepe: hitetni kell, szólni, figyelmeztetni, ágálni, manifesztálni, hangoskodni. A manifesztumnak is megvan a maga missziós szerepe. A volt háború embertelenségét először manifesztumok tudatosították. A tizen hetes-tizennyolcas szavak ma már el múltak, elszürkültek, de missziójuk, felrázó tényük tagadhatatlan. A manifesztum mindig aktuális harci eszköz. Ha most pontos adattárral meg szólalt az első regénymanifesztum, akkor ez az egy tény egymagában is cáfolhatatlanul jelzi a közeledő világháborút, a másodikat, a kikerülhetlent Kellog-paktum, leszerelési konferenciák dacára. (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére | |