Korunk 1928 Október

Nagy Péter Sötétbarnában


Pa√°l Ferenc

 


Háromszáz évvel ezelőtt Európa udvaraiban egy különös uralkodó portréja tűnik fel, keleti arc a nyugati csillárok fényében: vonásaiból még nem tisztult ki a honalapítók fanatizmusa, ebben a beérkezett feudálizmusban, mikor a hölgyeket a diabolo, az urakat pedig a császári parkok részint franciásra, részint angolosra nyírt thujái között kizárólag a szembekötősdi érdekelte, ugyannyira, hogy ebben a korban vált a nemességnek legfőbb ismertetőjelévé a bekötött szem, az urak ominózus balettje mellé a nép korgó gyomra szolgáltatta a kisérő zenét, ez volt viszont az atonális muzsika ősalakja szóval ebben a gyönyörű együttesben némileg gúnyos ámulattal figyeltek föl egy keleti uralkodóra, aki úgy járta végig Európát, mint ahogy egy jól felszerelt árúházat jár végig egy rosszul felszerelt ország gazdája. Akkoriban bontogatta szárnyait a világkereskedelem Európában, a pénz romantikáját tengerek sós szele szállította a feudálizmus fülledt brokátdrapériás és aranycirádás szalónjaiba. Hollandia volt a nyugati civilizáció centruma, a katholicizmus klasszikus félhomályából tengerek demokratikus napfényébe lépett a kor s amíg Brügge fuldoklott a tömjénben és a költészetben, Amsterdamban tőzsdék nyíltak, megszületett a világpiac, az emberek egy új stilus örömeit kezdték élvezni és megjelent a kor színpadán a valuta. Pergamenek helyett vitorlákat lobogtattak a szelek és a szalonokban lélekemelő pletykákat kezdtek beszélni egy királyról, aki hajóács volt Hollandiában s aki valami egész különös népnek az uralkodója s az a rögeszméje, hogy megvásárolja Európát, bepakkolja és hazaviszi Keletre.


Azóta megtudtuk, hogy a szalonok tónusát nem mindig respektálja az idő s a kor nem mindig azonos a korszellemmel, aminthogy az élet nem azoknak a képmutatásoknak komplexuma, amit a világ miatt kénytelen magára ölteni s a különös keleti uralkodó előlépett Nagy Péterré, a távoli ország pedig annyira közel jött Európához, hogy egy csepp hijja, hogy föl nem falta. Nagy Péter valószínűleg rossz uralkodó volt, mert annyira rabul ejtette a maga zsenialitása, az a váteszi tekintet, ami idők kietlen zajlását figyelte, hogy szinte párjává lehetne állítani építési őrületét, Nero rombolási őrületének, azt lehetne mondani, hogy legalább annyi téboly kellett egy pocsolyás beteg földből kikaparni Európát, mint Rómából szálló és kavargó pernyét varázsolni; nem tudom kevesebb szenvedés kisérte-e Nagy Péter konstruktív dühét, mint Nero destruktív tébolyát, mi kellett ahhoz, hogy azon az ingoványon, ami a mai Petrograd helyén ezelőtt négyszáz évvel elterült, egy modern világot varázsoljon az a nép, amely még a maga sárkunyhókulturájához sem érkezett el szívében s amely vak fanatizmusával az Antikrisztust látta csak Péterben s rosában az ördög országát, ahol csak árvíz van és kolera s ahol a hatalmas hidak ívét kifeszített emberi testek rajza tette borzalmassá, ahol a házak kövét vérrel és velővel tapasztották s a Néva szeleit sóhajok mozgatják a havas éjszakában, aminek olyan sárga köde van, mintha maga az ördög lehelte volna világra.


Ennek a kísérteties államalkotó heroizmusnak inkarnációját láttuk megjelenni Európa boulevardjain, udvaraiban és gyáraiban. Afganisztán királya Amanullah, aki csak most tért haza Európából, ahol egzotikumát kissé költségesen adminisztráltatta az európai udvarokkal, bevásárolt mindent, ami egy épülő országhoz kell, hotelliftől kezdve gyorstüzelőig, rendőröknek kabátot, hordároknak sapkát, tülköt az autónak, csengőt a villamosnak ós ólomgolyót az államrendnek. Amanullah nagy kisérettel utazott, érdekes finom feleségét ünnepeltette, udvaroltatott a hercegnőknek, az admirálisokat beugratta a diplomáciai bridgebe, egyszóval megízleltette Európát népével, valószínűleg magával hozta volna a törzsfőnököket, akikből rövidesen főispán lesz és a rablólovagokat, akikkel viszont az első felelős, sőt felelőtlen afgán parlamentet fogja Amanullah megalakítani. Amanullah adósságokat is csinált, mint minden gondos családapa, aki nem tudja abbahagyni a vásárlást, különösen, ha egy ország kistafirozásáról van szó. Az európaiak viszont elég udvariatlanok voltak ahhoz, hogy Amanullaht kiírják a megbízhatatlan adósok fekete listájára; a németek kiírták, hogy adósságokat csinált Kruppnál, az AEGnél, Wertheimnél, Zeissnél és Sollingenben, megírták, hogy a nemzetközi egyezménnyel ellenkezik, hogy hitelbe vásárolt ágyúkkal védje valaki az országát, hogy kifizetetlen villanylámpák mellett élje egy város éjszakai életét s hogy még az a kés se legyen megfizetve, amivel az afganisztáni családapa megszegi a kenyeret. A franciák megírták, hogy mibe került a világítás Amanulláhék fogadtatásánál, az angolok a díszőrséget számították fel, az oroszok pedig a megalkuvást, hogy szóba álltak egy királlyal. De Amanullah úgylátszik Európában nemcsak komfortot vásárolt országa számára, hanem egyéni használatra némi cinizmust is és nem veszi tulságosan szívére az európai adósságokat. Ama nullah furcsa alakja az európai fotográfiák groteszk panoptikumából kezd egyre kisértetiesebben kibontakozni: hogy emel ki egy országot a maga borzalmas fatalizmusából, mi csoda konstruktiv őrült lehet ez is, ahogy vasútat épít, hidakat, bérpalotát, aszfaltot és petroleumfinomítót, kezdi kiépíteni a gyümölcs és hús kivitelt. Látom a fekete hegyek meg közelíthetetlen birodalmát, ahogy meg mozdul benne az évszázados lethargiába fuldokló élet: mennyi szenvedés, kínok és könnyek burjánozhatnak ott épülő városok kövei közt, mi lehet Afganisztán sziklái közé felhúzni Eu rópát s mi lehet Antikrisztusnak lenni egy nép között, amely még Krisztusig sem jutott el. Pedig ki tudja, Amanullah kifizetetlen számlái mellé a történelem nem fogja-e oda jegyezni egy új Nagy Péter nevét, aki népének szenvedéseiből felszabadította Európa kisérteteit s ki tudja, hogy a fekete, vörös és sárga rém falankszját egy félbarna rém hogyan fogja áttörni! (Pozsony)


 


Vissza az oldal tetejére | |