Korunk 1928 Október

Tolsztoj az új Oroszországban

 


Szeptember 9-én volt Tolsztoj születésének századik évfordulója. Alig volt Európának nagyobb városa, amelyben színházi előadásokkal, felolvasásokkal, filmekkel meg ne ünnepelték volna a nagy orosz költő emlékét. Berlinben például három színházban tartottak egyszerre díszelőadást s ami még sokkal mélyebben járó ünneplést jelent, egyszerre két nagy kiadóvállalat adja ki újból Tolsztoj összes műveit német nyelven. De mindennél jobban érdekel bennünket a kérdés, hogyan ünnepli az új Oroszország Tolsztojt? Mert a dolog nem látszik olyan egyszerűnek s úgy vélhetjük, hogy a Tolsztojjal szemben elfoglalt álláspont jellemző kell legyen az új orosz gondolkozásra. Minthogy Tolsztoj nem bolseviki s a mai hivatalos tanítással szemben a leghatározottabban az „erőszaknélküliséget” hirdeti, tényleg felmerül bennünk az a gondolat a nagyszabású moszkvai Tolsztojünnepségekről olvasva, aminek pl. a Berliner Tageblatt is kifejezést adott, hogy t.i. ez a nagy lelkesedés Tolsztoj iránt talán nem is egészen őszinte s sok van benne a jóakaratú elnézésből. Mindenesetre ellene szól e feltevésnek már az a tény, hogy a jubileumi ünnepségekkel kapcsolatban az orosz kormány egy teljes Tolsztoj-kiadást készít elő 84 kötetben. A jubileumi kiadást Csertkov, Tolsztoj régi barátja és végrendeletének végrehajtója készíti sajtó alá s ezzel még a gyanunak árnyéka is eloszlik afelől, hogy talán egy „cenzurázott Tolsztoj” kerülne kiadás alá. De egészen hiteles tájékoztatást fog nyujtani arról, hogy a mai Oroszországban hogyan gondolkoznak Tolsztojról, két cikk, amelynek egyikét Lenin írta 1910ben Tolsztoj halálakor, a másikat pedig mostan Lunacsarszkij, a közművelődési ügyek népbiztosa, Tolsztoj, írja Lenin, még a jobbágyság alatt kezdte meg irodalmi tevékenységét, de már olyan időszakban, amikor nem lehetett kétség afelől, hogy ezen intézmény napjai meg vannak számlálva. Tolsztoj fő tevékenysége az orosz történelem amaz idejére esik, amely két fordulópont között van, 1861 és 1905 közé. E korban a jobbágyság még közvetlen élményszerűséggel hatotta át az egész orosz gazdasági és politikai életet. Egyben ez a kor a kapitalizmus erősödésének kora is.


Oroszországban ebben az időben a földmívelés elszegényedett vagyontalan parasztok kezében volt, akik az 1861-ben a földbirtokosok javára parcellázott régebbi jobbágy-földeken régimódi, kezdetleges módon gazdálkodtak. Másrészt azonban a mezőgazdaság a földbirtokosok kezében volt, akik Középoroszorazágban a földet paraszti munkaerővel, paraszti ekével és paraszti marhával művelték. Alapjában nem volt ez más, mint a régebbi jobbágygazdálkodás. Az ország politikai felépítése szintén teljesen a jobbágyság jegyében állott még e korban. Ez megmutatkozik az államrendben, egészen az 1905. évi változásokig, a földbirtokos nemesség túlnyomó befolyásában az államügyekre és a hivatalnokok korlátlan hatalmában, akik legnagyobbrészt szintén a földbirtokos nemességhez tartoztak.


Ez a régi patriárchális Oroszország 1861 óta a nyugati kapitalizmus hatása alatt gyors menetbei kezdett szétesni. A parasztok koplaltak és elpusztultak, elszegényedtek jobban, mint még soha azelőtt és betódultak, cserbenhagyva a földet, a városokba. A tönkrement parasztság „olcsó munkájával” gyorsabb ütemű vasút, gyár- és üzemi építkezés kezdődött. S megkezdődött Oroszországban a nagy pénztőke, valamint a nagykereskedelem és nagyipar fejlődése.


A régi Oroszország egész régi alapjának gyors összeomlása az, ami Tolsztojnak, a művésznek és Tolsztojnak, a gondolkodónak nézeteiben visszatükröződik.


Tolsztoj kitünően ismerte az orosz vidéket, a földbirtokost és a parasztot. Ahogy ezeket munkáiban megírta, ez a világirodalom legjobb alkotásai közé tartozik. Az orosz vidéki élet minden régi alapjának hirtelen összeomlása kiélezte figyelmét, elmélyítette érdeklődését a körülötte lefolyó események iránt és egész világnézetének átalakulásához vezetett. Születése és neveltetése szerint Tolsztoj Oroszország földbirtokos nemességének legmagasabb rétegéhez tartozott szakított e környezet minden felfogásával és legutolsó műveiben szenvedélyes kritika alá vette a modern állami, egyházi, társadalmi és gazdasági viszonyokat, amelyek a tömegek elszolgaisításán, nyomorán, a parasztság és a kis földmivelő romlásán, erőszakon és kétszinűségen alapszanak és a modern társadalmi életet aljától csúcsáig átitatják.


Tolsztoj társadalmi kritikája nem új. Semmi olyat nem mondott, amit már jóval előtte, úgy az európai, mint az orosz irodalomban ne mondottak volna azok, akik a dolgozók mellé állottak. De a tolsztoji kritika sajátossága és történelmi jelentősége abban áll, hogy egy zseniális művész erejével hozta kifejezésre Oroszország széles néptömegeinek, de elsősorban a paraszti Oroszországnak nézeteiben beállott változást ebben a korszakban. Mert a modern társadalom tolsztoji kritikája éppen azáltal különbözik a munkásmozgalom képviselőinek ugyanezen társadalomra vonatkozó kritikájától, hogy Tolsztoj, a naív, patriárchális paraszt álláspontján áll, akinek lélektanát kritikájába és tanításába átviszi. Tolsztoj társadalmi kritikája onnan veszi páratlanul nagy érzéserejét, szenvedélyességét, meggyőző erejét, frisseségét, őszinteségét, rettenthetetlenségét abban a törekvésében, hogy „a gyökerekig lehatoljon”, a tömegek nyomorúságának igazi okait megtalálja, mert ez a kritika tényleg millió ós millió orosz paraszt felfogásának megváltozását tükrözi vissza, akik éppen most kerültek ki a jobbágyi sorsból a szabadságba és rájöttek, hogy ez a szabadság a romlás, az éhhalál, a városi lumpenproletáriátus gyökértelen létének újabb retteneteit jelenti. Tolsztoj oly találóan adja vissza ezek hangulatát, hogy naivitásukat, a politikától való idegenkedésüket, miszticizmusukat, vágyukat hátat fordítani a világnak, „a rosszal szemben való passzivitást”, a kapitalizmus elleni tehetetlen átkozódásaikat is beleviszi müveibe. A parasztok millióinak tiltakozása és kétségbeesése az, ami Tolsztoj tanításában kifejezésre “talált. A modern munkásmozgalom vezetői is úgy találják, hogy van ok a tiltakozásra, de nincs a kétségbeesésre. A kétségbeesés a pusztuló osztályok sajátossága, a dolgozók osztálya azonban erősödik és fejlődik minden tőkés társadalomban és így Oroszországban is. Kétségbeesni azok szoktak, akik a rossz igazi okait nem értik meg, akik nem látnak kiútat, akik nem képesek harcolni.


Ime Lenin Tolsztojról. Most lássuk még a mai leghivatalosabb véleményt. Lunacsarszkij ezeket írja:


Meglepő, ahogy Tolsztojban két ember lett eggyé: a művész és a prédikátor. A művész, aki zseniális regényeket, elbeszéléseket és drámákat alkotott, amelyek azóta az egész világon folytonosan útban vannak, szinpadról-szinpadra, könyvről-könyvre. És az ethikus, aki új életmódot, az életérzés forradalmát hirdette, perzselő szavakkal beszélve az életről, amilyen az akkor volt.


Lett volna Tolsztoj csak művész, akkor is kétségtelenül világhírt ért volna el. De alíg lehetséges Tolsztojt így elképzelni, hiszen legtisztábban művészi munkáit is mélyen átitatja a keresés és az a sok kérdés, amely prédikációjában találja meg a választ. Lett volna csak moralista, kétségtelenül akkor is magára vonta volna sokak figyelmét. De sohasem lett volna az az óriási sikere, ami volt, ha erkölcsi tanítása nem egyesült volna egy nagy művész képességeivel.


Ha Tolsztoj tanitását közelebbről megnézzük és jelentőségét az emberiség fejlődésére lemérjük, lehetetlen, hogy egy bizonyos ellentmondást fel ne fedezzünk benne. Egyrészt keresi az igazságot. Bátran megy el a dolgok gyökeréig. Szeretne az emberiség számára emberi viszonyokat teremteni, a szeretetre és a megértésre alapítva. Felháborodva ostorozza az emberek egoizmusát, a jelenlegi államot és az egyházat, a javak egyenlőtlen szétosztását. Másrészt azonban olyan ember benyomását teszi, aki bizonyos benső bilincsektől nem tud megszabadulni. A tiltakozás a jelenlegi élet igazságtalan formái iránt nem viszi a forradalom útjára. Más útakon igyekszik, a prédikáció útján, amely megtiltja az erőszak alkalmazását és tagadja a harc direkt formáját. Éppen úgy a vallásos eszméktől sem tud egészen megszabadulni. A pozitív vallások és a fennálló egyházak sok tanítása és intézménye ellen küzd kemény szavakkal, mégis jobban igyekszik, mint bárki más egy tisztultabb istenfogalomhoz emelkedni és ebből az emberi lelkiismeretet levezetni, ami nézete szerint végül is győzedelmeskedni fog a világon. És mégis Tolsztoj romboló munkája a legnagyobb mértékben hasznos. Gyakran az állam, az egyház és különösen a család oly erős kritikáját nyujtja, amelyhez foghatót egy forradalmár kritikusnál sem találunk. Viszont Tolsztoj „Bemellenállás” tanítása és a miszticizmusra való hajlandósága vissza tartja az embereket a forradalmi cselekvéstől és a tömegek, különösen pedig a parasztok körében, akik hajlamosak az ilyen életfelfogásra, olyan passzivitást vált ki, amely gyakran valóságos gyűlöletté lesz az aktiv forradalommal szemben.


Ily módon osztja meg Tolsztoj a mai társadalom ellenségeinek sorait. Tolsztojt tisztelni és tanait követni zsákutcába vezetne.


Honnan is jött tulajdonképpen Tolsztoj tisztelőinek és követőinek szektája? Keletkezése annak az óriási átalakulásnak köszönhető, amin Oroszország az elmult évszázad közepén átment. Addig Oroszország teljesen feudális ország volt. A földesúr uralkodott s a másik oldalon az általa kizsákmányolt paraszt állott. Egy társadalmi rend, amely elérte teljes kifejlődését. A földbirtokos-osztály hosszú nemzedékeken keresztül belenevelkedett abba a hitbe, hogy a fennálló rend megingathatatlan. A parasztnak engedelmességet prédikált és alamizsna, bűnbánat és imádkozás által útat talált „bűnös lelkének” is a lelki nyugalomhoz.


A jobbágyok munkája folytán volt ideje, hogy szép úri házakat emeljen magának és elsajátítsa a nyugati kulturát. Bár jelentkeztek a földbirtokos osztályban is, amely nam egyszer érezte magán a cárizmus nyomását, friss áramlatok és nem véletlen Oroszország történetében a földbirtokosok decemberi felkelése. Mégis a reakciós érzületűek voltak túlnyomóban. Ezek a rendszert állandónak tekintették és behunyták szemüket azon rettenetes társadalmi igazságtalanság előtt, amelyen egész létük felépült.


A kapitalizmus azonban mind nagyobb erővel vette uralmába az országot, átalakította a házigazdálkodást árugazdálkodásba, és egy új erőt tolt az előtérbe: a polgárságot. Bevonta a földbirtokosokat is a kapitalista forgalomba, gyárakat és városokat épített. A kapitalizmus volt az, amely a cártól kierőszakolta a jobbágyok felszabadítását és ez által kivette a paraszt alól a földet.


Egyszerre meginognak a kastélyok és meginog a tulajdonosok önbizalma is. És rettenetes gyűlölet támad bennük a betolakodók, az őket tönkretevő polgárság ellen. A polgárság elleni gyülölet volt a földbirtokos osztály igen sok tehetséges képviselőjének fő motívuma.


Ebben a gondolatkörben mozgott Tolsztoj is, aki a parasztság legmelegebb védelmezője lett. Éppen úgy, mint ezek, a kereskedők elleni gyűlöleten kezdte, aztán a földbirtokosokan folytatta, akik a parasztot kihasználják és tönkreteszik és végül eljutott a a cárizmus elleni állásfoglalásra. Tolsztoj szavával a parasztság érzései alá alapot, szilárd vázat adott és maga is óriássá nőtt, aki művészetének és ethikájának erejével az egész társadalmi épületet, amely a félrabszolgák munkáján alapul, szétzúzta. Azt sem kímélte, ami ebban az épületben jó volt, a tudományt és a technikát, ami pedig a későbbi fejlődésben egyedül hozhatta meg a munka felszabadulását.


Korunk kulturája egy ellentmondást zár magába, amely a dialektika törvényének engedelmeskedik. A kapitalizmus az, amely az emberi összmunkát egyesíti és megteremti a valódi emberi gazdagság technikai alapjait; ámde ugyanakkor megteremti ellenlábasát, a proletárt is, az ő nagy lehetőségeivel. De az emberiségnek előbb át kell menni a purgatórium tisztítótüzén, visszafordulás nem lehetséges. S abban állott Tolsztoj alaptévedése és azért állott meg félúton, mivel ezt nem tudta megérteni. Mint ahogyan Lenin találóan megjegyezte forradalmi érzéseiben határozatlan és passzív volt, mint a paraszt és egyben mélyen vallásos is, mint a paraszt. Lenin félforradalmárnak nevezte. Egyrészt kegyetlenül kritizálja a társadalmat, másrészt azonban türelmet, aszketikus elnézést és jámborságot prédikál.


Nem szabad azt hinni, mintha Tolsztoj társadalmi tanítása elválasztható volna művészi munkájától. Tolsztoj írásai nem csak egyszerűen érzelmi áradozások, amelyek a természet nagyszerűségére és az élet jelenségeire reagálnak. Már legkorábbi müveiben is az igazságot keresi.


Milyen igazság az, amelyet Tolsztoj keresett? Egy embernek, aki olyan szenvedélyekkel van teli, mint Tolsztoj, összeütközésbe kellett jutni a többi emberi akaratokkal. Tolsztojban azonban megmaradt a keresztény nevelés hatása, amely a saját akaratnak egoisztikus érvényesítését a másik kárára, mások jogainak elnyomását tiltja. Ez az egyéni ellentmondás Tolsztojban karaktere és erkölcsi felfogása között volt az első körülmény, ami az igazság keresésére késztette. Olyan világot keresett, amelyben senki senkit sem bánt, ahol minden ember jó szomszédságban él. Mint művész, igyekezett a szent élet ideálját megközelíteni. A szent élet azonban önmegtartóztatást, a szenvedélyek felett való uralkodást jelent. Tolsztoj minden munkája ezzel a titáni küzdelemmel van tele az érzelmek és az elgondolás, az igaz élet és a bűnös élet között.


Egy további, talán még az előbbinél is erősebb motivum Tolsztojban: a halálfélelem. Hatalmas, pompás életösztöne a lét határtalan szeretetét váltotta ki benne. Titáni énje arra kényszerítette, hogy becsülje és szeresse önmagát. Ismételten leírja a halált és pedig egy olyan halált, amelyben az ember fájdalom nélkül szakad el az élettől és megvetéssel beszél az „életheztapadásról”, ami az intellektuális embert megfosztja a paraszt utolsó óráinak nyugalmától.


Önmagába zárkózni és saját énjében a realitástól független valamit találni és ezt halhatatlannak tekinteni, mindez az ázsiai kulturák sajátossága. Tolsztoj is még az ázsiai gondolkodás foglya. Lehet ezen csodálkozni? Azt hitte, hogy ezzel énjének lényegét, alegértékesebbet benne meg tudja menteni a haláltól. Európa sok jó elméje, mint például Pasteur, sőt maga Darwin is, beleolvasztotta tudományos világfelfogásába Kelet bölcsességének egy-egy darabját. Oka ennek a mai élet individualizmusa, amely alól különösen a nagy egyéniségek alig tudják kivonni magukat. Csak aki megtanulta, hogy önmagát az egész történelmi, dialektikus folyamat hulláma egy pontjának érezze magát, csak az képes egyéni létét a halhatatlanságba betorkollani. A többiek individualisták maradnak, akik rettegnek a haláltól, amely mindent befejez, vagy pedig misztikába és illuziókba menekülnek.


Mindent összevéve, látjuk, hogy Tolsztojt szociális ösztöne a parasztsághoz fűzte. Gyűlölete a polgárság ellen, félelme a haláltól és ethikus igazságkeresése, mindez egy egységbe olvadt össze benne és hatalmas életereje, valamint óriási művészi zsenije igazi nagyságot adtak az egésznek.


 


Vissza az oldal tetejére | |