Korunk 1928 Október

Az afrikai Lukanga Mukara felfedező utazása legsötétebb Németországban

 


...ahogyan azt Kitara királyához, Ruomához intézett leveleiben leírja


 


(2)


Negyedik levél


Berlin, 1912 szeptember 6.


 


Mukama!


Kérdezed, hogy mire használják a Wasunguk a kocsit s hogy miért kocsikáznak szüntelenül ide-oda. Gondolj az útra, amely a Nyanrától Rubengerába vezet. Most egy teherhordó négy, egy követ két nap alatt teszi meg ezt az útat. A Sunguk vasgerendaútat építenének, hogy a követ egy nap alatt odaérhessen. Hogy az út felépüljön, erre a célra sok ezer embernek oda kellene menni, ott dolgozni, aztán hazamenni. Mások kell, hogy ezeknek táplálékot és tüzelőt hozzanak. A munkások bért kapnak. Ezt el akarják költeni. Ezért kell, hogy jöjjön egy hindu egy egész rakás szövettel, süveggel, gyöngyökkel és snapszszal. Meg egy Sungu, aki mellette áll, kiabál és felír. Aztán áruk kellenek a Sunguknak. Aztán teherhordók, akik fát és követ hoznak a ház számára, amelyet a Sungu árúi számára kell építeni. Aztán egy Sungu, aki ezeket az árukat megszámlálja, felírja és adót szed értük. Ennek is kell egy házat építeni s még egyet annak, aki felügyel, hogy az adószedő a pénzt ne tartsa meg magának. Így most már benne vagyunk egy „egységes” gazdasági élet kellős közepén. „Egységes gazdasági fejlődésnek” is mondják. Na, és aztán jön egy Sungu, aki az üzemről képeket csinál s könyvet ír róla. Egy házat építenek, amelyben a vasuti kocsikat javitják. A házban azok az emberek dolgoznak, akik a kocsikon jöttek. Ehhez kell szén és fa, ezeket a kocsikkal hozzák s a kocsi masináját szénnel fűtik. Csinálnak tehát kocsikat, hogy szenet hordjanak velük, és szenet hordanak, hogy kocsikat csináljanak; üzem forgalom, füst, lárma és haladás, vagyis az, amit a Wasunguk kulturának neveznek, így aztán folyamatban van. Kereskedők, snapszárusok és megvásárolható leányok telepednek még le, hogy a munkásoktól megint elszedjék a pénzt. Minthogy pedig a kivánkozások által, amelyeket a munkásokban ébresztenek, valamint a snapsz következtében rendetlenségek állanak elő, fegyveres felügyelőket kell hozni a kocsikon s más embereket, akik felírják, hogy miféle a rendetlenség ós hogy hívják azt, ami rendetlenséget a munkások csináltak. Ezen felírók számára megint házat kell építeni 8 hogy pedig a munkások, akik valami rendetlenséget csináltak, haza ne mehessenek, mielőtt minden pontosan fel nincs írva, kalickákat kell építeni, amelybe a munkásokat bezárják, táplálják és őrzik. De a kocsikkal megint szenet és vasat kell hozni, hogy a kalickák vasrostélyát meg lehessen csinálni. Aztán vizet kell vezetni a felügyelők és felírók házaiba, meg mesterséges fényt, hogy éjjel is írni lehessen, amikor a természet nem engedné. Aztán házat kell építeni annak az embernek, aki felírja, hogy melyik felírót fogják „Főnök Úrnak” nevezni s egy másikat, amelyben azt gondolják ki, hogy mindegyik háznak mennyit kell fizetni, hogy a felügyelőket és felírókat fizethessék. Mindest együtt „kormány”-nak nevezik. Így áll elő egy nagy város, egy kulturközpont, ahogy a Wasunguk hívják, s mind ez csak azért, hogy egy követ az útat a Nyanrától Rubengerába gyorsabban tehesse meg. Ez a város megnő s mind több és több kocsi kell utazzon. Akkor azután szükség lesz házakra, amelyekben a kocsikat beállítják és megint emberekre, akik ezeket a házakat felépítik, őrzik, felírják és róluk könyvet írnak. Minthogy azonban az ilyen városban és ilyen foglalkozás mellett az emberek természetesen megbolondulnak, nagy házakat kell építeni a városon kivül, ahová a bolondokat bezárják. Ez megint új munkát jelent és új gazdasági életet. Azoknak pedig, akik még nem egészen bolondok, hogy hamarosan ide ne jussanak, gyakran ki kell utazni a városból, hogy a mezőn és erdőn ordítozzanak, virágokat leszaggassanak, állatokat felnyársaljanak vagy rémítgessenek. Ezért utazik még egy rakás kocsi ide-oda emberekkel. Azonkívül a mezőkön és az erdőben házakat kell építem, amelyekben ezek a félbolondok snapszot és füstölő tekercset vásárolhassanak és szekrényeket kell felállítani gépekkel, amelyek nagy lármát csinálnak, mert ezt szeretik a Wasunguk. Sok füstöt csinálnak e mellett, folyadékot öntenek a torkukba és kölcsönösen ordítanak egymásra. Aztán képeket csináltatnak magukról ivóedényekkel a kezükben. Hogy pedig az emberek az erdőkben tudják, hogy hol vannak a snapszházak, az útszegleteken táblákat kell felállítani, amelyekre fel van írva a legközelebbi csapszék neve és hogy milyen messze van. Ezeket a táblákat megint őrizni kell, nehogy valaki elvigye őket. E célra fegyveres őröket állítanak fel. Ezek számára megint házakat építenek. Minthogy pedig a táblák pénzbe kerülnek, az útat egy fával elzárják és csak akkor nyitják ki, ha a vándor pénzt fizetett. Ezért a fánál egy házat kell építeni, amelyikben az az ember lakik, aki a pénzt begyűjti, s a városban egy másik, annak számára, aki felügyel arra, hogy az, aki a pénzt begyüjti, azt meg ne tartsa a maga számára. Azonkivül őröknek kell felügyelni arra, nehogy valaki, ahelyett hogy fizetne, megkerülje az útzáró fát és megint, hogy ha sok félbolond jön egyszerre, mind az útnak azon az oldalán menjenek, amerre a jobb kéz van. Hogy azonban a félbolondok el tudják olvasni, ami a táblákon van s hogy milyen messze van a legközelebbi csapszék, házakat kell építeni, amelyekben egy ember addig veri a gyerekeket, amíg írni és olvasni nem tudnak. Ez nyolc évig tart. Ennek az embernek is kell egy házat építeni s egy másikat annak, aki felügyel arra, hogy mikor püfölt már az az ember eleget ahhoz, hogy „Főnök Úrnak” lehessen nevezni. Aztán megint egyet annak, aki azokra ügyel fel, akik „főnök urak”-nak nevezik magukat, anélkül, hogy engedélyük volna erre vagy pedig fémlapocskákat viselnek a mellbimbójuk felett, még mielőtt a megfelelő kort elérték volna. Hogy pedig tudni lehessen, mikor elég idős valaki arra, hogy fémlapocskákat viseljen, számolni kell az életéveket és könyveket kell írni, amelyekből látni lehet, hogy minden egyes Sungu milyen napon jött elő az anyja testéből. Erre a célra is házakat kell építeni s kocsiknak kell ide-oda kocsikázni éjjel és nappal.


Erre kell hát a Wasunguknak a kocsi, erre kell vasgerendaútakat építeni és szüntelenül ide oda kocsikázni. Egyet azonban még elfelejtettem megemlíteni és ez téged biztosan utálattal vagy csodálkozással fog eltölteni: a Wasunguk levélírása. Ezt az őrültséget tollal alig vagyok képes leírni. Nincs Usunguban egyetlen egy ház sem, ahova naponta ne jönne egy követ levelekkel. És miket írnak egymásnak a Wasunguk? Amit úgyis tud mindegyik magától: „Itt Fagyok és iszom.” „Holnap érkezem”, „a kocsi megy”, „az ital jó.” Vagy pedig képeket küldenek, amelyeken egy ivóedényt tartanak maguk előtt és ostoba arcot vágnak. Vagy pénzért írnak. Úgy kell mondjam: mind azt, amit csinálnak, mind azt, ami történik, még egyszer le is írják. Ezért utaznak folytonosan követek levelekkel ide-oda s ezért kell házakat építeni, amelyekben a levelek után várnak és megint házakat, amelyekben azok laknak, akik felügyelnek, hogy azok, akik a levelekre felügyelnek, mikor nevezhetik magukat „főnök úrnak”. Végül a leveleket meg is kell számolni és azt is, hogy hányan utaznak ide-oda, azt is, hogy a levélhordók hány évvel élnek tovább, mint azok, akik egész nap ruhát varrnak. Mindezen dolgok által a Wasunguk úgy képzelik, hogy okosabbak és jobbak lesznek és amikor egy új házat építenek, összejönnek, beszédeket mondanak és ordítják: „Ra! Ra! Ra!”, ami a legnagyobb öröm kifejezése náluk. Aztán folyadékot öntenek a torkukba.


Aztán még a következő bolondságot is csinálják. Ha Kitarában azt kérdezed: Ki van ott? , a felelet az lesz: Muntu, egy ember! A Wasunguk azonban az embereket felosztják aszerint, hogy mivel foglalkoznak. Azt kívánják, hogy minden ember csak egy bizonyos bolondságot míveljen, hogy így különbségek álljanak elő és több számolni valójuk legyen. Egy számoló ember elvezetett egy házba, ahol sok ember késeket élesített. Nagyon sápadtak voltak. Megkérdeztem, hogy hol van ezeknek az embereknek a földje, amire azt a választ kaptam, hogy ezek soha egyebet Dem csinálnak, mindig csak kést élesítenek; csak így lehet határozottan megállapítani hogy azok az emberek, akik mindig kést élesítenek, már harminc éves korukban meghalnak. S a szeme csillogott az örömtől, amikor közölte velem, hogy azok az emberek is éppen oly rövid ideig élnek, akik naponta egyebet sem tesznek, mint hogy a nyomorultaknak a kőbányákban hullarészeket, italt és füstölő tekercset hordanak. Amikor pedig elrémülve ilyen őrültség felett, a fejemet ráztam, biztosított a számoló ember, hogy semmi kétség se lehet felőle, tudományosan meg van állapítva s hogy lehet remélni, hogy idővel még pontosabb számokkal fogunk rendelkezni. Amikor pedig kérdeztem, hogy mire valók ezek a számok, olyan bolondságot mesélt el, amit senki se fog nekem elhinni. Mukama, képtelen vagyok ezt Neked megmagyarázni. De halljad: a Wasunguk befizetnek minden évben egy csomó pénzt, amit emberek, akik erre a célra egy külön házban laknak, összegyűjtenek és felírnak és a rokonoknak haláluk után kifizetnek. Azt hiszik, hogy ez által boldogabbak. Most már egy késélesítő más öszszeget fizet, mint egy földmüvelő, mivel a számoló emberek tudják, hogy mindegyik különböző ideig él. Hogy pedig ez a számítás találjon, mindenkinek a munkája mellett kell maradni s soha mást dolgoznia nem szabad. E miatt a bolondság miatt megint házakat kell kell építeni, leveleket kell írni s kocsik járnak ide-oda. Érted Te ezt?


Most már tudod, hogy mivel foglalatoskodnak ezek a Wusunguk s miért vannak mindíg elfoglalva. Mondom Neked: mindig mozognak, hogy kölcsönösen zavarják egymás nyugalmát, hogy gondoskodjanak arról, hogy az embereknek folytonosan össze-vissza futkosniok kelljen, nehogy valahogy gondolkozáshoz jussanak. Aztán pedig azzal foglalkoznak, hogy rendet teremtsenek a nyugtalanságban s erre nagyon büszkék. Azt persze elfelejtik, hogy ők maguk csinálták a nyugtalanságot, amire pedig egyáltalában nem volt szükség s dicsekedve beszélnek a rendről, amit teremtettek.


Nem, Kedvesem, Te ezt nem értheted meg. Te Kitarára fogsz gondolni. Mire való a rend? A hegyek ott vannak és a folyók folynak a völgyekben. Ha megdagad a víz, akkor vár az ember, amíg leapad. „Amri ya Mungu.” Az isten így rendelte, mondja a vándor s belenyugszik alázatosan. A rend azonban isten parancsolata ellen van s az isten büntetése nem is marad el. Majd később beszélek a büntetésről. Ez a büntetés igazságos; mert haszontalan dolgok ezek s egy szándékolt rendetlenség, amelyben haszontalan emberek teremtenek rendet.


Én egy embernél lakom, aki vezető egy kocsin, amely vasgerendákon fut. Elkísértem és elmeséltettem magamnak, hogy mit csinál mindegyik Wasungu, amelyik a kocsikban utazik. Ott utazott egy ember, aki vasrészeket csiszol a kocsik számára. Mellette állott egy, akinek kard volt az oldalán és egy fémhegy a fején. Ennek az a dolga, hogy felügyeljen, hogy a kocsi az útjában egy Sungut se gázoljon el s írja fel, ha egyet halálra gázolna. Aztán felmászott még egy fémhegyes a kocsira, ennek az volt a dolga, hogy felügyeljen, hogy a kocsis öt észrevegye, a lábát összecsapja és a karját a combjához szorítsa, ami náluk köszönést jelent. Aztán ott ült egy asszony egy vörös kereszttel a karján. Ez bekötözi azokat, akiket a kocsi elgázol. Aztán egy ember, aki megfogja a kutyákat, akiknek nincs érem a nyakán. Mellette ült egy ember, aki egy házban füstölő-tekercseket csináltat. Aztán egy másik, aki pirulákat árul a betegség ellen, amit a füstöléstől kap az ember. Aztán egy számolóember, aki felírja, hogy kik fizettek pénzt arra az esetre, hogy ha elgázolná őket a kocsi. Hogy ez mire való, arról majd később. Aztán egy, aki a szenet árulja, amellyel a kocsikat hajtják és egy, aki a könyveket csinálja, amelyekben fel van írva, hogy mikor járnak a kocsik. Mindegyik hord a hasán egy időmutatót, amelyet megnéz, mihelyt a kocsi megáll vagy elindul. Aztán ott ült egy ember üvegdarabokkal a szemei előtt. A dolga az, hogy arról beszéljen, hogyan volt régen és hogyan van most. Azt mondta nekem, hogy ez a szabályos forgalom a Wasunguk magas kulturájának jele. Volt idő, amikor még nem feküdtek vasgerendák az útakon, amelyeken elhaladtunk. Akkoriban mindenki azt mondta, hogy szükségtelen, hogy itt kocsik járjanak s hogy egyik sem fog rajtuk utazni, s most lehet látni, mily hatalmas lendületet vett a forgalom a kocsik építése által.


Én azonban úgy találtam, hogy mindezek a bolondok csak azért vannak úton, nem hogy éljenek és valami hasznosat dolgozzanak, hanem csak azért, hogy a kocsik járhassanak vagy pedig, hogy az jóvátétessék, ami kár az ide-oda utazással előállott. Ha mind ez a sok bolond a földjénél és a gyerekeinél maradt volna, akkor nem volna szükség kocsikra, amelyek vasgerendákon járnak és ha a kocsik nem járnának, mindegyiknek lehetne földje ós boldog lenne.


Ezért őrizd meg, Kigeri, a Te szép országodat a Wasunguk rendjétől, kocsijaiktól és vasgerendáiktól és tiltsd meg, hogy időmutatókat hozzanak az országodba, amelyeknek nézdegélése bolondságokra viszi az embereket. Az embereknek nincs szükségük időmutatóra. Hajnalban kukurékol a kakas. Nappal világos van, éjszaka sötét. Reggel felkel a nap, délben magasan áll s este lenyugszik. Az élet pedig bevégződik a halállal. Csak ennyit kell tudni az embernek. Ahol azonban kocsik járnak, ott időmutatóra van szükség s megint emberekre, akik ezeket elkészítik és rendben tartják s ebből áll elő mind az a sok bolond, teljesen felesleges munka, amelytől minden ember beteg és boldogtalan lesz. Úgy találom, hogy ezek az időbolondok mind csak össze-vissza futkosnak, hogy a kocsik járhassanak és hogy ezek járnak csak azért, hogy össze-vissza futkossanak és egymást akadályozzák.


Olyan dolgokról írtam ma, amelyek Kitara bölcseinek idegenek kell, hogy maradjanak, ha emberek akarnak maradni.


Köszönt téged a te hűséges


Lukangád


 


 


Ötödik levél


Birkhain, 1912 október 2.


 


Mukáma!


Királyi szived haragszik, mert még nem írtam arról, hogy a Wasunguk mit esznek?


Nagy és hatalmas Uram! Rendelj el országodban két napi hallgatást, hogy az a Rettenetes, amit most elmondani fogok, útat találjon értelmedbe: a Wasunguk lélekevők, kannibálok.


Összekeverik a táplálékot, amit a föld nyujt különféle állatok részeivel. Különösen disznókat, marhákat és lovakat ölnek meg és vagdalnak darabokra. Kutyákat egy Halle nevű városban vágnak és esznek. Macskahúst csak titokban kevernek a táplálékba. Senki se vásárolná meg, ha így felkínálnák neki, azért kis darabokra vágják s más húsdarabokkal hordókba gyüjtik, aztán marhák beleibe szorítják és így adják el. Egyes helyeken lisztet és zsirt is kevernek hozzá és kagyló héjából eszik.


Egyet-mást e szokásokból tudok, nem mintha magam láttam volna, hanem, mert egy a Korongok* igen elterjedt törzséből való ember mesélte el nekem. De egyet mást magam is láttam s ezért hiszem, amit a Korongo mesélt.


Láttam egy embert, aki egy még véres, darabokra vágott borjútetemet egy kocsiról a vállára vett s egy házban úgy akasztotta fel, hogy mindenkinek, aki előtte elment, látnia kellett. És asszonyok és férfiak mentek el mellette s vidámak voltak, dacára, hogy látták. Az ember az állat belső részeit is felaggatta s számokat írt rájuk, mert pénzt akart értük, amiért eladta. A tetem részekre volt darabolva s az egyes részeket egyenként adták el, mintha gyümölcs lett volna. Az állatok vérét is megeszik.


Azt mondottam: a Wasunguk esznek. De ez nem helyes így: nyelnek. És mindaz, amit a szájukba raknak, nyelésre és nem evésre van elkészítve. Vannak egyesek a Wasunguk között, akik értik, hogy mi az enni, de a legtöbben csak nyelnek. A „Wasunguk a disznókat, amelyeket meg akarnak enni, előbb mesterségesen beteggé teszik, hogy egészen kövérek legyenek. Arra kényszerítik ezeket az állatokat, hogy gyorsan nyeljenek s aztán pihenjenek. Így hizlalják az állatokat. És ahogyan a disznókat, éppen úgy hizlalják önmagukat is.


Erre többféle módszerük van. Egy Sungu nem vár addig az evéssel, amíg megéhezik, hanem megy és keres, hogy nem talál-e valamit, amit szívesen nyelne. Hogy pedig biztos legyen abban, hogy bízik, bizonyos meghatározott időpontokban, akkor is, ha nem éhes, leül és nyel. És pedig nem sötét helyen, és egyedül, hanem több Wasunguval együtt. A nyelésnél a szemeit tágra kinyitja. Mialatt az egyik ételt lenyeli, egy cédulára néz, amelyre rá van írva a következő étel. Ezzel eléri azt, hogy még gyorsabban nyel. Minthogy nem éhségből eszik és az étel nem ízlik neki, a szemeivel eszik és ezért mindig a következő ételt eszi és soha sem azt, ami éppen a szájában van. A cédulákra nem ételek vannak felírva, hanem keverékek és felmelegítettek. S hogy ne kelljen megrágni, a nyelésnél italt töltenek hozzá a szájukba. A Wasunguk azt is megtanulják, hogy az italokat is nyeljék, ahelyett hogy szívnák.


Általánosan elterjedt szokás a hizás elősegítésére a következő: a Wasunguk összebeszélnek egymással, többen együtt egy asztal köré ülnek és egyforma ételeket nyelnek. Bár nem éhesek, mégis sikerül ily módon nagyon sokat lenyelniök. Szolgák jönnek, akik a nyelők étvágyát megpróbálják felébreszteni. Ezt úgy próbálják, hogy azokat az ételeket, amelyeknek a nevét a nyelők már előbb a cédulán olvasták, egymás után minden egyes nyelőnek hátulról rövid időre az orra elé tartják, addig, amíg nem vett belőle. Minthogy pedig mind ugyanabból a tálból vesznek, azt a benyomást keltik a nézőben, mintha arról volna szó, hogy egymás elől elszedjék az ételt és minél többet biztosítsanak maguknak.


Mikor pedig hozzáfognak, hogy az ételt a szájukba rakják, egyszerre elkezdenek kiabálni, hogy ezzel is gyorsabb nyelésre kényszerítsék egymást. Azonkivül a szolgák feladatához tartozik, hogy a nyelőket hátúiról folytonosan azzal fenyegessék, mintha a tányérokat, amelyeken az ételek vannak, hirtelen el akarnák venni. Ezzel is a gyorsabb nyelés célját szolgálják. Hogy pedig a nyelőknek jó hangosan kelljen kiabálni, felfogadnak tizenkét embert, hogy szarvakat fújjon és minél nagyobb lármát csináljon.


Ha eközben Rubega verseire gondolok, olyan mintha a füstből a friss, szabad levegőre lépnék ki. Engedd meg, Mukama, hogy a főpap szavait ide leírjam, s ezzel magam is megint jobban emlékezzem rájuk. Rubega azt mondja:


„Nézz meg egy diót, ember.”


„Miért van a magja héjba szorítva? Azért, hogy az egyik ember kihámozza belőle és a másik pedig megegye? Nem! Hanem azért, hogy az, aki meg akarja enni, a magot kihámozza és ne töltse meg a száját egyszerre.”


„Mikor eszel, tudnod kell a földről, ahonnan az a gyümölcs vétetett. És ha magad sohasem is voltál ottan, legalább is a vágyad kell, hogy ott időzzön, amíg eszel.”


„Azért is menj arra a helyre, amely az étkezésre kijelöltetett és maradj ott egyedül, amíg vágyadat ki nem elégítetted.”


„De feküdnöd kell, mialatt eszel.” „Mert ily módon a helyiség nyilásán keresztül feletted van az ég, amelyen írva áll, hogy mikor szabad enned.”


„Nappal kell ugyanis enned, a végtelen kékségnél.”


„De éjjel csillagok vannak az égen és gondolataid azokhoz tapadnak. Akkor nem szabad enned.”


Mukama, ha a Wasungukat a Vakintuk mellé állítom, akkor tudom, hogy melyik népnek voltak jobb tanácsadói.


Vannak a “Wasunguk között, akik különösen erősen hizlalják magukat. És bár mindent megtesznek, hogy minél gyorsabban képtelenek legyenek a fegyverfogásra és arra, hogy az ellenség ellen menjenek, mégsem veszítik el polgárjogaikat. És amikor egy ilyen hizlalásra beállított harcosnak azt mondottam, hogy Kitarában csak annak van teljes polgárjoga, aki a gyorsfutásban valami eredményt tud felmutatni, válasz helyett csak még gyorsabban nyelt.


Állandóan aggodalomban élnek, hogy nem lesz elég kevert és forró ételük, amit a testükbe rakjanak. Csak az igazi táplálékkal nem törődnek, sőt megvetik azt, mert attól félnek, hogy attól csak erősek és életvidorak, de nem kövérek lesznek.


Tömérdek fáradtságot fordítanak arra, hogy a dolgokat, amelyeket lábasaikba raknak, minél kisebb darabokra összetörjék és ez által a jó nap-ízét elvegyék. E célra az erős és tarlós tűz a legfontosabb eszközük.


Aztán sót esznek minden ételhez és akkor azt mondják: ízletes. A só a Wasunguknál ugyanaz, mint az íz. És aminek sós íze van, abbó annyit lenyelnek, amennyit csak birnak.


Rossz dolgokat, amiket senki meg nem enne, úgy elkészíteni, hogy nyelhetők legyenek, másrészt jó dolgokat úgy elrontani, hogy hasonlók legyenek a rosszakhoz, ezt náluk nagy művészetnek tartják, s különösen a nők csaknem egész nap ezzel a művészettel foglalkoznak, amit főzésnek vagy sütésnek neveznek aszerint, hogy vizet vagy zsirt melegítenek hozzá.


Meséltem neked legutóbbi levelemben az asszonyok test-vázáról s írtam, hogy a férfiak azért találták azt ki, hogy a nők gyengék maradanak. Én azt hiszem, hogy a főzést is a férfiak találták ki, még pedig azért, hogy a nőknek ne legyen ideje gondolkozni s ostobák maradjanak. És most már mind azt hiszik, hogy főzés nélkül nem lehet élni. De egy magasabb hatalom megbosszulja a férfiak gonoszságát; mert hogy a nők abba ne hagyják a főzést, kénytelenek a főztjüket megenni. Ez által meghíznak és tehetetlenségre vannak kárhoztatva.


Sugárzó fejedelem! A Te szolgádnak nem könnyű dolog itten emberhez méltóan táplálkoznia. De ne félj semmitől: Lukanga a kutyaevők között is napfénnyel táplálkozik.


És amikor nappal egy hegy tetején a kövek között fekszik és szemei az ég széles kékjén pihennek, egy érett gyümölcs illata megízlelteti vele az élet igazi mély ízét.


Egyedül egy hegy tetején a Wasunguk országában: milyen magasztos érzés is ez, az első négernek lenni, aki egy magas hegy csúcsára eljutott!


És pedig, mint a Te kiküldötted


Lukanga Mukara


* Korongo = óriás kócsag. Lukanga bizonyára a „Wandervogel”-eket érti alatta.


 


 


Hatodik levél


Berlin, 1912 november l.


 


Mukáma! Bikák barátja!


Kitara hegyeit és völgyeit keskeny ösvények kötik össze, amelyeken marhák, juhok és emberek járnak. Ahol egy forrás vize megpuhította a földet, ott as állatok régi nyomaikba lépnek és rögöket hagynak lépéseik között. A völgyfenék paryrusmocsarai felé a Te Vahutuid nádcsomókat fektetnek, a folyónál pedig egy kivájt fatörzs várakozik arra, aki át akar kelni a folyón. Szalmakunyhókon a sziklák alatt állanak a banánok; a gabona cölöpökre aggatott, fonott kosarakban áll, és egy kivájt tökhéjban nyujtja a leány a méznedűt a vándornak. A vulkánok főnökei, Kariszimbi, Szabinjo, Niragongo köszönnek által. A felhők, amelyek fölöttük laknak, végig szórják cseppjeiket a völgyeken és a víz kedves patakokban folyik végig Kitara síkján. És most fordítsd el tekintetedet ettől a magasztos nyugalomtól és szépségtől a Wasunguk országába. Olyan, mintha termeszeknek raját néznéd, amelyeket halálos aggodalomba hozott a mező égése. Az egyik ide, a másik amoda hord kövecseket, tojásokat, leveleket. Itt nem beszélhetsz többé vándorokról, de gyalogutakról sem és a völgyek nyugalmáról sem. A Wasunguk száguldanak a földjükön ide-oda folytonosan. Elegyengetik az utakat; sima vasgerendákat fektetnek rájuk s ezeken kocsik zúgnak végig, amelyekbe a „Wasunguk ülnek. Azt hinné az ember, hogy valami fontos dolguk van azon a másik helyen, ahova utaznak. De ezt még soha nem hallottam. Nekik is vannak, mint nekünk, szüleik, testvéreik és gyermekeik, akik megbetegszenek vagy meghalnak, nekik is vannak gondjaik és aggodalmaik. Ezért szágúldanak, mondják ők, keresztülkasul az országon; vagyis mindazokban az esetekben, amelyekben mi Ki-tarában megyünk vagy otthon maradunk. De még sajátságosabb, amit azokkal a dolgokkal űznek, amiket mindenfelől összekaparnak. Ezeket is kocsikra pakolják és minden értelem nélkül keresztül-kasul kocsikáztatják az országban, olyan gyorsan, hogy az ember nem képes futni mellettük. Minden értelem nélkül, mondottam, mert gyakran láttam, hogy kocsik futottak el egymás mellett, amelyekre ugyanolyan áru volt rakva. És mindenütt ezeken a vasgerenda utakon emberek állanak, akik felügyelnek, fütyülnek, fújnak, integetnek, csengetnek és minduntalan az időmutatókra néznek, amelyek mindenfelé fel vannak állítva vagy amelyeket a zsebükben hordanak. Ezt a bolondságot nevezik forgalomnak s olyan fontosnak tartják, hogy éjszaka nem alusznak, hanem fáklyákat gyujtanak és színes lámpásokkal integetnek. Az emberek, akik a kocsikban ülnek, könyvet tartanak a kezükben, amelyekben le van írva, hogy a kocsik milyen gyorsan futnak s minduntalan bele néznek ezekbe s megnézik az időmutatót, amely a zsebükben van. Még a komoly idős emberek is gyermekesen örülnek ennek a bolondságnak.


Hogy utánna járjak, mi lehet az öröm ebben a haszontalanságban, követtem egy bolondot, aki azt tűzte ki feladatáúl, hogy felírja, hány állatot, embert, követ, tököt és fát küldöznek ide-oda a kocsikon. Volt nála egy könyv, amelyben megmutatta, hogy a számok évről-évre nőnek. Kérdeztem tőle, hogy aztán mikor lesz elég? Azt azonban nem tudta megmondani. Ezeknek a Wasunguknak a balgaságát most már jobban megértettem és a tudásomnak egy részét átadom Neked, nagy király, bármily kevés maradjon is meg belőle nekem. Egyet mondok Neked: őrizd népedet ezektől a rablóktól és gyilkosoktól. A könnyeim folynak, amikor leírom: mert sajnos se a Te büszke népedet, se a Te csendes földedet meg nem tudod oltalmazni olyan lényektől, amelyek őrültek és nem látják, hogy tűzcsóvával akarják megajándékozni a kunyhók szalmafedelét. Örültek ezek, akik nem látják, hogy körben forognak, hogy nem csinálnak semmi mást, mint hogy összevissza dobálják azt, ami a földben vagy a földön van és összerontják a föld szépségét és gazdagságát. Ebben versenyeznek egymással. Nem csak az egyes emberek, egész vidékek és népek versenyeznek, hogy ki tud közülük a legtöbb ostobaságot csinálni, a legtöbb értéket szétrombolni, a legtöbbet ide-oda száguldani. Ezt nevezik ők ugyanis életnek. Én halálnak nevezem. Ok egészségnek hivják, én látom, hogy betegség. Az őrültet, akivel utaztam, Károlynak hívták. Büszke volt, hogy megmutathatja nekem bolondságát. Hallgasd hát meg, hogy mit csinált: az apja egy ládát hagyott neki tele papirossal. Ezeknek a papíroknak a tulajdona által, miután a megfelelő helyen és a megfelelő időben bizonyos meghatározott bolondok által valamit íratott magának, egy völgy birtokába jutott, ahol parasztok laktak. Ez volt az a hely, ahová Károlynak állandóan utazni kellett, vagy pedig ha nem oda utazott, akkor másfelé járt, mert azt irták neki; megnézte a számoskönyvben, hogy mikor száguldanak a kocsik és kihúzta a zsebéböl az időmutatóját. Azoknak a papíroknak a birtokába pedig, amelyek Károlynak ilyen nagy hatalmat adtak, a Károly apja úgy jutott, hogy értette, hogyan lehet ezer embertől a szántóföldet és a gabonát elvenni úgy, hogy szegények legyenek és kénytelenek legyenek, hogy éhen ne haljanak, az ő számára bolondságokat dolgozni. Így állottak elő azok a papirok, amelyeknek tényleg meg volt a hatalmuk arra, hogy más bolondokkal elhitessék, hogy Károlynak hatalma van azon a völgyön. A völgyben aztán Károly sok embert gyüjtött össze, akik valamit csináltak, amit ő munkának nevezett. Ugyanis ide-oda futkostak. Egy részük egy folyónak a folyását javította, amelyet az isten nem helyesen helyezett el. Ugyanis, akár a Nyavarongo, szép kanyarulatokban kígyózott át a völgyön. Most azután egyenesre csinálták. Mások egy hegyet hordottak el, amely felesleges volt, amint Károly mondta és belehordták egy mocsárba, ahol eddig csak kócsagok laktak. Egy széles patak folyt sebesen le a völgybe. Károly azt parancsolta, hogy ennek nem szabad így maradni, földet hordatott elébe és úgy viselkedett, mint egy őrült az örömtől, amikor látta, hogy a víz nem tud átfolyni a földön, hanem összegyült és mert a kerekek, amelyekre a túlfolyó víz ráesett, forogtak; amit minden gyerek tud, amelyik egy vízesés alatt fürdött valamikor. Ezt a mozgást Károly arra használta fel, hogy a kenyérmagról, amelyet mindenfelől összehordott, valamit lekaparjon. A rosszat, ami megmaradt, azt kapták az emberek enni. Károly gondoskodott arról, hogy az emberek csak ezt a rosszat vásárolhassák meg és hogy több pénzt legyenek kénytelenek adni ezért, mint a jó magért. Hogy ezt elérje, azért utazik olyan sokat a kocsikon. Azt akarja, hogy a szegény emberek az elrontott gabonától betegek legyenek, mivel vannak papirjai, amelyek azt mondják, hogy gazdagabb lesz, ha az embereknek egy erősítőszert ad el, amelyet a bátyja kever. Egy másik testvére pedig medicinman és pénzt kap a szegényektől azért, hogy ezek panaszkodhassanak neki, hogy milyen gyengék és ő felírja nekik egy papírra, hogy miképpen nevezik azt az erősítőszert, amelyet vásárolniok kell. Ezenkivűl mindennap vásárolnak az emberek egy papirost, amelybe Károly beleíratja, hogy az erősítőszer jó. Kérdeztem, hogy mi van hát benne? Erre csak azt felelte Károly, hogy azt nem szabad tudni senkinek. Én tehát a következőképpen látom a dolgot: Károly és a testvérei azért utaznak olyan sokat ide-oda a kocsiban, hogy arról gondoskodjanak, hogy az emberek szegények és ostobák maradjanak és önként az ő rabszolgáik legyenek. Gondoskodjanak arról, hogy a rabszolgák pénz nélkül ne tudjanak megélni, viszont soha sok pénzhez se jussanak, hogy dolgozniok kelljen és a pénzből azt vásárolják, ami őket szegénységben és betegségben tartja és Károlyt gazdaggá teszi. A rabszolgák gyermekei megtanulnak olvasni. Ez azonban a szerencsétlenségük, mert Károly gondoskodik arról, hogy csak olyat olvassanak, ami alkalmas arra, hogy őt gazdagabbá, őket pedig szegényebbekké tegye. Ha nem tudnának olvasni, akkor nem olvasnák az erősítőszer nevét s azt, amit Károly róla írat, hanem megfigyelnék azt, amit minden Hutu tud, hogy az, aki pirított magot eszik, az egészséges marad. Minthogy azonban ez a nép már olyan, hogy nem figyel meg többé, hanem csak olvas és mert a különbséget a kevés gazdag és sok szegény között nagynak és csodálatraméltónak tartja, kulturnépnek mondja magát. De fogod kérdezni; ha Károly és a testvérei mindig gazdagabbak lesznek, mi történik a sok pénzzel? Akkor felesleges házakat építenek és ezzel foglalkoztatják a rabszolgákat. Vagy pedig alapítványokat tesznek, hogy ne találkozzanak a betegekkel, bénákkal,! a koldusokkal és az őrültekkel, hanem csukják ezeket be szép házakba... Ha pedig mégis idővel túlsok rabszolga volna, amelyik a szegénységből és éhségből ki akarna szabadulni, amit nem lehet egészen elkerülni, akkor nagy pusztító eszközeikkel mindent, amit építettek, elpusztítanak, hogy szükséget hozzanak az országra. Ezzel is a kevesek gazdagok, a sokak szegények lesznek.


De a Wasunguk legnagyobb öröme mégis a számolás. Ezt Magad is láttad. Valóban azon a véleményen vannak, hogy tíz kunyhó tíz kunyhó és nem bírják elhinni, hogy mi Kitarában illetlenségnek tartjuk megszámolni, hogy hány kunyhó van, vagy hány kosár Matamat* arattak. Emlékezzél arra, amit azzal a Sunguval beszéltél, aki Téged meglátogatott. A Sungu beírt valamit a könyvébe és azt mondta: „Itt áll tehát tíz kunyhó.” Te egészen ijedten kérdezted: „Tíz? Nem, Uram. Néhány, talán sok.” Akkor a Sungu kiment, rámutatott az ujjával minden egyes kunyhóra és hangosan mondotta: „Egy, kettő, három...” Amint ezt a körülállók hallották, rémület fogta el őket, elfutottak, jajgattak és áldozatot mutattak be kunyhóikban. Ez szerencsére eltérítette a bolondot attól, hogy tovább számoljon. Ijedten kérdezte Tőled: „Hát nem tíz kunyhó van itt? Te elsáppadtál és kérted, hogy üljön le a zsámolyra, amely egy darab fából volt kifaragva és azt mondtad neki: „Uram, a kunyhó arra való, hogy lakjanak benne; lehet-e kívülről látni, vajjon nem áll-e üresen? Vagy ha emberek laknak benne, vajjon a boldogság is ott lakik-e velük benne? Tulajdonképpen nincs is itt kunyhó, mert a Vahutuk póznákat hoztak a Kabegeerdőből és száraz füvet a hegyekből, ahol nem legelnek marhák és ezt nevezed te, ha ott áll, egy kunyhónak. De lehet, hogy leég s akkor nincs többé, vagy pedig lakója, fent a hegyekben, a marhák őrzésénél megsebesül és nem tud hazajönni, akkor számára nem kunyhó. Ezért tévedés, ha a kunyhókat számolod s Riangombe büntetése nem marad el, ha azt teszed.” Erre azt mondta a Sungu, miközben gőgösen mosolygott: „Műveletlenek vagytok és babonások; majd küldök hozzátok misszionáriusokat, akik megtanítanak benneteket az igaz hitre és a számolásra, hogy hasznos kulturnép legyen belőletek és résztvegyetek a világpiacon; vigyázzatok, nemsokára másképpen lesz itt minden, a mezítelen emberek ruhákat vásárolhatnak, mindegyiknek lesz háza cementből, lesz rajta egy házszám és az összes számára egy templom és egy börtön. Ennek a költségeit előteremtitek vagy be lesztek zárva. Akkor majd rend és kultura lesz ezen a vidéken és az ostobaságot majd kiverjük a fejetekből, ha kell fegyverrel.” Így beszélt a Sungu, de nem mind értették meg őt.


Erre a beszélgetésre kell gondoljak, amikor most látom, mi történik a Wasungukkal. Nagy szerencse volt Kitarára, hogy azt a Sungut megölték az elefántok a Russzisszinál, úgy hogy ő is abba a számba került, amelyik számlálja, hogy:


Hogy milyen őrültség a számolás, ami biztosan maga után vonja az istenség büntetését, azt most megtanulták a Wasunguk. Számolták a hajókat, amelyek a tengeren futnak, az embereket, akik születnek, a ruhákat, amelyeket megszőnek, a gabonát, amelyet aratnak és hogy mennyit kocsikáztatnak ide-oda a hajókon és a kocsikon. Ezért aztán jött egy háború és elvette tőlük az összes hajókat, megölte az embereket, megakadályozta, hogy ruhákat szőjjenek és leapasztotta a gabonatermést. És azt hiszed, ez észretéritette őket? Nem! Mit csinálnak? Megszámlálják és felírják, hogy hány hajó sülyedt el, mennyi ideig tartott a háború, hány ember pusztult el, hányan őrültek meg a borzalomtól, hányan sebesültek meg, hányan hittek ezek közöl az egyik, hányan a másik istenben. Ezeket a számokat beírják szép könyvekbe és amikor az egész készen van, azokat, akik elkészítették, elnevezik „belső titkos főnök uraknak”, képeket csinálnak róluk és azt mondják, hogy ezek híres emberek. Úgy, hogy a Wasunguk tulajdonképpen nem ismerik a szerencsétlenséget, mert a szerencsétlenséget és a halált is megszámolják és ezzel boldogok.


A számolás öröme az oka annak is, hogy nem törődnek azzal, hogy a nyomoruság a szegény nép között foggyon. Tudják, hogy a bódító italok ártalmasak az emberre. Mégis örömet okoz nekik évről-évre megszámolni, hogy hány embert ütöttek agyon a részegek, hány hülye gyermek született iszákos szülőktől, mennyi büntettnek oka az ital, milyen mennyiségű szeszes italra volt szükség egy bizonyos számú gyilkosság és egyéb büntény előidézésére és hogy hány embert zártak ezért a börtönbe. Megtörténik, hogy nagy épületekbe gyűlnek össze és úgy beszélnek ezekről, mintha egy ünnepélyen volnának és mindnyájan örülnek a szép könyveknek, amelyekbe a halál, a gyilkosságok és a betegségek számai be vannak írva. A végén mindig ünneplik a „titkos főnököt” és kölcsönösen dicsérik egymást. Aztán pedig elmennek és maguk is szeszes italokat öntenek a torkukba és arról beszélnek, hogy milyen szép szine van az italnak, milyen jó hideg és arról, hogy ki mennyit tud magába önteni.


De a legviccesebbek a Wasunguk akkor, amikor azt számolják meg, hogy milyen gyorsan halnak meg az emberek, ha a táplálékukat elrontják, vagy ha sokat közülük egy kunyhóba bezárnak, vagy ha arra kényszerítik őket, hogy szüntelenül ugyanazt csinálják. Így például egy szép könyvben azt mutatta meg nekem Károly, hogyan sikerült egy tudós Wasungunak egy kitünő tréfa. Ötven évvel ezelőtt még a korosabb Wasungunak is jó foga volt. Ezt magam is láttam, amikor egy öreg ember koponyáját a sírból kivették, mivel útban volt, mert az út nem volt éppen olyan egyenes, amilyennek már a Wasunguknál lennie kell. Régebben tehát, éppen úgy, mint ma is, édes levű répák termettek a mezőn és az emberek lefőzték ennek a levét. Ez barna volt és szép lassan folyt, mint a méz. Ilyen Károly féle emberek azonban addig mesterkedtek, amíg gépekkel, amilyen csak nekik van, azt a levet meg nem változtatták. Fehér, kemény magokat csináltak belőlük, mint a kvarchomok. Aztán nagy lármát csináltak, hogy ez sikerült, több Károly „Titkos úr”-nak nevezhette magát és egy fényes fémdarabot tűzhetett ki a mellbimbója fölé, úgy, hogy az emberek, akik mindezt látták, azt kellett higyjék, hogy az, amit ezek kitaláltak, tényleg valami jobb kell legyen és boldogok voltak, amikor vásároltak. Így sikerült a Károlyoknak a népet leszoktatni arról, hogy azt egye, ami ingyen nő a földeken és rávenni arra, hogy a répát beszolgáltassa egy nagy házba, ahol tüzet, gőzt, füstöt és rengeteg lármát és bűzt csinálnak, ahol nagy kerekek forognak és kívül ki van írva: „Tilos a bemenet.”


Az egészet este szépen kivilágították és egy kisebb szobában sok papirost tele írtak. Néhány Károly nagyon kövér lett, szép ruhákat hordott és állandóan vastag füstölő-tekercseket tartott a szájában, sok más ember pedig sápadt és piszkos lett. A fehér szemeket azonban nagyon drágán árulták. S ujabb számoló Károlyokat alkalmaztak, akik felírták, hogy az ostoba nép évente mennyi fehér szemet eszik meg, ettől mennyi fog romlik el, mennyi foghúzó-emberre van szükség és mennyivel gyorsabban halnak meg most az emberek. S ha most néhány ember azt mondta, mi nem akarunk többé fehér szemeket előállítani, hanem megint répalevet enni, akkor jöttek a fogjavítók és azt mondották: „Miért vagyunk akkor mi itten, nekünk is kell, hogy valami dolgunk legyen.” És megmutatták, hogy milyen ügyesen tudják a fogakat arannyal kitömni és egész fogsorokat aranyból és kőből csinálni. És a Károlyok, akik a fehér szemeket csináltatják és ezzel gazdagok lesznek, azt íratják, hogy a fehér dolog egészséges; mert egy titkos főokos kísérletei szerint az ember gyomrában mindjárt vérré válik. És ahogyan az édes répával, ugyanúgy csinálnak a gabonával is. Egészen porszerű, puha lisztet csinálnak belőle és az életanyagot, amit lekaparnak róla, az állatoknak adják oda. Ezzel érik el azt, hogy az emberek gyengék és betegek lesznek és a gyógyítóemberhez mennek. Ez felírja, hogy hányan jönnek, hányan szenvednek ezen és hányan azon betegségben és elküldi a számokat egy számoló Károlynak, aki örül nekik és összeszámolja őket. Hogy még több számolnivalójuk legyen, a következő babonát találták ki: a medicinmanjeik beteg borjak hasából véres gennyet vesznek ki és gyermekek húsába megszentelt késsel vágást csinálnak és a véres gennyet belekenik. Ez egy istenítélet. Aztán megszámolják, hogy hány gyermek lesz tőle beteg és hány hal meg tőle. Ezt az istenítéletet megcsinálják a Sungupapok minden idegennel is, aki a Sunguország határát átlépi és magam is csak mintegy csoda által szabadultam meg tőle.


A Wasungukat számőrületükért sulyosan megbüntette az isten. Nagy szükség állott be és minden megváltoztatott. Azt mondják, hogy a gabona egy bizonyos meghatározott számú pénzdarabba kerül. Gonoszságuk annyira ment, hogy merészeltek egy meghatározott mennyiséget ezért a meghatározott számért árulni. Akkor a haragvó isten közbelépett és úgy cselekedett, hogy a gabona tünjön el és a pénznek legyen az értéke változó. Akkor aztán a számoló Károlyok hasa is kisebb lett az éhezéstől. De nehogy azt hidd, hogy azért abbahagyták volna a számolást. Ezt az egészet ők tudománynak nevezik. Haszontalan dolgok haszontalan tudománya, amellyel a bolondok a népet elbutítják és szegénységben tartják.


Fájdalommal és szomorúsággal a Te


Lukangád


* Matama = néger köles.


 


(Folytatása a következő számban)


A leveleket összegyüjtötte HANS PAASCHE



Vissza az oldal tetejére | |