Főoldal

Korunk 1928 Szeptember

Pintér Irodalomtörténete


Kemény Gábor

 


Toldy Ferenc 1865-ben megjelent tudományos irodalomtörténete és Beöthy Zsolt 1877-ben írt iskolai irolomtörténete után az 1895-ben megjelent Magyar Irodalomtörténet volt az egyetlen illusztrált munka, mely a magyar olvasók ízlését és műveltségét a magyar szellemtörténet fejlődésével kapcsolatba kívánta hozni. Ezt a művet Beöthy szerkesztette és negyvenegy író írta: alapos, megbízható művelői a magyar irodalomhistóriának. Ha felfogásbeli különbségek voltak is az egyes tanulmányok között, annál igazabb képét adták az akkori irodalmi felfogásnak. Az irodalom fejlődése új, összefoglaló munkákat tett szükségessé, de irodalomtörténeti tankönyveken, kisebb monografiákon kivül átfogóbb munkát nem termelt ki a magyar szellemi élet. Ilyen nagyobb össszefoglalásra pedig két okból is szükég volt: a nagy közönséget is tájékoztatni kellett a magyar irodalomban fellépő új, a régitől elkülönböző irányzatok lényegéről, másrészt a további irodalomtörténeti kutatásra szolgáló forrásmű napról-napra érezhetővé vált. Ezen a nagy hiányon akar segíteni Pintér Jenő most megjelent Magyar Irodalomtörténete.


Az I. kötet a XX. századig, a második a XX. századtól tárgyalja a magyar irodalmat. Az ezeréves fejlődés bemutatásában figyelembe vette az eddig megjelent szakirodalmat, a mai helyzet rajzában maga, végezte az anyaggyüjtés munkáját. Ő maga is érzi ennek a munkának nehéz és felelősségteljes voltát s hangsúlyozza, hogy ezt a második részt nem akarja lezárt irodalomtörténetnek tekinteni. Nem akarja eldönteni: mi a mai irodalom viszonya a halhatatlansághoz? Érzi, hogy az Idő jobban elválasztja a jelentőst a jelentéktelentől, mint ahogyan azt a mai irodalom historikusa megteheti, aki maga is állást foglal egyik irányzat mellett. Nem kételkedünk benne, hogy Pintér Jenő aggodalmas részrehajlatlansággal akart ügyelni a történeti igazságosztásra és az esztétikai értékelés tárgyilagosságára és hogy át is érezte azt, amit Rákosi Jenőtől idézett müve bevezetésében: „Nincsen modern és nem modern költő, csak költő van” de mégis meg kell állapítanunk, hogy a történeti igazságosztás nem kiséri végig munkáját.


Az első kötetben alaposan megfelel kitűzött feladatának. Az irodalmi korszakok általános jellemzéséből, egyes írók és kiemelkedő müveik értékeléséből meg tudja láttatni a kor szellemi képét, bibliografiai adataiban pedig Czvíttínger Dávid anyaggyüjtő munkájától kezdve Borbély István Kolozsvárt megjelent irodalomtörténetéig pontosan beszámol. Az a szándék, hogy a régi kor írói közül sem akar senkit sem mellőzni, müvét itt-ott mozaikszerűvé teszi s a Bessenyeit, Kazinczyt megillető nagyobb helyeket a kisebbek Orczy, Báróczy rövid jellemzései szűkíthették meg. Politikai események és irodalmi alkotások összefüggését eléggé meg tudja éreztetni a régi irodalomban. Eötvösről látja, hogy A falu jegyzőjében minden megalkuvást viszszautasítva küzd a jognélküli parasztságért, a Magyarország 1514-ben cimű müvéből látja, hogy a történettudós alapossága egyesül benne a költő ihletével, Vajdánál észreveszi, hogy világfelfogásával, fantáziájával nyelvezetével legjobban hatott arra az írói csoportra, melynek mozgalmát Ady indította meg. Álljunk meg egy pillanatra ennél a megállapításnál. Szeretném, ha Pintér Jenő saját megállapítása alapján revideálná Adyról és követőiről mondott nézeteit. A II. k. 13-ik oldalá idézi Tisza Istvánnak a Magyar Figyelőben írt szavait: „Édes keveset bánjuk az egész emberiség boldogulását, ha az a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve”. „De ezzel a kitünően szerkesztett szemlével együtt hasztalanul küzdött a Katholikus Szemle, a Protestáns Szemle és az Élet is, hiába emelte fel hathatós szavát Rákosi Jenő a Budapesti Hírlapban, a támadók tömegével, elszántságával és érveiknek tetszetős csoportosításával voltaképen pedig az egész korszellemmel szemben hiábavaló volt minden küzdelem.” A második idézet Pintér szavait ismétli, s ezekből nyilvánvaló, hogy nem Ady és hívei azok, akik elfordultak a tradíciótól, de Tisza és hivei voltak érzéketlenek azzal a korszellemmel szemben, mely már Pintér meglátása szerint is Vajda János eltérő világfelfogásában kezdett megmutatkozni. Pintér Jenő a XX. század íróit így csoportosítja: voltak a tradícióhoz ragaszkodó írók s a másik csoportba számítja az ifjabbakat. Ebből az következnék, hogy Ady, kiről maga Pintér is elismeri, hogy új szellemet, új hangot, új témát hozott az irodalomba és Babits, Kosztolányi, Móricz, Kaffka, Juhász Gyula, akikről sok megértéssel ír nem ragaszkodtak a tradíciókhoz. Pedig ilyen élesen mégsem lehet Vargha Gyuláékat Ady Endréékkel szembeállítani. Es ha már annyit elismer Pintér, hogy Ady mellett Babits, Kosztolányi, Móricz, Kaffka voltak az új irány legerősebb írói egyéniségei, miért nem megy egy lépéssel tovább, miért nem ismeri el, hogy e költök nemcsak az új iránynak, de a magyar irodalomnak is legerősebb egyéniségei voltak. Hiszen Pintér maga is leszögezi, (II. k. 390.) hogy a költői témakör, a kifejezésmód, a verselés hasonlósága, melynek alapján a tradícióhoz ragaszkodó költőink állottak, líránkat és epikánkat megállította fejlődésében. Nos: ez a megállás igazolja Adyékat, igazolja, hogy az új irány nem volt mesterséges, hanem épen annyira a kor viszonyaiból származó volt, mint ahogy a kor viszonyaiból magyarázhatók a megváltozott életfelfogás, az új gondolatok, új érzelmek, új hangulatok, melyekkel Széchenyi, Eötvös, Petőfi, Arany gazdagították, buján termékenyítették koruk szellemi életét. Az irodalomban ép úgy nincs megállás, mint az életben és ha a mai életk omplikáltságában a távoli emberek viszonyai is hatással lehetnek a mi szociális viszonyainkra, nem lehet csodálkozni azon, hogy Ady Endre éppen megérző magyar és látó magyar lelkületénél fogva az egész emberiség rejtett mozdulásait is megérezte és a magyarságra ható következményeit felismerte. Ady Endrének az volt a tragikuma, hogy nagyon sokat látott és érzett meg előre s Tiszának s az országnak az volt a tragikuma, hogy csak akkor látott, mikor az összeomlást már késői belátással úgysem lehetett volna elhárítani. Nem szívesen engedem politikai térre a kritika fonalát, de mégis éreztetnem kellett, hogy az összeomlás, mely megtörtént, nem abból a gondolatkörből származott, mely a munka és gondolat szabadságát, a magyar energiák kifejtését, a békés munka tág lehetőségét akarta, hanem abból a politikából, mely háborút akart és háborút csinált. Hogy Ady és követői a nemes magyar tradíciókat akarták tovább fejleszteni, arra én magában Pintér könyvében látom az argumentumokat. Pintér nem titkolja ós őszinteségét csak helyeselhetjük hogy azokhoz húz, akik szerinte híven ragaszkodtak a tradíciókhoz De az új irány íróinak müveit mégis egész tartalmi gazdagságukban ismerteti és éppen ezekből az ábrázolásokból vehetjük észre hogy ott, a másik oldalon, csak megőrizték, itt, Ady oldalán ellenben tovább építették a tradíciókat. Hiszen az újabb magyar irodalomban s az erdélyiben is épen az új irány hivei mélyednek el legtöbb bensőséggel a magyar multban (Móricz: Tündérkert, Gulácsy Irén: Fekete vőlegények stb.) Pintér könyvének igen értékes része az Időmutató, mely a magyar irodalmi eseményekkel egy időben történt hazai és külföldi irodalmi jelenségeket tünteti fel. Sok érdekes összefüggésremutat rá ez a táblázat. Talán nem egészen véletlen, hogy Ady Uj versei akkor jelennek meg, mikor Ferencz József katonai hatalommal oszlatja fel az országgyülést; különös, hogy mikor Mereskovszky a beteg Oroszországról írja meg könyvét, akkor jelenik meg Móricz Sáraranya a beteg Magyarországról; érdekes, hogy mikor Budapesten az inség fokozódik, akkor Gyóni Géza megírja a Leveleket a Kálváriáról és Barbusse a Tüzet –, akkor írja meg Herczeg az Arany hegedüt. Nincs rá terünk, hogy a sok érdekes összefüggést végigkísérjük. El kell ismer nünk, hogy Pintér a modern irodalomra vonatkozó adatok tömegével, a nagy anyag elrendezésével, illusztrációival és egy páratlanul gazdag bibliográfiai anyag közlésével komoly munkát vég zett. A ma élő írókat, megjelenő folyó iratokat irányzatukra való tekintet nél kül ismerteti. Ha rokonszenvét vagy ellenszenvét nem is titkolja el, de sem a nagyobb, sem a kisebb ellenfeleket nem akarja agyonhallgatással elintézni. Az Adyra és hiveire vonatkozó illusz trációs anyag igen gazdag és jól kivá logatott, mintha a képekkel akarná megmondani: hátha mégis ez az iro dalom tart igényt a halhatatlanságra. (Budapest)


* Pintér Jenö: Magyar Irodalomtörténet. Budapest, Franklin. I–II. kötet.


 


Vissza az oldal tetejére