Korunk 1928 Május

A halhatatlan clown


Németh Antal

 


A bohóc örök. mint a kacagás... Ezer arca van, ezerféle ruhája és ezer neve. Nem fontos, hogy Kínában ch´ou-nak hivják, fehér orra és kipödrött bajusza van, Indiában Vidusakának, aki meg korcs ember, pupos és kopasz, előreugró fogakkal, torz arccal, szerét falni és beszédével, mozgásával s ruhájával egyaránt nevettető. Vidusakának egyenes leszármazottai ugyan a török árnyjáték vaskoshumorú Karagöz figurája, a német Hanswurst, az angol Punch), a holland Pekelhaaring, a magyar Paprika Jancsi; azonban mielőtt elindult volna ez a brahmani kaszthoz tartozó mókáskedvű alak hosszú vándorútjára, Európában is már rég élt a bohóc a görög phlyax-jelenetekben. Az attikai komédiában egyszer Davus, máskor Milphio a neve, Rómában Mammercusnak hivják, a misztériumjátékban ő a vörösarcú Ördög... Shakespeare Falstaffnak, Zubolynak vagy „első sírásónak” nevezi, miután megfosztotta a clownt, attól az időtlen privilégiumától, hogy rögtönözze mondókáját és a maga ötleteit mókázza, Shakespearet egy Tarleton nevű bohóc inspirálja a Yorick emlékezetének szentelt sorok megírására és Molière nem átallja darabjaiba motívumként felvenni vásári tréfaűzök jeleneteit, így a „Scapin csinyjei”-be a nagy francia bohóc, Tabarin zsák-verő tréfáját. A clown felszabadulását az írott dráma nyügei alól a commedia dell´arteban ünnepli. Itt egész gazdagságában virágbafakad a clown-szellem, a figurák egész sorát érlelve ki. Ezek az alakok,melyek mindig tipikus ruhában jelennek meg, ugyanolyan irreális lények, mint a különböző bohócfigurák. Nem emberábrázolás a céljuk, hanem burleszk-hatás. A commedia dell´arté dekadenciába jut, de újabb és újabb alakokban tovább él a clown!... A nagy-színpadról a kialakuló újkori cirkusz színpadára, majd a porondra kerül. A csillogó ruhájú, fehér arcú kúpos süvegű, francia eredetű „grotesque” és az amerikai clown, Tom Belling kitalálta, bőfrakkos, rossz cilinderes „Dummer August” legújabb inkarnációi a halhatatlan clownak, mely Grockban, Frank Richelben, a három Fratelliniben találja meg leghiánytalanabb kifejezödését.


A jelenkor e legnagyobb színpadi és cirkusz-clownjai közül a három Fratellinit ismerem, akikről Pierre Mariel „Histoire de Trois Clowns” cimü könyvét írta. Vérbeli bohóc mind a három, de leginkább az Augustnak kimaszkirozott Albert, Francois „grotesque”, Paolo pedig az Augusténál polgáribban szabott szalonruha, cilinder és monokli együgyü viselője. Ötleteik a cirkuszi clown ötletei, nem tragikomikusan mélyek, de derűsen kacagtatók. Albert figurája gyakran nincs tisztában az emberi ruhadarabok rendeltetésével és egy primitív ember járatlanságával csetlik-botlik a földi civilizáció sok ravaszsága közt. A szalonruhás clown végtelenül együgyű, mindig ő az, akit becsapnak, aki pórul jár. Ő a stupidus, az ősi clown-tipus, akiben saját élelmességét, ravaszságát, életrevalóságát örüli a publikum. Mindhárman ügyes bűvészek és többféle hangszeren tudnak játszani. Az egyik jelenetben Albert hatalmas virágszirmokat erősítve magára jön ki, pipeskedve, a másik kettő meg pillangószárnyakat illesztve hátára, követi. (Ezzel egy nagyon banális metafóra emberre való következetes végiggondolásának komikuma derült ki...) A Fratelliniek játékának szuggesztíven komikus hatását itt még fokozta az, bogy egyikük egy sípon, másikuk gitáron, a harmadik pedig egy parányi harmonikán Beethovent vijjogott, nyekergetett. Albert gyakran ad szertelen karrikaturát, így egy apacstáncjelenetben, vagy akkor, amikor nőnek öltözve a férfi-ideált teszi ne vetségessé. A telt idomok túlozva, erősen szőrözött trikóba bujtatott lábak, csak a nagyorrú clown-fej vigyorog változatlanul. Salome-tánc közben elpattan az egyik keblet helyettesítő luftballon. Albert erre sans gêne elpukkasztja a túloldalon levő hátsó domborulatot, talán az egyensúly kedvéért és így táncol tovább a másik két Fratellini kacagtató zenekíséretére. Az ilyen phlyax-jeleneteket talán sokan lenézik... Bégen is így tettek és mégis újabb és újabb clownok támadnak, mert kell a kacagás! Az arstól és a literatura-tól menekülő ember viszszatérése ez a legprimérebb életmegnyilvánulások egyikének ősforrásához.


Es hogy milyen nagy renaissanceát éli ma a clown-kultusz, talán elég a burleszk-filmre utalnunk. Charlie Chaplinben minden idők egyik legnagyobb clownját ünnepli az emberiség. Benne időtlenné mélyül a halhatatlan clown örök értelme...


Chaplin megváltotta és emberré tette a clownt, aki eddig vagy „stupidus” volt, minden tréfa céltáblája, vagy „gazember”, aki ostobasággal leplezi tolvaj szándékát ós kis aljasságait, vagy „álcás”, aki gyakran állatmaszk mögé bújva, vagy éppen asszonynak öltözve a sexus mögött rejlő komikumot használja ki nyers módon a nevettetés céljaira. Chaplin megérteti velünk, hogy ha a clown esetlen és buta is és amellett, hogy nevetünk bávaságán, egy kicsit ideálunk is... Ideálunk gúnyolódó bátorságában, ahogyan rámutat egy egy megkacagtató jelenetben az élet legegyszerűbb valóságainak értékrelativitására. Ideálunk szemtelenségében, mellyel szellemi csetlés-botlásait pótolja. Valaki a tömegek „álarc mögé bújt lelkiismeretének” nevezte a bohócot igen sok joggal. Az udvari bolond, akinek mindent szabad és aki kacagtató tréfái közben az igazság csípős vesszejével suhintgat jobbra-balra, csak úgy, mint clowntestvérei, egyszer ezt, másszor azt figurázva ki, néha magáért a kacagásért kacagtatva, a gyakorlat életétől elütő éthosz képviselője.


A clown sohasem egyén, gyakran még típus se, hanem titokzatos valaki, akit eltakar a maszk és aki, mint valami ismeretlen bolygóról csöppent lény, kacag rajtunk, megkönnyez minket, idegenül botorkál világunkban, nem ismerve és tudomásul sem véve szokásainkat, hagyományainkat, gyakran póruljár, de mindig felmerül közben a kétség, hogy talán mégsem az embereknek van igazuk...


A nagy tömegek, még ha nincsenek is elnyomva, mindig egy kicsit szemben állanak azzal a mindenkori osztállyal, mely a kulturértékek konzerválója és ezért a clown, akinek gúnyolódásai elöl sohasem menekülnek a civilizáció sok hazugságai, hálás pártfogóra talál a népben, a lenézett uccai alakokban és nem véletlen, hogy az antik kor mimusai ugyanúgy az uccán találták meg szatirikus jeleneteik publikumát, mint a középkor bohóckodó komédiásai a vásártereken és az újkorban a clown a cirkuszban, napjainkban pedig a legnagyobb tömegek szórakozóhelyén, a moziban.


A clownnak ma nagyobb a becsülete, mint valaha. Tudósok vizsgálják színészettörténeti jelentőségét, méltatják hatásának esztétikáját. (Elég talán, ha csak Willson Bisher „Clown and Pantomimes” cimű vas kos kötetére utalunk, nem beszélve a commedia dell´ arteval foglalkozó, lépten-nyomon megjelenő könyvek ről.) Moszkvában nemrégiben állítot tak fel külön akadémiát a clown oktatás céljaira, ahol világnyelveket (a német, angol és francia mellett a kínait), az előadás művészetét, rögtönzést, groteszk akrobatikát, hu moros zenét és a szatíra alapele meit tanítják elméleti és gyakorlati órákon. Ha akad a „növendékek” közt igazi clown-talentum, valószínü leg az első dolga lesz a diploma megszerzése után, hogy valami re mek ötlettel a moszkvai clown-aka démiát kifigurázza. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére | |