Korunk 1928 Május

A polgár


Leonhard Frank

 


(9)


 


Hommes papirgyáros nagy estélyén, az első estélyen, melyen Jürgen a gyászév letelte után a nyilvánosság előtt megjelent, egyik régi iskolatársa, aki mint angol állampolgár már husz éve megszakítás nélkül él angol gyarmatokon és egy nagy gyapotcég tulajdonosa, meg akarta ismerni Kolbenreiher bankárt, aki ezen az ünnepélyen is a társaság központja volt.


„No és az öccsével mi van? Annak idején együtt jártam vele az itteni gimnáziumban ... Bocsánat, de ha tudtam volna”, tette hozzá gyorsan az angol, amikor Jürgen döbbent kérdező pillantását észrevette és bocsánatot kórt mégegyszer, ha netalán kérdésével valami fájdalmas emléket bolygatott volna.


Jürgen kihúzta magát. Szeme mintha keresne valakit. „Nekem, nincs öcsém.”


Lehetetlen, hogy ennyire tévedt volna, hisz évekig ült együtt egy osztályban egy Kolbenreiher nevü diákkal. „Még ma is jól emlékszem rá. Ábrándok után futkosó egészen különös fiú! Szeretetreméltó, de veszélyekbe rohanó ember, gondoltam rá vissza később... Szóval nem az öccse volt? Valószínüleg csak névrokonság!”


Minden: a fényes csillogó toalettek, a vonósnégyes, a csillár, a pezsgősasztalkák egyszerre csak elkezdtek forogni, tántorogni. Jürgen beesett hamuszínű arccal: „Hát annyira, ilyen rettenetesen megváltoztam volna, hogy Ön bennem... bennem már egyáltalán nem ismeri fel azt az ifjút?”


„Szóval Ön az!” kiáltott fel örvendező meglepetéssel az angol. „Ezt, ezt őszintén szólva igazán nem hittem volna. Gratulálok, gratulálok, tiszta szívből gratulálok... Hogy az ember hogy téved! Én tudniillik azt hittem a magunkfajta ember ott kint a gyarmatokon olyan elhagyatott és így sokat gondol vissza fiatalságára sokszor eltünődtem: ez az ember vagy különc lesz, vagy talán valami nagy tettet fog véghezvinni, ha a körülmények ezt így hozzák magukkal háború satöbbi vagy tönkre fog menni. Es ime no de igazán örülök!... Ez az eset is mutatja, hogy az ember, minden ember, hogy változik az évekkel, hogy állapodik meg, lehet mondani, belsőleg!”


Ezen az estén Jürgen annyira leitta magát, hogy Hommes úr vendégszobájába kellett cipelni és Eliz kénytelen volt egyedül hazakocsizni. Egy több hetes európai bumlizás után, Jürgen ujra ott ült az igazgatósági irodában. A szomszédos irodahelyiségben két banktisztviselő beszélgetett.


Egy év előtt még szerencsésen meguszta a dolgot. A gyerek meghalt. De a lány most megint anya lett.


Eliz is teherben volt. Jürgen nagyon megörült a gyereknek, vajjon hogy fog kinézni, kire fog hasonlítani? A szeme milyen lesz? Kékszemű? Barna? De aztán ujra a hivatalnok szavaira ügyelt, aki pontosan előszámolta kollégájának, hogy milyen kevés marad meg neki, ha minden hónapban még a tartásdijat is lehúzzák. „Ezt nem birom ki.”


A másik hivatalnok elegáns felöltőjébe bujt. „Ma tartom legény-búcsumat. Megnősülök. Neki sincs semmije, nekem sincs. Hat ezüstözött kávéskanál: ennyi a boldogságunk alapja.”


Friss ibolyacsokrot dugott a gomblyukába. „Direkt mára vettem. Könnyelműség, mi?... Már szinte félek a nagy boldogságtól. Éjszakáról éjszakára ott fekszel feleséged mellett. Mindig ugyanaz a nő! Látod félig felöltözve, fésületlen pongyolában ha ugyan van pongyolája eszel vele, beszélsz vele. És nemcsak ibolyáról és táncról, öregem! Sajnos az ujság ingere hamar elmulik. Minden házasságban! Az ember megszokja. Akkor aztán, ha egy kis izgalmat akarsz, már kint kell keresni, összevissza, ugye?... De én a fizetésemmel megengedhetem e magamnak ezt a lukszust? Virágot kell venni, cechet fizetni. A végén a nő még valami ennivalót is rendel. És honnan veszed hozzá a rengeteg pénzt?... Persze a mi fiatal főnökünknek, duzzadt pénztárcájával és csekkönyvével a zsebében, nem igen kell lemondani semmi olyanról, amihez hozzászokott egyszer. Ő minden nőt megvehet. De a magunkfajta ember, ha egyszer megnősül, végérvényesen elbúcsuzhat ifjúságától.”


Szóval nekem nem kell semmi szokott jóról lemondanom, töprengett Jürgen még a villanyoson is, otthon Elizt kereste, végre a hálóban megtalálta, az ágy szélén ült, sápadtan, előreduzzadó hassal.


Eliz egész nap ordított kínjában, sikolya a hosszú éjszakán át a derengő hajnalba fulladt, míg csak az orvos ki nem ráncigálta a halott koraszülöttet.


A véres kések és fogók még ott feküdtek az asztalon. Az izzadtságtól csöpögő orvos még egy utolsó kísérletet akart tenni, de a kínjában fetrengő asszony ellökte öt a szétroncsolt testtől. Az ágyat egy ujabb vérhullám borította el. Az orvos a lepedőt ráborította az eltorzult halottra és csüngő hiábakarokkal lement Jürgenhez az őszi kertbe. Az égen esőterhes felhők. A kertben őszi nedvesség, a levegő hideg volt.


Néhány nappal később Elízt már eltemették, Jürgen rózsatöveket göngyölt be szalmával ez a mondat bukott ki a száján: „A pénz csak nem játszik nálam szerepet? Mégis, hogy jöhettem erre az undok gondolatra?


A gondolat, gyorsabban, mint a szem előtt elhussanó madár, több más gondolattal együtt merült fel előtte és tünt el ismét. “A gyerek meghalt, tehát a hozomány az enyém.”


“Gonosz gondolat. De jogilag egészen indokolt... Nincs emberi hatalom, mely ki tudná kényszeríteni a gondolatot, vagy meg tudná akadályozni. Felnézett a sérült esőcsatornára: gyors egymásutánban vastag cseppek hulltak mindig egy helyre, akárcsak ott a patkányudvaron. A háncsfonalat az ágra akasztotta és Phinchenek meghagyta, hogy azonnal hivassa el a bádogost. „Az esőcsatorna lyukas. Látod: ott fent.”


Jürgen évekig foglalkozott azzal a gondolattal, hogy ujból megnősül. Apósa is igyekezett rábeszélni, néhány előkelő családból származó lányt is említett. Es hogy vegye meg már végre azt a palotát, rendezze be csinosan. Reprezentáljon.


„Nekem igazában már nincs is időm arra, hogy egy asszonyt szeressek”, szólt Jürgen nevetve Phinchenhez. A Wagner bankház üzletfelei és pénzakciói egyre gyorsuló tempóban szaporodtak.


Jürgen mostanában sokat járt olyan családokhoz, ahol mindig csak pénzről volt szó. És olyan családokhoz, ahol már nem tartották előkelőnek folyton pénzről beszélni, de ehelyett inkább humanizmusról, jótékonyságról, művészetről, misztikáról, kulturáról és Goetheről beszéltek. Magas tágas termek, stílusos válogatott ízlés. Értékes képek, meseszerű kiszolgálás. Fiatal támogatásra méltó művészek. Szellemes társalgás. És a kevésbbé gazdag vendégek bosszankodó elfogódottsága.


Persze Seidel Leo berlini bankár nem tartozott ezek közé; azon az Bitén, melyet Jürgen a néhány napi tartózkodásra városukba érkezett osztálytársa tiszteletére adott, a tőzsdések ép úgy mérlegelték és latolgatták Seidel szavait, mint ahogy Jürgen esküvőjén a gazdag májbajos kohó és hengerműtulajdonos szavait latolgatták.


A még nem egészen negyvenéves és kifogástalan, feltünésnélküli elegánciával öltözködő Seidel sokkal idősebbnek látszott: teljesen megállapodott arc.


Seidel az érdeklődés központjában látható unalommal hallgatta a mellette eltörpülő bankárok és gyárosok szavait, noha egyszer, husz év előtt, az volt vágyai netovábbja, hogy olyan legyen, mint ők. Most pedig, mintha csak kár lenre azért az elpocsékolt időért, amit itt tölt: egy mondattal sem beszélt többet, mint amit az udvariasság magkövetel.


Eszébe jutott, hogy tiz év előtt, tele gyülölettel ezen előkelő polgári familiák iránt, még azzal a gondolattal kacérkodott, hogy ő a megalázott, a levélhordó fia: ebből a körből választ majd magának feleséget.


Amikor célját elérte: gyülöletét mintha elfujták volna, de ezzel együtt eltünt belőle minden érdeklődés is. Aztán akárcsak Jürgen, jól tudta, hogy ennek a körnek az asszonyai egyformán kaphatók, csak az alkalmas időpontot kell eltalálni.


Jürgen bár már évek óta volt özvegyi sorban, nem kereste fel a penziókat. „Ezek a lányok: vagy szegény pénzre éhes állatok, erotikailag tehát teljesen érdektelenek, unalmasak, vagy a társaságunkbeli hölgyekhez, ezekhez a mindenrekapható idegállatokhoz képest ártatlan báránykák”, felelte Sinsheimer Adolf ismételt kérésére, hogy jöjjön el megint a keleti szalonba.


Vacsora után, mokkatálcával a kezükben Jürgen és Seidel félrevonultak. Kettőjük között a magas falióra, tiktakolása a még asztalnál ülő tőzsdések beszédét elnyelte és így Seidel röviden megmondhatta: mért is van itt tulajdonképpen. Néhány nagybank már megindult összefogását kénytelen paralizálni: hogy majd annak idején alkalmas időpontban a maga részéről egy nagy pénzkoncernt szervezhessen.


Jürgen néhányszor igenlően bólint. „Jómagam már régebben foglalkozom ezzel a tervvel. Az első lépéseket már meg is tettem. Az illető értékek jelentékeny része már a kezeim között van.” Jürgen a vendégeit figyelte, Seidelt nézte. „Az ember napról-napra gazdagabb lesz ... És mi értelme az egésznek?”


„Az őselemeket, a föld kincseit kell a kezünkbe kaparítani. A szenet! Akié a szén, az végeredményben a kezében tartja az egész termelést.”


„Mondd csak”, kezdte néhány perces hallgatás után, rángó vállakkal és határozottan Jürgen, mintha bebeszélte volna magának, hogy neki igazán mindegy: Mit fog majd róla Seidel gondolni, „mért akarod tulajdonképpen az egész ország termelési ellenőrzését a kezedbe kaparítani, azaz más szóval: mért akarsz az ország leghatalmasabb embere lenni? Minden személyes vágyat csillapító és kielégítő vágyon túl mi az az idea, amit te követsz?”


Seidel elgondolkozva bámúlt maga elé.


„Hatalom, a hatalomért? Vagy a megismerés, hogy aki nem nyel, azt elnyelik? Vagy ha gyerekeid vannak, a gyerekeidért? De mindezeknél pozitiv eszmének semmi nyoma.”


„Még a szén és más anyag feletti ellenőrzés megszerzésének is a tervezett összefogás a lényeges előfeltétele”.


„Az a könnyű lelkiismereti megnyugvás, mely bebeszéli magának, hogy a konkurrenciaharcnak időről-időre a háború és néhány százezer, vagy millió ember halála csak természetes árnyoldala, mellyel szemben azonban ott áll mint plusz a modern civilizáció: ilyen nézet nem lehet eszmehordozó és nem zsinórmérték egy olyan életrend számára, mellyel az ember nemcsak a pillanatnak akar élni, ez nem más, mint a fatalizmus és cinizmus kínosan mesterkélt keveréke.”


Seidel, ski már oda sem hallgatott, futó udvarias mosollyal felelt és a noteszébe jegyzett valamit.


„Nem akarsz válaszolni? Vagy nem tudsz válaszolni kérdésemre?”


A hosszú asztal végén hirtelen halotti csend. „Egyezer egy uccai nő és egy zsidó...”


„Anyád varróládikája még most is ott áll nálam a padláson. Emlékszel még? Ép húsz éve.”


„Holnap a szállodában várlak, de az is lehet, hogy magam hozom el az iratokat a bankba.”


Hommes úr nevetése, mint az autósziréna tompa bőgése pattant a csendbe. „Ismerjük! De azért csak mesélje tovább.” „Ha a fúzió létrejönne: a kémiai ipart is ellenőrizhetnénk.” Seidel megnevezte agyárat, a részvények számát és árfolyamát, melyekből a kérdésbe jöhető bankok a fúzió után könnyen megszerezhetik a többséget.


Jürgen hátrapillantott a nyolc szürkefehér koponyahátra, velük szemben nyolc borpiros arc lógott a szivarfüstben. „Igen, mi így egyszerűen meghatározhatnók a legtöbb kémiai termék, festék és különösen a gyógyszerek árát ... És ez nem csekélység!”


Wagner úr Hommes úr karjába karolt, hüvelykújjával hátrabökött Seidel felé: „Ez az ember jól megszedte magát.”


„Én egy más változatát ismerem: ugyanaz a zsidó a bordélytól jön kifelé ...”


„Ismerjük! pukkadt Hommes úr nevetése.


Seidel arról a betegségről kezdett mesélni, mely annak a bizonyos kémiai gyárnak a munkásait támadja meg. Hogy alig lehet embereket kapni és csak óriási balesetbiztosítási díjjal lehet őket a szűrőüsthöz kötni. Ez a körülmény már a részvények árfolyamát is leszorította.


„Hallottam róla. Az emberek megsárgulnak. De ez nem sárgaság. Nyálkahártyagyulladás. Súlyos szembajok. A munkásasszonyok nem szülnek többé; teljes sterilizáció.”


„És aztán egy nap itt volt a krach” fejezte be a gótplasztikás villa-tulajdonos gyáros. „Túlmerész spekuláció!”


„Na, mit mondtam?


„Igaz, hogy van egy csomó óvóintézkedés”, szólt Seidel, feljegyzett valamit és tovább olvasott a noteszében. „A gyárvezetőség meg is vásárolta ezeket a készülékeket. De fenntartásuk rengeteg pénzt emészt fel. A védintézkedések következtében ugyanakkor értékes melléktermékek és gázok is elpocsékolódnak.


„Nem, nem, nincs semmire sem szükségünk”, felelte Jürgen kérdésére megnyugtatólag Wagner úr. És Hommes úr felé: „Hogy mivel? Hát kérdezd meg, talán elárulja neked. Én csak azt mondom: jól keresett.”


„Hogy az emberek ezt a bajt azért kapják, mert a védőkéssülékek nem hozhatók működésbe: ez kell, hogy kissé nyomasztólag hasson azokra, akik a részvények járadékait élvezik.”


Seidel futó mosollyal: „Úgy veszem észre, hogy újra meg akarod alapítani a Lázadók Szövetségét?... Egy pillanatra!” és Seidel az óra mellé húzta Jürgent. „Hogy ezenkívül még miért jöttem ide tulajdonkép... Te talán adhatnál valami tanácsot. Én hisz még elegen élnek, akik jól ismerték szüleimet valami alapítványt akarnék létesíteni. Csecsemőotthon, kórház, vagy múzeum. A szülővárosomnak, éried?”


Jürgen mindkét kezével a dohányzóasztalkába fogódzott, de annyira rázta a nevetés, hogy a fotelbe roskadt. Felemelte a kezét, mutató- és hüvelykújj összeszorítva, mintha csak egy poloskát akarna összenyomni. „Kórházat... a... a szülővárosnak!


A fotel támlájába kapaszkodva rázódott a nevetéstől, mereven bámult Seidelre, a krétafehér arcból hirtelen előugrottak a szeplők, mint akkor, amikor anyja varróládikóját Jürgenre bízta és azt mondta: „Úgy érzem, hogy az egész banda el fog jönni a vásárra, hogy engem, a hintáslegényt megbámuljanak.” „És mindennek a tetejében: ez már felelet is. Az egész szisztémácska szteril lett. Mint a munkásasszonyok, akik nem tudnak többé szülni... A szülővárosnak!” A nevetéstől rángó váll meglökte az órát, úgyhogy ércesen csengett.


Az asztalnál sokhangú zsíros mekegés. Tizenhat piros arc fordult feléjük. Tizenhat szempár kérdezett. És Hommes úr hangosan: „Mi is akarjuk hallani.”


„Nagyszerű, szóval csecsemőotthon azon gyermekek részére, akiket anyjuk nem tud megszülni, én majd ugyanakkor egy kórházat alapítok azok részére, akik meghaltak, mert a drága gyógyszert nem tudták megfizetni és aztán együtt egy szépművészeti muzeumot alapítunk, hogy a kultura se panaszkodjon.”


Bal arcfele még nevetéstől rángott. Karonfogta Seidelt és az asztalhoz cipelte és kezét Leo vállára téve: „Seidel úr, aki tudvalevőleg városunk szülötte, ép most mondja nekem, hogy szülővárosa részére egy legmodernebbül berendezett csecsemőotthont alapit... Szülővárosa iránti... iránti... ragaszkodásból.”


Kiürítette poharát. Töltött és ivott. És megint el kezdett nevetni. Ivott. Ez a kemény, hatalmas ember a kis nyavalyás poloska, aki azt akarja, hogy szülővárosában különösképpen tiszteljék mint jóltevő!”


Hommes úr száját és orrát befedte kezével, feje hátrabukott, aztán mélyen vissza az asztallapra, mintha prüszkölnie kéne, de nem prüszkölt, csak Wagner úrhoz fordult: „A kutyafáját, akkor jól megszedhette magát.”


„Na, mit mondtam!”


,Gyulladt szemek, gyulladt nyálkahártya, petefészek, csontok, tüdők, gyulladásos gépfegyverek és nehéz ütegek, gyulladásos lelkek, gennyező lelkek és kórházat mindenkinek és a kórház pénzét az a szisztéma vetéli, mely ezeket a planetáris gyulladásokat okozta. Ez a felelet. Hoppla, ez az, ez ő... a fuzió. És a fuzió létre fog jönni. És a kontroll is meglesz a legfontosabb gyógyszerek felett. És én még gazdagabb leszek. És ezen nem lehet változtatni. Nincs kiút. Engem nem lehet kitetvezni gondolja magában joggal a tetü.”


Jürgen lovaglóhelyzetben oldalt ült a széken és megelégedetten pislogott. Az üres poharat a padlóra állította. „Gennyező lelkek”, kezdte el ujból, de most vissza felé számolta el ujjain, mint a fémmunkás a csonka kezén. Hirtelen nagy síkságot látott: millió ember mozdulatlanul bámult. Azok arca, akik legmesszebbre, kilométerekre álltak: nagyobb volt, mint a közelállóké. És minden arc: sárga.


„Sárga! Sárga! Sárga!... Kinában vagyok tán?... Igaz, egyszer tolmács akartam lenni Kínában.”


Lebukott a székről. A kisagyban egészen hátul egy gummikalapács kopácsolt.


 


VII.


Phinchennek bizony ágaskodni kellett, hogy a kefével elérje a felöltő gallérját. Mint minden reggel, mintha csak egy uj nadrágot próbálna ki, Jürgen néhányszor ide-oda topogva bujt be kabátjába, átvette Phinchen kezéből a botot és percnyi pontossággal lépett ki a villából. Az ezen az uton tizennégy év alatt már megőszült kalauz, a kissé elnehezült mindennapi utast felsegítette a kocsiba.


Jürgen önkéntelenül odébbhuzódott egy silányan öltözött férfitől, kinek az orra hiányzott. A munkáson kivül még egy kis lány ült a kocsiban, aki ijjedt, dülledt szemekkel magolta leckéjét a katekizmusból és ujra rákezdte: „De Jézus szólt: Engedjétek hozzám a kisdedeket...”


A kalauz jegyeket osztogatott. Az orrnélkülinek nem volt pénze.


„Sajnálom, akkor ki bell szállnia.”


Az orrnélküli dühös elszántsággal ülve maradt. Már hónapok óta nincs munkája. Ha most nem mehet ezzel a villanyossal, későn érkezik és nem kapja meg a kisegitő állást. Életének minden összegyült kinja haragosan robbant a kalauzra.


A kalauz is mérges lett, meghúzta a csengőt. “Hogy szállhat fel valaki, akinek még jegyre sincs pénze! Ilyesmi nem létezik.” A villanyos megállt. „Ha jegynélkül engedem továbbutazni: elvesztem állásomat.”


„De ha az ember dolgozni akar! ordította kétségbeesetten a munkás és a gazdag semmiháziakat kezdte szidni, akiknek nem kell dolgozni.


„Álljon fel! Ki kell szállnia.” A munkás ellenkezett, ugyhogy karon kellett fogni és így kituszkolni a kocsiból.


„De Jézus, szólt...” magolta a kislány nagy ijedelemmel úgy, hogy az egész jelenetből nem vett észre semmit sem.


Jürgen is, aki sz árfolyamokat tanulmányozta és éjszakai álmára gondolt, nem tudta elképzelni: mért remeg a kalauz ajka és keze, mely a fogót tartja. Szokott mozdulattal hozta elő bérletjegyét, melybe fiatalkori arcképe volt ragasztva. ,Micsoda félelmetes, félelmetes álom!´


A kalauz dühös volt. „Már Ön is ragaszthatna egy új képet. Hisz ez már egyáltalán nem is Ön.” A fényképet vizsgálódva Tartotta maga elé. „Az ember azt hihetné, hogy egészen más valaki.”


Jürgen a fiatalkori kép szemeit figyelte, melyek irdatlan távolból komolyan és nagyrameredve bámulták. Az orrnélküli arca, az ablak mellett ugrálón néha néha feltünt.


„Az álmok: buborékok, semmivel sem többek mondta háziorvosa... De vajjon ez az irtozatos álom is csak ilyen minden mélyebb értelem nélküli, pehelykönnyű élethulladék? Még most is, ezen a fényes melengető napon is elállt Jürgen szívverése.


Frakkosan, fehér keztyüsen félkörben a tizenkét feketeruhás tanu ott áll az ünnepélyesen kivilágított terem közepén a bakó előtt; egy lépés vissza, felemeli a bárdot és lesujt vele a nyakra. A fej nem hull le. Es csak most látja, hogy diákkori önmaga az, aki ott térdel a tőke mellett és arra van ítélve, hogy ő maga végezze ki saját magát, az élet, a létező élet nevében. A tizenkét tanú pillantásától kényszerítve, Jürgen kénytelen még egy párszor a rettenetes nyaksebre sujtani, míg csak Jürgen feje, a diáké, le nem gurul. A zene elhallgat.


Ferde szájú tiroli nők élő gyümölcsfagylaltot kínálnak. Hogy ebből a kísérteties élő jégből ne kelljen ennie, Jürgen áttöri magát a botránkozón utánabámuló hölgyek és urak gyűrüjén, lerohan a lépcsőkön és menekülő őrült vágtatásban az emberüres holduccákon át a holdcsillogó kertbe zuhan. A kútfigura helyén, a medence közepén hátrakötött kezekkel: a fejetlen törzs, tizenkét rúdon: fejnagyságú színes üveggömbök: a kivégzési tanuk és a nyakcsonkból a vér szökőkútként ugrik. A szimetriát egyedül Jürgen diákfeje zavarja. A sárga üveggolyó helyén ez ül és szájából félelmetes fenyegetés tör elő.


„Máskor holdvilágos éjjeleken ne aludjon lefüggönyözetlen ablak mellett. És este semmi nehéz étel. És a lidércnyomás rögtön eltünik” mondta a háziorvos.


Az iskoláslányka kiszállt, az uccán újra felütötte a katekizmust és tovább magolt. Jürgen egyedül maradt a kocsiban. Arra gondolt: micsoda utasításokat adjon prokuristájának a mai börzenapra. Vicsorított fogakkal hirtelen félrefordította fejét és ajkait mozgatta, mintha egy háta mögött álló valakivel tárgyalna, aki parancsokat oszt, de Jürgen ezeket nem tudja teljesíteni.


Csak amikor már a hátsóperronra ment és a kalauzzal kezdett beszélni, simultak el újra a görcstorzult vonások.


Ez az állapot már egy éve tart így. Sétál és hirtelen meg kell állnia, levegő után kapkod és nem bír egy sarokkő, egy fa mellett elmenni, vagy egy lámpaoszlop mellett, noha ez semmiben sem különbözik más lámpaoszloptól. Oldalt sunyt fejjel, vicsorított fogakkal küzd a láthatatlan ellen, aki kivihetetlen parancsokat osztogat.


Gyorsan betér a legközelebbi üzletbe, leül, a vevők arcát tanulmányozza, elbeszélget az elárusító kisasszonnyal és a végén megkéri, hogy hat darab különleges kemény fogkefét küldjenek fel a villába. A villa lakatlan szárnyán, ahol régiségek és festmények vártak a palotába való áthurcolkodásra, az évek folyamán, ily módon a legkülönbözőbb cikkek gyültek össze.


Sok más emberhez hasonlóan, Jürgen sem tudja elviselni, hogy az uccán valaki a háta mögött menjen. Világos nappal is megtörténik, hogy hirtelen meg kell állnia, egy hirdetést elolvasni, vagy gyorsan belépni egy üzletbe.


A városon kivülre, ahol már nem igen sétálnak emberek, Jürgen már rég nem mer menni. Érzi: valaki a háta mögött jön. Megfordul és ismét és így lassan egészen a tengelye körül. De a háta mögött mindig ott áll a másik. És mert Jürgen itt nem tud üzletbe menekülni, ledobja magát a földre.


Egyszer Sinsheimer Adolf segítségével megmenekült az üldöző elöl. Ott áll a néptelen tájban vicsorított fogakkal, a láthatatlan kivihetetlen parancsaival küzködve. Ekkor hirtelen megpillantja ifjukori barátját, aki kezében számlákkal teli notesszel dűl neki egy fának és gondolataiba mélyedve, mintha csak költene, vagy rajzolna: a távoli hegyláncot szemléli. A gombgyáros akkoriban közel állt a bukáshoz.


Jürgen néhány menekülő ugrással ott terem ifjukori barátjánál és a döbbenve csodálkozót könyörögve kéri: „Add el nekem ezt a ceruzát.”


„Mért eladni?... Itt van, nesze!” és az arany patentceruzát Jürgen kezébe akarja nyomni.


„Lehetetlen! Teljesen lehetetlen!” Jürgen a pénzt rátukmálja osztálytársára és a ceruzát boldog fellélegzéssel dugja a zsebébe.


A villanyos megállt. A kocsivezető kicsavarta a kurblit. „Végállomás”, mondja a kalauz kétszer is Jürgennek, aki eltorzult arccal beszélt hátrafelé és nem tudott kiszállani.


A folyosókon rohanó fiatal hivatalnokok köszöntötték a főnököt. Jürgen a háziorvos hangját utánozta: „Vacsorára egy pár lágytojást, viaszkpuhán. Talán jó lesz, ha napjában háromszor egy kis brómot is szed.”


A brómos üveg ott áll az íróasztalon. Amikor Jürgen a tintába mártotta a tollszárat, mindig meglátta az üveget, mely úgy nézett ki mintha a főnökével szemközt ülő hivatalnok vállából ugrana elő, akí a pultra hajolva álmos mozdulatlanságba merevedett és már három gyerek apja volt, szürke arcán gondbarázdák, de a gomblyukból már eltünt az ibolya.


A banképületre minden üzemszünetelés nélkül ujabb emeletet húztak. Az építkezési munkálatok idején Jürgen kénytelen volt három hivatalnokkal egy szobában dolgozni. Körben, közel és távol, a tetőn és az összes emeleteken kalapácsolás, ordítozás, vakarás, fűrészelés, gyaluzaj.


Bent az irodában katasztrófális csend.


Jürgen bemártotta a tollat. Es amikor hozzá akart fogni az iráshoz, a pulton a tintatartó helyén, élő valóságban, ott áll egy parányi törpe ur, aki udvarias meghajlással mosolyogva mutat finom mutatóujjával a brómos üvegre.


Jürgennek eláll a lélegzete, fogait vicsorítja és mégegyszer bemártja a tollat. Beleszúrja az uracska fejébe, mire az rögtön tintatartóvá zsugorodik. De amikor Jürgen hozzá akar fogni az íráshoz, az uracska már ujra ott áll udvarias meghajlásban. A mutatóujj az irányt jelzi, a szájacska mosolyog ós szól: „Az emberi lelket nem lehet, brómmal elhallgattatni. Biztositom, hogy az összes kortársainak kilencvenkilenc százalékát, akik pedig annyit beszélnek lélekről, egyáltalán nem zavarja saját lelkük, mert már rég beváltották napi árfolyamra”.


Ez igaz, gondolta Jürgen, igaz.


„...és igaz, hogy egyes individuumoknál a lélek játszi könnyedséggel siklik át a legerősebb védtalon és igy előre meghatározott jogát követelheti.”


Az uracska kezét szájához emelve, mintha valami nagy titkot akarna közölni, tovább folytatta: „A lélek folyékony valami és ezért bizonyos körülmények között egyes individuumoknál az a veszély fenyegeti, hogy túlfut, kifut és akkor mindent felforgat. Gondoljon csak a rengeteg elmegyógyintézetre. Zsufolva mind! Aki fizetni tud, az az első osztályba kerül és lelkét az árnak megfelelően kezelheti ... De ez mellékes, az ár tudniillik, még ha akármennyire is korunk főlényege. De bocsássa meg ezt a kitérőt.


Jürgen végigsimított homlokán, kinézett az ablakon. „Kitérés? De hát mi ez? Hallucináció? Nem. Csak érzékcsalódás. Még az sem, az orvosnak van igaza: megint túlterheltem a gyomromat. Vagy fáradt vagyok. Csak az idegek. Semmi az egész. Ez az építkezés megőrjíti az embert.”


A tintatartóra sandított. A tintatartó élettelenül, alacsony szélesen ós feketén terpeszkedett. De valami hang mégis szólott: „Ha a lélek túlárad és beszélni próbál, akkor az orvosok azt mondják: hallucináció.” „De azért mégis csak jó lesz, ha elmegyek egy idegorvoshoz.” „Ez sem fog segíteni”, állította vállvonogatva a törpe úr. Most az itatón lilt, keresztberakott lábakkal és egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki rögtön el akar ma menni.


A nős hivatalnok a könyökvédőket cserélte, hogy egyformán kopjanak. Évek során rájött, hogy a jobb könyökvédő hamarább kopik, mint a bal, ezért volt jó a csere.


A két másik még friss és elegáns hivatalnok, akik Jürgen előtt ültek egy kettőspultnál, lábbal figyelmeztették egymást, amikor meglátták idősebb kollégájuk pedáns kicsinyességét.


Jürgen közben kiadta a prokuristának a börzeutasításokat, egy kövér, állandóan zsirosajkú emberkének.


„Mintha most szólt volna valaki. Csakugyan mondta-e valaki: Ön egyszer már ott állt éne kezdetén. Vagy én magam mondtam ezt? Jürgen nem tudta eldönteni, hogy kimondta ezt.


Én, természetesen én vagyok az, aki beszél! Senki más nem mondta, csak én: Ön egyszer már ott állt éne kezdetén.


„Hisz ez a szó tőlem ered. Én magam voltam az, aki ezt a gondolatot pontosan ebben a formulázásban évekkel ezelőtt kimondtam.”


„Hogy kérem? kérdezte a prokurista.


Három hajlott hát és két mereven bámuló szem, melyek egyszer a nős hivatalnok hátát, a brómosüveget, aztán újra a tintásüveget látták duplán. „Itt elől nincs semmi baj, de hátul a kisagyamban valami nincs rendjén.”


„Én vagyok az, aki ön előtt megy.”


„És mi történik majd velem?”


„Ön már nem létezik.”


A homlok az iróasztalnak vágódott. Az irodafalak nesztelen zuhanással hajoltak föléje. Látta, sokszorosan látta az egymásba kavaró tárgyakat és valami kinos határozottsággal érezte, hogy rosszal lesz.


A prokurista hozzáugrott, vastag kezében vizespohár és felemelte főnökét.


„Vegyen! Vegyen gyorsan!”


„Meglesz. Főnök ur egész nyugodt lehet... Itt egy korty víz.”


„Nem, valami mást. Nekem, nekem vegyen valami ... Narancsot talán. Amit akar.”


A prokurista kirohant az ajtón. Jürgen ajkai fehéren remegtek. Kisagyában tompán zörgött a gummikalapács. „Nagyon gyorsan”, kiáltotta vicsorított fogakkal a prokurista után.


„Ez sem segít.”


„Ez a hang! Mintha valaki nagyon messziről szólna hozzám és ugyanakkor mégis közvetlen közelben hallom. Akárcsak egy telefonbeszélgetés. Ugy érzem: valaki olyannal beszélek, akit kínlódva szerettem... Kérem”, szólt remegve Jürgen, mert mi lesz, ha kérése teljesül és olyan hangosan, hogy a hivatalnokok felnéztek munkájukból, kérem vessen le magáról minden álöltözetet.”


És ime: már nem látott semmi alakot, a szemek eltüntek; de látott valami mást: egy tekintetet, ami nem szemekből jött. Semmi mást, csak ezt a pillantást, mely észrevétlen a bérletjegy ifjúkori képének komoly tekintetévé változott és elmulva messzire ködlött. Forró remegés rázta, levegő után kapkodva meredt az eltünő, döbbentőn komoly tekintet után és vicsorított fogakkal, oldaltcsavart fejjel figyelte, hogy a távoli tekintet, mint változik át a törpe urrá, aki olyan gyorsan ugrott fel helyéről, hogy az itató hintázva táncolt.


„Ez volt az első hivatalos látogatásom.” A törpe ur az irodaórára pillantott. „Öt perc mulva tizenkettő”. (A hivatalnok már lehuzta a könyökvédőt) „Önhöz hasonló ekszisztencia ebben a pillanatban a földön...” És egy óriási számot mondott, mely úgy hangzott, mint az éjjeli csendben sziszegett fenyegetés.


„Önt minden osztályban és táborban meg lehet találni. Én mindegyiket meglátogatom. Mindenkit idejében. Vannak köztük egyetemi tanárok, kik mint diákok csillogó szemmel hordozták kincsüket: odaadásukat. Iparbárók, kik fiatalkorukban verseket írtak. Főméltóságú papok, kik hamis kereszténység vizein eveznek. Költők, akik a siker és dicsőség kedvéért meggyőződésüket, tiltakozásukat a sarokba rugták és a siker és dicsőség karjaiba vetették magukat, hogy a végén a közönség kegyébe fulladjanak. Férfiak, kik életüket a tudománynak szentelték, melyből később cégéres üzletet csináltak. És Önhöz hasonló ekzisztenciák, akik szocialisták voltak és ismét polgárok lettek. Züllött ekszisztenciák! Emberek, akik önerejükből egyszer már átverték magukat ezen képmutató, véres évszázad indás szövevényes sűrűjén az öntudatig, tehát a teljes megismerésig: hogy a felszabadított munkások jegyében álló emberi közösséget, melyben a lélek énjét a test által nyeri és egyensúlyban hozva önmagában nyugodhat mindenáron ki kell küzdeni. Mert nem szabad, hogy a következő generárációk tudják, hogy mi a háború, az éhségbarbarizmus, az őrület, a nagy halál!”


Ezt mind fel kell jegyeznem, különben elfelejtem ... „Lehetetlen! Lehetetlen!” kiáltott Jürgen, anélkül, hogy a sztenogramblokból felnézne, balkezét védőleg tartotta a prokurista felé, aki csomó papirt tartva a kezébe, csodálkozva nyalta szája szélét és lábujjhegyen hátrálva ismét eltünt.


„Mindenkit idejében. Egyszer őszi nap vagyok, hervadt hullt falevél, mely egy hírelmeszesedett költőből hirtelen kiváltja a kérdést: Hát mindent elárultam, ami ifjuságomban szent volt? A kérdés, mely bizonyító felelet is egyben. Néha belopom magam egy könyvbe, mondattá változom, mely az olvasóból villámütésként váltja ki a lelkiismereti kérdést. Néha álom vagyok. (Mint Önnél például. Sőt átalakítási munka is lehetek egy banképitkezésnél.)”


Vagy egy angol, aki azt kérdezi: hogy van az öccse? jutott Jürgen eszébe és ezt az emléket is feljegyezte.


„Huszéves lány vagyok, aki harcban áll környezetével, de megvetésével a hitehagyottban feltépi azt a pillanatot, amikor vállalni kell a tragikus visszapillantást. Néha szürke üres órában véletlen hang vagyok és lelkiismeretkérdés leszek. Egy gyerektrombita például. Esős nap vagyok, nincs kirándulás, nincs élvezet és az ember az önutálat hínárjában sülyed. Vagyok vasárnapdélután és a kép a falon hirtelen lelkiismereti kérdés lesz, vagy a séta a néptelen mezőn, ahol nincsenek üzletek. Mint bormámor a jóllakott szívébe lépek és a részeg az önmegismerés kárhozatába zuhan. Valaki a szőnyegét nézegeti és a mintából, ami én vagyok: irtózatos nyíltsággal kiolvashatja a lelkiismereti kérdést. Vannak aztán emberek, akiknél ez a visszafelépillantás nyilt konfliktust eredményez és a végén a bolondokházába kerülnek.”


Az uracska Jürgen felé bökött: „És ez az Ön esete.”


Jürgen megborzongott.


„Vannak, akik azt hiszik, hogy önigazolással menekülhetnek. Ez persze feledést hoz, de jön egy nap és késő öregségben is én hozom a büntetést, kényszerítem, hogy belássák életük semmirevalóságát, hogy hazugsággal szennyezett tisztelettel, sikerrel, hirrel és önigazolással polírozott létüket megutálják, ami utána jön, az golyó, kötél, rettenetes kibírhatatlan önutálat, öngyilkosság mindenképpen. Még a legfinomabb, legravaszabb önámitás sem segit itt az árulókon. Életét önhatalmulag senki sem fejezheti be. Ezt csak azok merik megpróbálni, akik már mint védtelen gyerek eléntelenedtek és így a környezetükhöz alkalmazkodhattak és ezért az életet, úgy ahogy jött becserélték, elvetélve mindent, énjüket, erejüket, szépségüket, a harcot, azt, ami ezen a földön a legdrágább, legszenvedtebb: az öntudatot.”


„De ki dönti el, hogy a körülményeknél és vágyaimmal csakugyan nagyobb volt-e az az erő, amely bennem élt, hogy tovább harcoljon! Hol az árulásom bizonyítéka?”


„Akinek kérdeznie kell: igaz-e, hogy áruló vagyok?, az ------ igenis


áruló. Apósát például sohse fogja ilyen kérdés izgatni. A kérdés már magában hordja a feleletet és az árulás bizonyítékát.”


Ezek a szavak olyan bizonyító erővel zuhantak Jürgenre, hogy percekig képtelen volt gondolkodni. A kalapácsolás is megszünt a kisagyban.


Az irodaóra tizenkettőt ütött. Három hivatalnoktest egyenesedett ki. Három tollszárat raktak le.


Jürgen is letette a tollszárat, kiegyenesedett. Mintha csak fejjel lefelé lógna, szemei előtt össze-visszakörözéssel aranyszegélyes villámfehér csillagocskák keringtek. A fehér papíron egy légy a tintatartótól gyorsan szaladt az itatóig.


„Hány lába van tulajdonképen egy légynek? Négy vagy hat? ... Ime, negyvenkétéves lettem és nem tudom, hány lába van egy légynek. Micsoda tökfej vagyok! Itt ülök órákhosszat és hülyeségeken töröm a fejem. Ha ép akarom: nem érdekel ez az egész szamárság” és szabadultan figyelt az egyre erősbödő uccalármára, melyet a levesestál felé loholok sietése okozott. A villanyosok erősebben csilingeltek.


„Nem kell, hogy ép holnap legyen, de azért alkalomadtán csináltasson már egy uj fényképet. Hisz egész megváltozott” szólt barátságos hangon a kalauz és visszaadta a bérletjegyet. „Mert ez itt a képen: egy fiatalember, míg Ön már a legjobb éveiben van.”


A Jürgen mellett ülő szürkehajú polgár az összehajtogatott jegyet a jeggyürü alá csusztatta.


„Igen ezek az évek hálistennek még előttem vannak. Alkalomadtán csakugyan lefényképeztethetném magam,” gondolta Jürgen és kiszállt. És rendes szokott mindennapi tempóban gyalog tette meg a kétszáz lépésnyi útat a villáig. Dúdolgatva át a kerten, a színes üveggolyók felé. És hirtelen: villanásnyi döbbenet. Szürke nap volt. Az üveggolyók kietlen szineséggel mozdulatlankodtak.


A köpeny magától került a fogasra. A készenálló házicipők szinte maguktól csusztak lábaira. Megszokottan rángatta helyére az asztalteritöt. A tálak kiürültek.


A divány meghitt hangon nyekergett. Szemei a déli lap híreit futották át.


Hat óráig: iroda. Aztán: a kertbe. Vacsorára viaszkpuha lágytojás. Kilenctől tízig az esti ujság. Orvosi tanácsra pont tízkor ágyba. Hosszú vasárnapdélutánokon a szokott billiárdpartik gótplasztikás gyáros ismerősével. Hétfőn irodába.


Igy mult el egy rövid idő, míg csak egy szép nap ki nem maradt az esti ujság.


Pont kilenckor felnyögött a kanapé, Jürgen jólesőn ásitott. Keze automatikusan nyult ki az esti lapért, mely évek hosszu során mindig az asztal ugyanazon helyére volt kikészitve és a semmibe markolt.


Valaki lyukat ütött az időn, a lyuk, amikor Jürgen Phinchen után kiáltott, még egyszer bezárult. „Hol az esti ujság?”


„Ma nem jött el az ujságkihordó asszony.”


„Ugy, az ujságos asszony ma nem jött? Nem dobta be a lapot, mi? Nem hallottál semmit?”


„Nem, nem dobta be. Az asszony valószínüleg elment a ház mellett.”


„Szóval, azt hiszed, hogy az asszony elmellőzte volna a házat?”


„Minden valószínüség szerint, elfelejtette bedobni az ujságot. Elmellőzte a házat.” Amikor Jürgen ezt mondta: „elmellőzte”, ásítást takarón. ütögette a száját, úgyhogy a szó szakadozottan bukdácsolt elő. Ez a hang az üresen futó motorra emlékeztette, az is így csinál, amikor a villanyos megáll. (A kalauz visszaadja a bérletjegyét.)


,Jó, jó, alkalomadtán csakugyan csináltathatok egy uj képet... A jeggyürü alá csusztatott összehajtogatott jegy: egész praktikus dolog. Ha az ellenőr jön, rögtön előhuzhatja az ember. Keze kinyult az esti ujságért. – ... Vagy úgy!”


Az időbe szakadt ürt valahogy ki kellett tölteni. Bal lábát keresztbe rakva nagy vigan dudolni kezdett. Amikor elhallgatott a lyuk, ujra ott feketéit óriási, fekete, végtelen lyuk.


A zöld domb, ahol tizennégy év előtt a gyároscsemeték csirkét ettek és vörösbort ittak, a lyuk elé tolódott és ismét eltűnt. Jürgennek eszébe jutott: Mi minden történik most kilenc és tíz közt az egész világon... Biztos, hogy sok minden.


Lábcsere. Fejét előbb a kemény kanapékarra fektette és csak azután a fehér párnára. A tapétavirágokat nézte (,Valaki a szönyegét nézegeti és a mintából, ami én vagyok´...) Ide oda hánykolódott. A kanapé nyikor gott. Fütyülni kezdett.


Aztán hirtelen belényilalt a gondolat: most egy órahosszat kell itt feküdnöd és fütyülni, mire olyan rémület fogta el, hogy még fütty csücsöritett szájjal megkövülten bámult a menyezetére.


„Csak az ujságot kellett volna az asszonynak bedobni és már el tudnám ülni az időt. Szórakozhatnék... Régebben társaságba jártam, vagy varietébe, a cirkuszba, színházba, az operába. Más ember elmehet törzskávéházába, énekpróbákra, kuglizik, kártyázik... Ez szórakozás, ez igen! Egész Európa mulat.” És ujra fütyült.


„De a többiek, a többiek, akik már mint védtelen gyerekek. Ön jól tudja: akkor élnek amikor kugliznak.”


Ekkor a füttycsücsöritett száj kinyílt; Jürgen érzi és látja: a homloka mögött a fekete betük mint állnak össze kérdéssé: „Ki mondta ezt?”


Villámgyorsan felül és a halottcsendes szobába ordította: „Ki mondta ezt? Ki?”


A rigó egy éles füttysíkolyra heves szárnycsapdosással szállt el az ablakpárkányról. „Ki? A rigó? Ki mondta ezt?”


A menyezetről egy légy bukott az asztalra. És Jürgen lesben állva fogásra készen suttogta: „Egyszer már meg kell... A fogoly légy az összeszorított ökölben ugrált.


De a kíváncsiság, a kérdés, hogy hány lába is van a légynek: még a légynél is gyorsabban elrepült, mert az igazi, az egyetlen kérdés plántálódott eléje: mi az, ami még öt megmenthetné.


„Az ön számára nincs mentség. Egyszerüen meg fog őrülni.”


Lassan visszadült a kanapéba. „Megőrülni? Mért?” És ujra felült. „Hogy? Ki mondta azt, hogy én megörülök? Kicsoda? Ezt nem én mondtam. Ki mondta ezt? Kicsoda! Ki!” És hirtelen vad ordítással: „Az esti ujságot! Az esti ujságot akarom. Minden ember az esti lapját olvassa. Az esti ujságot! Az esti ujságot!” Dühtorzult vonások kínlódtak az arcán.


„Az ujság sem hozna már segitséget.”


Percnyi pontossággal, mint minden este, Phinchen lépett be és felhúzta a faliórát: a két ólomsúly az óralap szélét surolta.


„Most pont féltíz van”, szólt Jürgen, amikor Phinchen kilépett. „Oda se kell néznem. Pontosan féltíz... És holnap este féltízre az óra ujra lejárt és a súlyok lent vannak. És elmult egy nap. Az órát felhúzzák. És holnapután féltízkor a súlyok megint csak lent lógnak. Akkor újra elmult egy nap. Felhúzzák...


„És az életnek vége.”


„Igen: és az élet elmult... És holnap és holnapután mégis csak elmegyek az irodába. És aztán jön a vasárnap. És aztán a hétfő. Szombat. Dolgozni, terveket kovácsolni. Fuzió. Egyre gazdagabb leszek. Mulnak az évek...


És akkor jött a kérdés: mi az értelme, mi a célja mindennek, a kérdés: hol az az eszme, az ok, melyért dolgozni, harcolni érdemes?


Bent és kint: szürke üresség. Sokáig várt.


„De hisz engem tisztelnek és becsülnek az emberek.”


„Egyszer azt mondta: ez a legnagyobb emberi katasztrófa.”


„Lehet! Ugyan, gyerekség! Hagyjuk ezt egyelőre. Most előbb mérleget kell csinálni, utána majd meglátom, mit lehet és mit nem lehet. Rendszeresen kell hozzáfogni a munkához. Gazdag vagyok, nagyon gazdag és az emberek becsülnek, műveltebb, okosabb és kultiváltabb vagyok, minden élvezetet, amit csak az élet nyujthat: megszerezhetem.”


„Szóval: Ön már elérte azt, ami a legtöbb embernél kora ifjuságtól csak elérhetetlen ábránd, elérte azt, ami az elérés pillanatában koporsóvá válik. Mi tehát a cél? Hol az út?” „Nem vagyok sem smucig, sem fösvény. Ellenkezőleg; annak a tizedrésze, amit eddig jótékonycélra kiadtam, elég lenne, hogy hat család kényelmesen megéljen belőle, sőt még ők is jótékonykodhatnának.”


„Rendben van. Ennek tudható be az a nagy tisztelet is, amit élvez, amivel oly nagyra van.”


„Lehet! De ez, mint már mondottam, mellékes, a tisztelet.”


„Nem, nem ez a fődolog.”


Jürgen bosszankodó mozdulattal védekezett. „Nos, ha akarja, hát fütyülök az egész tiszteletre. Ha ezen az uton tovább mennék, még hatalmasabb, még befolyásosabb lehetnék és még többen becsülnének.”


„Ezt csak azok tehetik meg, akiknek nincs öntudatuk, kiknek világnézete három szóba foglalható össze: ki-ki magáért; de Ön ezt nem tudja megtenni. Mert az öntudata megmondja, hogy a változatlanul létező emberi cél megvalósításáért még semmit sem tett, még ha közben a „ki-ki magáért” uton tovább haladva az ország leghatalmasabb embere is lenne.”


„Én egyáltalában nem is akarok ezen az uton továbbhaladni.”


„Nem Ön az, aki nem akar, de én nem akarom. Én! Én! nem engedem, hogy az eddigi uton tovább totyogjon. Ön egyedül már egyáltalában nem képes akarni vagy nem akarni valamit. Ön egész egyszerüen már csak akaratálarc.”


Jürgen öklével a fejét ütögette. „Egy idő óta egyre csak önmagammal beszélgetek. No és ha... kinek mi köze hozzá! Hát aztán! Sok ember monologizál.”


„De Ön a saját énjével folytat beszélgetést.”


Jürgen felnézett. „Akármint van is, tény: cél nélkül, eszme nélkül nem élhetek tovább. Ezt az állapotot egyszerűen nem birom már tovább.”


„Ez az, ami Önt a telivér polgároktól megkülönbözteti. A polgár egész szépen kibirja ezt az állapotot. Mert az ő célja: birni, birni és mindig csak birni. És emellett egészen egészséges marad. A kérdés csak az: vajjon ez az egészség nem- e ugyanaz a betegség, melybe kicsit belepusztulhat az egész emberiség.”


„Hogy az emberiség belepusztulhat-e ebbe a betegségbe: előttem már nem is kérdéses”, suttogta Jürgen. „Most minden bizonnyal igazi gondolatot fogtam meg... De hogy van az, hogy e halálos betegség dacára nincs ember, aki valamilyen eszme nélkül élni tudna. Akit ismerek, kivétel nélkül mindenki, legyen bár a legrohadtabb, legkapzsibb és kőszivübb gazember: mindnek megvan az ideálja, még ha az csak ámítás is. Eszköz a lelkiismeret megnyugtatására.”


Jürgen először bizalmatlanul, lehunyt szemmel fürkészett, mintha csak meg akarna bizonyosodni, hogy nem figyelik meg. Lassan felemelkedett. A kéz az asztallapon ököllé görcsösödött. A homlokon energiaránc. Igy ült mozdulatlanul, teljes feszültségben: most, most ebben a pillanatban megkezdi élete főművét: „Közgazdaság és egyes lélek. Ez az én megmentőm.” Arcán örömpir.


És ahogy felemelte a fejét: szemben a falon icipici gúnyos mosoly villant.


Tejét rögtön lehajtotta. ,Ezzel a művei én is lerovom tartozásomat az emberi haladással szemben´, gondolta önelégedetten és a falra pislogott; a gúnymosoly ott lógott a talon. „Figyelmeztetem, hogy a közgazdaságra vonatkozó „mélyértelmü” fecsegését, erkölcs, ideál, igazság, humanitás, lélek-karattyolását nem fogom türni, de irásközben példátlan nyakassággal mindig arra az egy dologra fogok rámutatni, hogy itt tulajdonkép az uralkodó osztály, a jelenlegi termelési- és elosztó szisztéma haszonélvezőinek moráljáról ós egyenlőségéről van szó és ennek, csak ennek van döntő gyilkos hatása az egyes lélek fertőzésére, lét vagy nem létére.”


Jürgen kidülledt szemmel segítségkérőn nézett körül. Ernyedten dűlt vissza a kanapésarokba. „Odaadás? Semmi lehetőség. Pedig hogy vágyom utána.”


„Ez a vágy már ama konfliktus eredménye, mely Önt a bolondokházába fogja juttatni.”


„De én, én magamhoz akarok vissza... Én úgy érzem, érzem...”


„Ön... érzésben gondolkodik. Önnél már nincs sem előre, sem hátra.”


„Holtpont? Ezt nem birom ki. Megörülök.”


„Megörülni? Nincs más kiut.”


„Bekerítve?


„Bekerítve! Az immár tizennégy éve tartó mostani életét nem birja tovább, a régi harcos küzdő ember pedig nem lehet többé. Ön már nem létezik. Ön valaki egészen más.”


„A kalauz is azt mondta.”


„Szóval akkor a be nem futott esti ujság is Ön?


„Igen én vagyok a be nem futott esti ujság és én beszéltem a kalauzból. Az ugynevezett normális polgár a kalauz szavaiból „De hisz ez már nem is Ön” semmi mást nem hall, csak annyit, hogy a szakálla hosszabb lett, vagy hogy megőszült.”


„De hisz, ha Ön: én vagyok és ha a kalauzból beszélt, akkor végeredményében én beszéltem a kalauzból és ugyanakkor mint utas is én hallgattam szavait. Az ő szavait? Az Önét? Vagy a magamét? Semmit sem tudok. Egészen meg vagyok zavarodva.”


„Ön a saját szavait hallotta, melyeket a kalauz, amiből én beszéltem, mondott”.


Félelmes izgalom rántotta fel Jürgent a kanapéról. „De ki gondolja mindezt? Tudni akarom, hogy ki gondolkodik itt?


„Az öntudata.”


„Ki az, aki itt velem beszél? Hisz hangokat hallok.”


„Csak őrültek hallanak hangokat.”


„De én nem vagyok őrült. Nem vagyok örült. Én Kolbenreiher Jürgen bankár vagyok. És ha akarom nem megyek többé az irodába és ott folytathatom ahol tizennégy év előtt abbahagytam és akkor újra lesz célom és újra küzdeni fogok, harcolni odaadón és minden jó lesz.”


„Ez a kivánság is csak abból a konfliktusból ered, mely Önt az őrültek házába fogja juttatni.”


„Keressetek és megtaláljátok” mondja a szentírás. Jürgen oldalt csavart fejjel hallgatódzott A szomszéd kertben nevetés harsogott.


„Pontot kell tennem, pontot! és azonnal újból kezdeni. Mindenekelőtt: a bankban nem teszem be többé a lábam. Slusz!”


Felugrott, befelé figyelt: vajjon mit vet ki először az érzések áradata: Irógépkattogás. A mahagoni lift zajtalanul emelkedik & magasba. A bank folyosóin alkalmazottak rohannak. A hajlongó prokurista átnyujtja a fontosabb táviratokat.


A különös irodaszag és már hagyja a fenébe az egész üzletet és várja az érzések sodrával érkező csodát. Gyáros ismerősének a felesége, gyönyörü szőke szépség, aki egyszer eljött hozzá a villába és akit elcsábított, most hirtelen belép a szobába és mint akkor, leveszi a fátylat. Mintha a fátyollal a ruha is lehullott volna róla, akkor is és most is. Jürgen védekezőn rázta fejét.


A zöld billiárdposztó. Jürgen egy nehéz lökés előtt áll. Sikerül. A partit megnyerte. A barát fizet.


Jürgen lesunyt fejjel mosolyog „Nagyon érdekes játszma volt” suttogja barátja felé és még egy pár nehéz lökést próbálgat.


A billiárdgolyók egyre nagyobbodtak, már fejnagyságuak, aztán egyszerre a szines üveggömbök feküdtek előtte. Csak amikor a vörös golyóban leütött diákfejét ismerte fel, mely mosolygott, annyira, hogy már nem is a billiárdgolyó, de valami fejnagyságú fenyegető mosoly ugrált a zöld posztón, csak akkor engedte le a dákót.


Mély megdöbbenésben könyörgött valamilyen multérzésért. De nem érzett semmit, megadással és megtörten zuhant egy fotelbe. Holnap ugylátszik megint csak elmegyek az irodába és holnapután is és még husz év mulva is. „Lehetetlen!” orditotta. „Lehetetlen!”


A düh most kitört belőle. Hogy mínnél jobban érezze a belső ürességet erős öklű szavakat sikoltott ki magából: „Véresen keresztre feszítve! Világ proletárjai... ! Roham! Pusztulás!” Semmit sem érzett. Aztán minden válogatás nélkül: „Gyermekotthon! Almacsősz! Vasabroncs!”


„Micsoda?, Almacsősz? Nos, mért nem éppen almacsősz?! Csak azért is: almacsősz! Almacsősz! Almacsősz!”


Dühháborodottan rohant a szobákon keresztül a szalonba. A feketére lakkozott sohse használt szénveder, a szent család menekülésének képével ós a stikkelt gólyás faliernyő között, az inga ide-oda tiktakolt.


(Fábry Zoltán fordítása)


                                                    (Folytatása a jövő számban)


 


Vissza az oldal tetejére | |