Korunk 1928 Május

A gép rabszolgái


E. G. Wittekind

 


Ennek a rövid kis írásnak legfőbb érdekessége az, hogy nem hivatásos íróember írta. Szerzője az a munkás, akinek élménye le van írva benne s amely élmény szétrombolta eddigi élete alapját, költővé tette. Hogy nem rutinirozott író, az látszik a szinte statisztikailag pontos leirás és a konvencionális páthosz sajátos keveredéséből. Egy fiatal munkásember, akit a sors ütése talált, leírja minden pretenzió nélkül élményét, egy egyszerű élményt, egyéni alakításban de minthogy kollektive éli át, alakítása is kollektiv lesz, mint minden igazi költői alakítás.


 


Elmesélem nektek, ami velem történt, hogy gondolkozzatok egy kicsit felette. Azoknak beszélek, akik a gépek mellett állnak, a gép rabszolgáihoz szólok: „Ügyeljetek arra, hogy magatok gépek ne legyetek, érzéketlenek és ridegek, különben a gép egy napon ismét felébreszti bennetek az emberi érzést és ti felordítotok a fájdalomtól és kíntól s ráeszméltek, hogy emberek vagytok!”


Csendesen áll a gép, a gőzfürész, némán és hidegen a fehér acélpengével és vár, vár...


Bekapcsolom, éles sziszegő sípolás hangzik a gépből, eszeveszett sebesen forog tengelye körül s sípol sziszegve és vár és mikor szétvágja a fát, kínosan nyöszörög, nyögve eszi a fát, amit elébe tolok, neta tehet mást, forognia kell és szétvágni mindent, ami elébe kerül.


Egyik darab fát a másik után rakom elébe s a gépnek forognia kell és vágni s mikor üresen fut, éles sziszegő sípolás hangzik belőle...


Egy új darab fát fogok s elébe tolom, a gép nyög és sipol...


Egy szilánk válik le a fáról, a gép magával húzza s vele rántja a kezemet is, egy új, sajátságos zaj, a gép vág... embercsontot... egy másodperc törtrésze alig s minden megtörtént, vége az egésznek.


A fűrész üresen fut s sziszegve sípol, mintha semmi sem történt volna... De az újjaim a vaslapon feküsznek s a csonka kézből folyik a vér, melegen és pirosan...


Nézem megcsonkított kezem, a szétvágott újjcsontokból szürkésfehéren serked ki a velő. A földön egy vértócsa gyülik össze... csepp... csepp... csepeg a vér.


Állok és nézem a kezemet, hallom, hogy sipol sziszegve az üresen futó gép...


Senki az üzemben nem vett észre semmit, mindenki munkályába mélyedt.


Egy sajátos érzés fogja el hirtelen a kezem... fájdalom, eszeveszett fájdalom...


Kezdem megérteni:


„Megcsonkított!” üvöltök a fájdalomtól és a dühtől. „Megcsonkítva!...“ És állok és nézem csonka kezemet s újból ordítani kezdek: „Megcsonkítva!... Megcsonkítva!...” Egy társam jön, hogy bekötözzön, ráordítok: „El!Megfognak s kötözőanyagot borítanak a kezemre.


„Gyorsan a kórházba”, kiáltok, „gyorsan”.


Két társam autóval a mentökhöz visz. „Meg vagyok csonkítva... Meg vagyok csonkítva... a kórházba akarok... gyorsan... gyorsan...! ”


Egy szükségkötés a mentőknél s megint autón. „Ziegelstrasse, Egyetemi Klinika,” kiáltja a mentőorvos segédje a sofförnek.


Gyorsan a műtőbe...


Nyolcas szoba, fel az asztalra és legelőbb is egy injekció a fájdalom ellen, a tű megreped, az injekció nem sikerült...


Lábnál egy pincér ül, székkel beverték a fejét...


„Koponyatörés” mondja az orvos, „bevarrjuk”.


Egy laboráns az orvosok neveit sorolja el, hogy elvonja a figyelmemet...


Kérdem, vajjon a főorvost szabad-e tegezni...


De az nem érti a tréfát. Az orvosok mossák a kezeiket... Aztán szorosan megkötöznek... s úgy fekszem összekötözve az operációs asztalon.


Egy asszisztens felteszi a maszkot... kloroform...


„Számoljon”, mondja az asszisztens.


Egy... kettő... három... négy... öt... hat... hé ... gondolom; de nem tudok lélegzetet venni. Mondom az orvosnak: „Majd mélyen lélegzem és hogy számolok.”


Azt gondolom: Három mély lélegzet...


És egy ötszínű csillag áll a horizonton...


Három mély lélegzetet akarok venni és ötig számolni...


Azt mondom az asszisztensnek: „Lélegzetet veszek, akkor gyorsabban megy...”


Egy mély légzés.


Egy... kettő... hááááármas.


Édeskés a levegő, gondolom... és Istenre. Minden széles és nagy lesz, a csillagok szétpukkadnak a horizonton...


Érzem, hogy hatig nem szabad számoljak, különben nem ébredek fel újra...


Az asszisztens üti az arcomat... „Elég!” „Elég!”


Erősebben üt s kerekre nyitja szemeit s valami nem tetszik neki. S én tudom, hogy mi az; más senki: „Hármat akartam lélegzeni s ötig számolni...


Tehát még egy lélegzés, hosszú és mély... végtelen... csengetés és ének hallik, magas hangok, kristálytiszták s minden kiszélesedett és végtelen lesz... az asszisztens üti az arcomat és ráz... de mindez már nem is ér el hozzám...


Lélegzem és számolok, ööööt... egy végnélküli, csodásan szép harangzúgás, amely még soká utánahangzik; aztán vége mindennek; nincs többé idő és tér, valahol a végtelenben lebegek, nem vágyom soha többé vissza, szeretném, ha fájdalmas testemmel se lenne többé soha dolgom...


De valahol, egészen hátul, van valami, ami figyelmeztet... még nem... a határon állok s még nem szabad átmenni... érzem világosan, tehát rem lélegzem többet, vissza a testembe.


Ez legutolsó gondolatom, azután mindennek vége...


Az élet követeli jogait s van még némely adósságom itt lent.


Az öntudat visszatér... pillanatokra... egy kis fénysugár. A fájdalom hívja vissza s kezdek felébredni; tudom, hogy a kórházban fekszem, egy betegágyban...


És visszaesem megint a tudattalanba...


Az ápolók megfognak, hogy semmit szét ne törjek... a narkózis még sokáig tart.


Hiába erőlködöm, hogy felemelkedjek és összefüggéstelen szavakat dadogok... körülállják ágyamat és nevetnek... nevetnek szavaimon és kétségbeesett erőlködésemen, hogy felemelkedjek...


S ez a nevetés fáj, fáj jobban, mint csonka kezem. Egészen fel akarok ébredni, egészen: „Akarok”.


És az eszmélet visszatér, egészen kitisztul...


Még egyszer látok mindent, látom a fürészt... hallom sípolását s látom újjaimat a vaslapon, csonka kezemet...


A vért... a velőt a csontokban...


Aztán az operáció... a betegek nevetése... minden élesen bevésődött tudatomba.


És megcsonkított kezemre gondolok...


Egy beteg ül az ágyamra és simogatja a fejemet és kedvesen beszél hozzám. Ez jól esik.


De a fájdalom...


A csonka kéz... a gépek, nyögöm, az átkozott gépek... nyugalom... nyugalom...


Tudom, mindez úgy sem használ semmit, meg vagyok csonkítva s úgy is maradok. Maradjak nyugodtat), az a legjobb. A nővér jön és megméri a lázamat: 38´4, mi baja van?... „Az újjaim levágták”, mondom... Na szerencse, hogy csak a balkéz...


Harmincan feküsznek a teremben, többnyire baleset... gépek... csontevö gépek...


Nyugodt és csendes akarok lenni, aludni és mindent elfeledn ... de nem tudok, szörnyü fájdalom fúr a kezemben s ébren tart; tudom, meg vagyok csonkítva. És holnap te, rabszolga; minden nap egy másikon a sor; amig gépek lesznek, megcsonkított emberek is lesznek.


Az én gépemet most egy másik szolgálja ki, mintha semmi se történt volna; a vért lemosták a vaslapról.


 


Vissza az oldal tetejére | |