Korunk 1928 Május

Közgazdasági vigjáték

 


A berlini Piscator szinház mindenképen forradalmi színház akar lenni. Első darabjai, a „Hoppla wir leben”, a „Rasputin”, a „Svejk” a rendezés forradalmiságával páratlanul nagy hatást váltottak ki s Ervin Piscator két színházát egy csapással a német, sőt európai (de nem orosz) színházi kultúra avant-garde csapatának élére lendítette. De „Noblesse oblige” s aki egyszer forradalmár volt, attól mindig forradalmi tetteket várnak. Piscator minden új darabját az az érdeklődés előzte meg: na most mit hoz valami elképesztőt. S ezt a várakozást (ami teljesen igazságtalan) nem lehet sokáig szusszal birni. Nem lehet minden két hónapban új színpadi rendezést kitalálni. Még akkor sem, ha az embernek itt vannak a szomszédban a jó oroszok, akiktől lehet tanulni. Más irányban kellett tehát keresni az újszerűséget. Ha nem a rendezésben, akkor a tartalomban. Ebben az irányban tapogatódzik Berlinben a napokban premierezett két új Piscator-darab.


Az egyik, egy francia író Jean Richard Bloch darabja, „Az utolsó császár”, azt mondhatni, teljesen megbukott. Jobb és balfele egyformán. A jobb oldal természetesen a kommunista Piscator-szinház minden darabját kifütyöli, ha hagyják neki. A szélső baloldal szeretne tapsolni, de „Az utolsó császárnak”, hiába minden politika, nem tud. A „Rote Fahne” nem ír jobban róla, mint a „Lokalanzeiger”. Még legjobban a balközép kiméli, talán udvariasságból is a francia szerző iránt. Egy mindenféle Minderwertigkeitskomplexekkel terhelt hercegfiről van benne szó, aki fiatal korában regényes körülmények között „a nép közé megy”, mint munkás dolgozik egy automobil gyárban, „elvtárs” lesz s amikor többszörös haláleset miatt trónra jut meg akarja valósítani a tanult szociális reformokat. Természetesen a reakciós-militarista udvari klikk hamarosan megbuktatja s a tehetetlen, gyenge, koncepciótlan császár félrevonul. De mindez erőtlen, vértelen, irreális.


Vitatott a másik premier sikere is. Mint darabé joggal. De mint kísérlet nagyon érdekes. Leo Lania, az új Németország egyik legjobb riportere s darabja, a „Konjunktur” szintén nem egyéb, mint riport. Riport-darab, amelyben a hozott anyag van előtérben. Egy közgazdasági vígjáték, amely a kapitalista világ nagyhalalmainak véres körtáncát figurázza ki egy petróleum-forrás körül. A háttérben a két óriási petróleum világtröszt, a John Rockefeller Standard Oil Companyja és Sir Henry Deterding Royal Dutsch and Shellje, a küzdelem Amerika és Anglia között a petróleum világuralmáért.


A darab egy képzeletbeli Albániában játszik. Lania a petróleum-konjunktura kialakulását mindjárt a legelején, a tojásban még, kezdi el megrajzolni. Három csirkefogó horgászik a meleg albán nap alatt. Egyszerre valami nedveset éreznek az ülepük alatt. Megszagolják. Petróleum! S ezzel elkezdődik a hajrá. Eladják a felfedezést snapszért s néhány líráért. Összevesznek a nyereségen s felvillan az első kés és elterül az első hulla a petróleumforrás körül. A dulakodás a forrásért aztán magasabb régiókban folytatódik s megjelennek a kultura első képviselői is. Először egy olasz ujságiró csámpáskodik be öszvérén, hogy egy kis proviziócskát próbáljon keresni. Aztán nagyvonalúbban alakul ki a kép. Autók berregnek, mérnökök, földmérők jönnek s a háttérben már megvillannak az idegen megszálló csapatok bajonettjei. Franciaország és Itália már fegyvercsörgetve állanak egymással szemben, míg azután a Népszövetség sietve kiküld egy speciális bizottságot, nehogy Anglia érdekei csorbát szenvedjenek.


Minden élénken, színesen, tempósan, lekötő érdekességgel pereg le a színpadon. Roppant mulatságos és tanulságos látni, hogy etablirozza magát a töke az albán sivatagban, hogy lesz a sárból és piszokból érték, hogy megy egy darab föld egyik kézből a másikba, előbb egy pár ezüst-pénzért, majd egy bankóért, végül egy pompás csekkért. S hogy teremnek egyre másra tulajdonjogok ott, ahol azelőtt senki földje volt csak. Aztán komplikálódik az ügy. A pénzből hatalom lesz, a kapitalizmusból imperializmus. A hatalomnak új pénzt kell hozni. Akik kívül maradtak, azok aspirálnak és konspirálnak, egy kis forradalmacskát is rendeznek és a Népszövetség intrikál. Árufölösleg, munkáskizárás, bőrzemanöver s elhangzanak az első hadüzenetek.


Itt azonban már a dolgok úgy látszik tulságosan komplikáltak s a szerző nem tudja másképen menteni a darabot, minthogy átmegy a burleszkbe. S megjelenik az előtérbe Trebitsch Linkoln, a hivatásos politikai kalandor, akinek eddig csak epizód-szerepe volt, lezüllött katonatisztek és egyéb nemzetközi nyerészkedők segítségével Albánia diktátorává kiáltja ki magát s jobbra-balra összebogozza a szálakat.


Mind ez vidám, eleven, egészséges és harapós; sósav, amely a kenet teljes világbéke frázisokat és népszövetség-evangéliumokat alaposan szét rágja s groteszk élességgel leplezik le a kapitalizmus mindenre kész étvágyát. Politikai karrikatura, egy kicsit operette, egy kicsit revü. Amely azonban nem bir a témájával. Ugy látszik a petróleum-imperializmus, a jövő háború valószínü sarkpontja túl nagy probléma ahhoz, hogy egy darab keretébe legyen szorítható. (h. 1.)


 


Vissza az oldal tetejére | |