FĹ‘oldal

Korunk 1928 Január

A világ vallásainak története


Kemény Gábor

 


Ha a politikai gyakorlatban nem is, a szellem világában biztosan elkövetkezett a magunkra eszmélés ideje. Erre mutatnak a multat átfogó, átértékelő munkák, a lelki átalakulás legbiztosabb jelei, az új Élet csalhatatlan elő hírnökei. Szociológusok a társadalom és kultúra válságáról írnak, esztétikusok az új vers, az új regény kibontakozását várják, historikusok a letünt nemzedékeknek próbálnak a szemébe nézni, írók, politikusok önéletrajzokat írnak. Általános vágy. szembenézni a multtal. Ezek a nagy, átfogó, búcsúpillantások jelzik az utat a jövő felé. Ilyen átfogó, nagy perspektívával rajzolja meg Szimonidesz Lajos a világ vallásainak történetét. Páratlan tudásán, titáni munkabírásán kívül talán sorsa is arra predesztinálta, hogy ily nagyszabású, a magyar teologiai irodalomban szokatlan munkát végezzen. Szimonidesz Lajost, a nagybörzsönyi evangélikus lelkészt, a Megértő Teologia szerkesztőjét felsőbb hatóságai elgáncsolták attól, hogy papi hivatásának élhessen. A fiatal lelkész nem csüggesztette el az ellene zúdult sok emberi kicsinyesség, sőt tán épp ez kellett hozzá, hogy új, nagy munkáknak parancsoló szüksége lepje meg a lelkét A világ vallásainak története már méreteivel is meglepi az olvasót. Nemcsak átfogó, de nálunk úttörő munka is. Szimonidesz Lajos az eredeti források és a legújabb vállásirodalmi kutatások biztos ismeretével, mindennemű előítéletektől mentesítve magát, helyes kritikai érzékkel egymaga végezte a titáni munkát. A vallás megnyilatkozásának lényege mindég ideális, de az intézményekben, melyekben megjelenik, materializálva van s ez okozza a nagy nehézségeket és ez kíván finom tapintatot: „hívő és romantikus szépítés és cinikus hitetlenség közt” megtalálni az igazat. Ezt a nehézséget jól érezte Szimonidesz, de nem riadt tőle vissza. Másik nehézség: a vallás magánügy ezt szoktuk mondani, de nálunk „közügy” s hogy magánügy legyen, az csak „pium desiderium”. A vallás keletkezésére vonatkozó elméletek már ugyan a legrégibb időben is igyekeztek az előítélet bilincseitől megszabadulni (Anaxagoras-tól kezdve Epikuruson és Humeon át Feuerbachig), Kanttól Spenceren a Moltkéig, (ki mint ember szabadgondolkodó volt, de mint politikus konzervatív), ámde a vallástörténet kutatójának nem szabad elszédíttetni magát sem a gondolkodók egyoldalú, sem kettős felfogástól, hanem a totemizmus, népies hitrendszerek, az egyetemes lelki szükségből származó vallások fejlődésén áthatolva, a közös momentumokat kell keresni. Szimonidesznek sikerült ezt a nagy feladatot megoldani. Az igazi tudós tárgyilagosságával vezet végig bennünket a vallástörténet nagy dzsungeljáben.


„Indrának tökéletlen és bizarr szobrai vannak, ezek mellett a hit mégis azt tartja róla, hogy összeszorított markában, úgy ahogy van, elfér és kering az egész világ. Ez az, amit nem szabad elfelednie senkinek, aki a vallás emlékeivel foglalkozik”. És ez az, amit t szerző szem előtt tart. Igy, csakis így tudja objektive megmutatni a tabuhi titkait, a mordva teremtéstörténet anyai gyöngédséget kisúgárzó momentumait, f. totemizmus eredetét, Izisz és Ozirisz mondáját; csak így tudja kimutatni, hogy a régi babiloni papok titkos tudománya túl volt a nép bárgyú babonájan; csak így tudja bizonyítani, hogy az élet titkát kereső Gilgames, a babiloni bünbánati zsoltár mélységei, a dualizmus, az angyalok, a feltámadás képzetei milyen készen adódnak a későbbi kereszténységnek. Éles szemmel látja meg a perzsa vallás nagy forrongását, Zoroaszter jelentőségét, józan és mégis ideális felfogását („A hívő előtt kiszélesedő Csinvat híd beretvaélűvé vékonyodik a hitetlen és gonosz ember előtt.”) Nem az író mondja, de a tények éreztetik, hogy már a kereszténység előtt is volt erkölcsi ideál és már a kereszténység előtt találkozunk az emberi szellem nagyszerű meglátásaival. Már Kongfucse megmondta: amit nem kívánsz magadnak, azt ne tedd másnak és már az ő zsenije is teremtett örök értékű igazságot: gondolkodás nélkül tanulni semmit sem ér, de gondolkodni és nem tanulni, veszélyes. Már a japán Shinto tanításában találkozunk a Kant kategórikus imperatívuszának ősével: cselekedjünk mindig úgy, hogy a láthatatlan istenek előtt ne kelljen szégyenkeznünk. Szimonidesz Lajos a tények egymásra következésével érezteti, hogy mint minden, úgy a vallás is, a fejlődés törvényeinek van alávetve s a görög vallás nem Homeros és Hesiodos mosolygó istenvilágával kezdődik, hanem a fetisek, élőfák, állatok imádásával. Nagy történetírói érzékkel mutat rá, hogy a római hatalom és a római vallás hogyan hanyatlanak le egyszerre, hogy szorúl a vallás fokról fokra a falvakba, hogyan akar életben maradni az ősi vallás és hogyan lesz végül semmivé a mindég győzelmes új eszmék hatása alatt. A régi magyar vallás sem kerüli el az író figyelmét és bár kevés forrás áll rendelkezésére, ezt a kevés adatot okosan használja fel, nem feledkezve meg Cornides Dániel elméletéről sem, mely a perzsa dualizmussal hozza összefüggésbe a magyar vallást és kellő értékére redukálva Ipolyi Arnold naiv magyar mythologia elméletét. Mahomed ismertetésében látjuk a Jézus kísértésére, Luther erejére vonatkozó momentumokat s azokat a szertartásokat, melyek a kereszténységgel képeznek összekötő kapcsot.


Szimonidesz feladatainak nehezebb része a zsidó és keresztény vallások ismertetése. Ennek szenteli az egész második kötetet. Élő vallásokról írni, melyek jobban reagálnak minden kritikára, kényelmetlenebb dolog, de Szimonidesz a tudás és előítéletektől való mentesség biztos fedezékében nem riad meg e kényelmetlenségektől. A fejlődésben őket megillető helyekre teszi a zsidó és keresztény vallást , is s így az átfogó gondolatrendszer szilárd épülete tartja biztonságban s menti meg indokolatlan gáncsoktól ezeket a részeket is. Eredeti források alapján vázolja a zsidók hatalmas vallási öntudatát, a „választott nép” felfogásnak roppant horderejét és a kereszténységre gyakorolt szuggesztív hatását. Meglátja és megtudja láttatni Mózes nagy jelentőségét. Nem a kinyilatkoztatásban látja ezt, mit a vallástudomány megcáfolt, de abban, hogy a nemzeti öntudatot teremtette meg népében; ennek hatása alatt törekedett a zsidó nép a szolgaságból a földmíves jólétre; ez a tudat adta meg az erőt a zsidó prófétáknak, hogy vallásukat egyistenhitté emeljék, olyanná, moly a világvallás lehetőségeit magában rejti. Prófétáinak fanatikus cselekvésre ösztönző hite egyengeti a kereszténység útját. Ha a hagyományokkal szembe is áll, mégis ezekből nő ki Krisztus reformáló munkája is. Ennek a munkának jellemzésében válik ki legjobban Szimonidesz írói készsége és eredetisége. Krisztus jelentőségét abban látja, hogy mindent megbocsátó rokonszenvvel állt a szegények és bünösök mellé, ami már magában véve gondolkodásának újszerűségét mutatja. Nem rágódott a. hagyományokon és nemcsak cselekvésében, de gondolkodásában is új utakon járt. „Egyénisége eredetiségének a kulcsa az, hogy egy deduktiven gondolkodó vallásos világban egyesegyedül ő az egyetlen induktiv módon gondolkodó.” Ezen gondolkodási módszer állítja őt szembe Mózessel, a törvénnyel, a megrögzött hagyományokkal. Jézus az életből és világból olvas a biblia helyett. Ezért van oly szuggesztív hatása, holott a deduktiv módszerrel, melyről már a zsidó írástudók megjegyezték, hogy néha „hegyeket függeszt hajszálokra”, korántsem lehetett ily szuggesztív hatást elérni. A jézusi eszmének tragikuma éppen az volt, hogy még Jézus tanítványai sem tudták ezt a módszert igazán . átérteni. Pál gondolkodásmódja már Christocentrikus, tehát nagyon is deduktiv gondolkodás, tehát olyan, ami ellen Krisztus halálos komolysággal küzdött. A jézusi átélésre, az Ő induktív gondolkodására való képtelenség magyarázza meg a halála után fellépő harcokat: a gnostikusok eszmei küzdelmét, Constantinus tétovázását, Arius és Athanasius homousion és homouision vitáját, a római katholikus egyház „semper eadem” jelszavát; sőt a tény, hogy a római katholikus egyház az igen korán hozzákapcsolódott monarchikus gondolatnak köszönheti kiépülését, a deduktiv, tehát a Krisztus gondolkodási módjával ellenkező felfogás felülkerekedését jelenti. A dedukció és indukció csak látszólag kifejezési formák; a valóságban ezek ellentéte magyarázza meg a pápaság szerepét, az eretnekek világát, Wyeklif küzdelmét, Husz János, Servet Mihály mártirságát, Luther fellépését, az antitrinitáriusok (unitáriusok) szellemi mozgalmát és a mai kereszténység keretében élő szektáknak, mormonoknak kvékereknek vallásos életét.


Szimonidesz Lajos elfogulatlanul oldja meg feladatát: nem áll szembe vallásos felfogásokkal és nem kisérti meg a tudományos és vallásos felfogások á tout prix összeegyeztetését. Az ember és a tudós szeretetével vizsgálja a pogány és keresztény, az egyisten imádó és a fetisimádó vallásokat. Minden vallást mint a szeretet megnyilatkozását vizsgálja, mint az igazságra, a boldogságra való törekvés dokumentumát s ebből következik, hogy a kereszténység sem lehet előtte minden más vallást ledöntő tekintély és az egyedülüdvözítő hit kizárólagos forrása. A keresztény vallást nem dogmatizmusból, de meggyőződésből nagyon jelentékenynek tartja, mert a szabad szellemet jelképezi és kizár minden megkötöttséget. ÉS az író éppen e szabadság által tud az induktive gondolkodó Jézus szelleméhez méltó munkát adni, csak így tudja a vallás ezer megnyilatkozását sub specie aeternitalis szemléltetni. (Budapest)


* Szimonidesz Lajos: A Világ vallásainak története. Budapest, Dante. 1.927. Két kötetben, 700 oldal.


 


Vissza az oldal tetejére