FĹ‘oldal

Korunk 1928 Január

Weininger


Kinszki Imre

 


Weiningert, ezt a hivatalosan ma még egyáltalában „be nem vett” gondolkodót, azokban a körökben, ahol ismerik, „tulhaladott” filozófusnak szokás tekinteni, akinek problémái ma, „egy Spengler, egy Keyserling idejében”, többé már nem érdekesek. Ezzel szemben figyelemreméltó tény, hogy Weninger ma is változatlanul igen olvasott író: immár negyedszázad óta évenkint egyegy, néhány ezer példányt jelentő kiadását fogyasztják el Geschlecht und Charakter-ének a felnövő új meg új generációk. Tagadhatatlan, hogy az olvasók jelentékeny része nem épen a filozófiát keresi e munkában, de még így is nagy, igen nagy azoknak a száma, akiknek hatalmas, kitörülhetetlen élményükké vált ez a könyv s akik Weininger intellektuális szenvedélytől izzó lapjairól tudták meg, hogy mit jelent igazán filozófia és filozófiai problémák. Filozófus volt a szónak ma egészen szokatlanul hatalmas és szenvedélyes értelmében; szenvedett minden megoldatlan problémán; s az életnek és életének minden szenvedése mögött megoldatlan problémákat s minden megoldott probléma mögött a végső Kérdést kereste. Ezért elhibázott és kilátástalan minden vállalkozás, amely a „nőkérdés”, „zsidókérdés”, “individualizmus” vagy más hasonló kérdés alapján vagy épen a pszichopatológia utján akarja Weiningert megismerni; egyedül gondolkodásának végső, metafizikai gyökereiig elhatolva lehet őt, műveit és halálát valóban megértenünk.


Weiningernek mint gondolkodónak és embernek szoros egysége: ez az alapgondolata annak a szép tanulmánynak, amelyet a fiatal generációnak az „új objektivizmus”-on, Husserlen, Seheleren, Drieschen iskolázott tagja, Biró Pál írt Weiningerről. Szeretettel és tisztelettel teljes munka ez, noha Biró szemben áll Weininger végletes individualizmusával, a kanti szubjektivizmust a szolipszizmusig feszitő etikájával. Ez az etika Weiningernél eticizmusba csap át: az etika saját törvényeit imperialisztikusan mindenre kiterjeszti, a világ egészét birálat alá veti. Ennek a halálos komolyságu, de gőgös, szeretettelen lelki magatartásának halálos komolyságu konzekvenciájaként vezeti le Biró Weininger öngyilkosságát. Rámutat arra, hogy Weiningert nem lehet „tulhaladni”: annak a dolgokkal, de önmagával szemben is könyörtelen álláspontnak, amely a világ minden dolgát saját magára vonatkoztatja, amely azt fájlalja, hogy az érzékleteket, a külvilágot nem teremthetjük meg saját magunk, amely ez álláspont eredményekép a valóság egyes részeinek, például a női nemnek létjogosultságát el nem ismeri: ennek az álláspontnak következetesebb, tovább, végsőbbig elmenő képviselője Weiningernél el nem képzelhető.


Aki a Weiningeri tragikus zsákutcát el akarja kerülni, annak nem szabad úgy felvetnie a kérdéseket, mint ő tette. Bizalommal és alázattal kell hozzányulnia a világ dolgaihoz, el kell ismernie, hogy van egy rajta kivül álló, az ő vágyaitól független valóság, amely ha nem is ésszerü, de nem is tökéletesen értelmetlen. Ezt a valóságot előbb a maga egészében igenelnie kell, törvényfát, lényeg-összefüggéseit megismernie, hogy azután részleteiben tagadhassa, bírálhassa, változtatni, javítani tudjon rajta.


Biró bírálata azonban a lényegre, nem szavakra tekintő tanítványé, nem a renegáté; számára Weininger hitvallása sokban ma is aktuális, eleven tanítás és útmutatása méltó feladat. Meggyőzően mutatja meg, hogy egyoldalu, de nem hamis individualizmusa, az emberi méltóság és tisztelet kanti fogalmainak felujítása, szembeszállása a gépies „fejlődés”-imádattal s filiszteri naturalizmussal és számtalan más tanítása, elsősorban pedig gondolkodásának és egész lényének heroikus komolysága: mindez nem helyezhető el egyszerüen a „tulhaladott álláspontok” közé!


Némileg kielégítetlenül marad az olvasó azáltal, hogy a munka pozitív alapvetése, amelyről Weiningert birálja, meglehetősen a háttérben maradt s nem kapta meg az állásfoglalásnak azt a pátoszát, amelyet Weiningernek vele szembenálló gondolataiban nagy erővel tudott érzékeltetni. Igy egy hatalmas történeti távlatu alakkal, egy végletekig etikus személyiséggel szemben szinte csak egy óvatos középszer általánosságaiban mozgó, józanul antiheroikus, kompromisszumok felé hajló morál-tanítást találunk; ez a benyomás azonban talán csak a munka sajátos perspektívájának, Weiningerre mint központra való vonatkoztatásnak köszönhető.


Aki ennek a tragikus meteor-életnek nagyságát valamely módon már megérezte s Weininger életművét nemcsak ebben az esetben különösen kétes hírből ismeri, az örömmel és megelégedéssel fogja olvasni Biró munkáját, egy talán szerényebb, de bizakodóbb, a dolgokat jobban tisztelő filozófiai gondolat gyermekét, amely az irodalomban eddig a legátfogóbban ós legtöbboldaluan, az ember és a gondolkodó szempontjait egyaránt leginkább kielégítő módon próbálja megrajzolni, ami Weiningerben halálos volt és ami művében ma is élő és maradandó. (Budapest)


* Paul Biró: Die Sittlichkeitsmetaphysik Otto Weiningers. Wien: Wilhelm Braumüller Verlag.


 


Vissza az oldal tetejére