FĹ‘oldal

Korunk 1927 December

A polgár


Leonhard Frank

 


(4)


 


Jürgennek csak most jutott eszébe, hogy az előbb Adolfnál a mérnök címe után tudakozódott és hogy kóborlása közben már kétszer böngészett utcatáblákat, sőt már egyszer volt is ebben a mellékutcában, de úgylátszik, viszszafordult, anélkül, hogy megtudná magának magyarázni, miért.


Azonkivül Katalin rég elszökött otthonról, tehát a titkostanácsos ur már nem igen avatkozhat be a dolgába, ábrándozott megint felfeléhaladva a lépcsőn. Egy kézzel írott fehér kártyán aztán elolvasta a mérnök nevét. Mit kérdezzek tőle? Mit mondjak neki?


Már be is csengetett. A hallgatag háziasszony, kinek alsó ajka morcosan fityegett le az állára, bevezette Jürgent a tágas világos szobába. A mérnök az iróasztalnál ült, háttal az ajtónak. „Ülj le.”


Jürgen leült. Figyelmesen szemlélte a világossárga üres falakat.


„A fotelba!”


Jürgen felállt és beült a kényelmes modern bőrfotelba, a zsufolásig telt könyvállvány elé, mely mellett a fényes parketten elszórtan mindenféle külföldi ujság hevert szerte széjjel. Mit mondjak? A fenébe is, ez egészen olyan, mint az iskolában... De mit is akarok tulaj donképen?


Hosszan és elgondolkozva nézte az irásbagörbült hátat. Hisz ha tudnám hogy mit akarok, nem lennék itt!


„Elvtársnő, cikked egy lényeges pontban rossz volt. Az illető fejezetet olvasd el még egyszer Marxnál. Polgárháború Franciaországban. Engelsnél is találsz rá utalást. A család eredeté-ben.”


Jürgen elhatározta, hogy ezt a két könyvet azonnal megveszi. De ez nem mehet igy tovább. A végén még titkokat árul el nekem.


„Marxnál tudnillik az áll”, és a mérnök megfordult. „Bocsánat! Valaki mást vártam.” Az érett férfiarcból, melyet kis hegyes kecskeszakái zárt be, változatlan gyermekszemek néztek Jürgenre.


Jürgen felkelt. Ekkor megszólalt a telefon. Mialatt a mérnök beszélt, Jürgen tízszer is megfogalmazta magában a kezdő mondatot. A legszívesebben már kint szeretett volna lenni. A mérnők felakasztotta a kagylót. „Mit akar?”


„Megkérdezni, hogy mit csináljak az életemmel... Ha már egyszer itt vagyok,” felelte olyan hangsullyal, mintha biró előtt állna: Igen, a bünt elkövettem és most csináljon velem amit akar. Zavarában hol elpirulva, hol elsápadva, dühös szemmel nézett a mérnökre.


„Igen. De azért ne hivj fel minden csekélységért elvtárs,” beszélt a mérnök, akit közben megint a telefonhoz hívtak, a kagylóba.


Megkérdezem tőle, hogy filozófiát vagy egye a fene asztronómiát hallgassák-e és megyek az utamra. Mert elmagyarázni, hogy miről is van szó – ezt az egész kínt – egyszerüen lehetetlen!


„És azonkivül épen most közlik,” jelentette a segédszerkesztő, aki baljában egy darab kenyérrel és jobbjában a telefonhallgatóval, a nyomdaépület ötödik emeltén levő szerkesztőségi lyukban ült, „hogy a kormány elhatározta, hogy a spanyol kormány kiadatási kérelmét teljesiti.”


„Ez lenne az első ilyen eset,” csóválta hitetlenül a fejét a mérnök. „Hisz nyilvánvaló, hogy az illető csak politikai okokból lőtte le a rendőrfőnököt.”


Azt csak nem kérdezhetem: mit tegyek, hogy a világot megváltsam? gondolta Jürgen.


„És politikai bünösöket köztudomás szerint nem szolgáltatnak ki.”


A segédszerkesztő letette a kenyeret és egy papírlap után nyult. Ime a hivatalos távirat, mely szerint a merényletet közönséges gyilkosságnak minősitik. Holnapután szállítják a határra.”


„De így, ha valami nem történik, elmerülök ebben az undok pocsolyában.”


„Még éjfél előtt küldök egy cikket a szerkesztőségbe az esetről a holnapi szám részére.”


Ime, ez az ember forradalmi történésének központjában áll, gondolta most hirteleni lelkesedéssel Jürgen és csillogó szemekkel nézett a mérnökre. „Talán mégis tanácsolhatna nekem valamit, hogy mit kezdjek el,” szólt, mintha mindazt, amit az előbb összegondolt, már el is mondta volna. „Utat mutatni! Mindent megteszek. Nem vagyok gyáva!”


Az egész országban jólismert agitátor, aki előtt már gyakran álltak idálisan érző fiatalemberek, hogy megkérdezzék, mit kezdjenek el ideálizmusukkal, alig palástolt unalommal kérdezte: „Volt-e már munkásgyülésen?” és óráját a tintatartónak támasztotta.


„Én nem. De volt egy ismerősöm!... Egy települést alapított. Most a szociálista pártnak a tagja és így...” felelte nagy zavarban Jürgen és elpirult, amikor látta, hogy az agitátor csak nehezen tud elfojtani egy mosolyt.


„A település kommunista alapon volt megszervezve... A telepesek sem tudták elviselni az életet úgy, ahogy van... Mindent összefoglalva: az Egész, az Egész egy rettenetes gyalázat.”


„Ha ezt a megismerést később is állja, akkor mellékes, hogy milyen pályán van. A fontos ez az öntudat. És ezt nem szabad elfelejteni.”


„Az öntudat?”


„Az ember az öntudatot, tehát azt, amit ifjúságában, mint lázongó már megismert, sőt nemcsak megismert, de meg is szenvedett – évek multán – rendszerint el szokta felejteni.”


Jürgen most érző én-je homályába fülelt. „Értem, hogy mit mond. Szóval az ember belekerülhet egy örvénybe: a sorsszünetbe és ebben a sorsszünetben egyszerüen feladja a harcot: elárul mindent, ami eddig szent volt előtte.”


A mérnök zsebrevágta az órát. „Talán menjünk. A lány már úgy sem jön. A szerkesztőségből valószinüleg egyenesen a „Paradicsom”-ba ment... Magam is valahogy így gondolom. Sorsszünet. Holtpont... Hogy kihasználják ezt a szegény lányt! Megírja a cikkeket és utána még az ujságot is ő maga árusítja.” „Aztán jön a pénzgyüjtés. És ha egy ideig jól dolgozott, azaz: elég brutálisan és önzőn csak magára gondolt, akkor – az elnyomott nyomoremberek számlájára – tisztelt ós becsült férfi lesz.” „Ilyen becsült férfiakból áll az egész uralkodó osztály.”


„Én tudnillik megtudtam, hogy mért mondtak fel Önnek? Ön szociálista ?” És hogy elkisérheti-e még egy darabon? és aztán: „Szóval Ön azt hiszi, hogy a szociálizmus révén alapjában véve jobb lesz minden?”


Az agitátor felugrott a villanyosra: „Én azt hiszem: minden kor magában hordja gazdaságilag meghatározott feladatát, melynek megvalósítása, minden harcra és áldozatrakész ideálizmusnak időhatározott tartalmában rejlik. Hiszem, hogy a mi századunk feladata: a szociálizmus megvalósitása az osztály harc útján, tehát a termelőeszközök magántulajdon jellegének megszüntetése és a közös tulajdonba való átmenése... Ami pedig századunk ideális mentalitásu polgári ifjúságát illeti, úgy hiszem, hogy ideálizmusuk igazi, mert idő-határozott tartalmát szintén csak a szociálizmus megvalósításáért a munkásosztállyal folytatott váll-váll melletti harcban lelhetik meg... Ez természetesen Önre is vonatkozik. Minden más megváltási és szabadságeszme csak különféle szinü köd és fellő, melyet maga a polgári front is nyugodtan emészt, hisz ők maguk lanszirozzák, hogy mint csalétket felhasználhassák.”


Csak most amikor az agitátor szavaiból igazi érdeklődés csapott Jürgen felé, ismerte fel, hogy a mérnök előbbi szavai nem voltak a legőszintébbek Értelemben először ad egy komoly ember komoly tanácsot és én nem tudok vele mit kezdeni, gondolta magában Jürgen. A termelőeszközöknek közös tulajdonba vétele? Ugyanugy mondhatta volna: Egy mai fiatalember ideálizmusának a tartalma csak az lehet, hogy megtanulja, miként kell vezető nélkül a Montblancra mászni vagy mint kell a miatyánkot hátulról visszafelé imádkozni. Jürgen teljesen kijózanodott.


„A valóságban azonban épen az ellenkezője történik: Az ideális polgári ifjuság a munkásosztály, tehát a szocializmus megvalósitása ellen küzd és ezzel az emberiség felszabadításának legközelebbi nagy lépése ellen, az önmagához, emberiességéhez találó legközelebbi lépése ellen dolgozik. Ez az ifjúság nem ismeri fel feladatát és ép azért a legvadabb zavarban nem talál kiutat.”


Ahogy a villanyos elhagyta az előkelő negyedet és a kopott, meztelen bérkaszárnyák mellett a nyomorutcákba futott, a jólöltözött utasok lassan-lassan át adták helyüket a rosszulöltözötteknek, a villanyos most már munkásokkal és gyárilányokkal zsufolásig teletömve tovább vonszolta piszkos terhét a negyeden át, ahol nem volt más csak nyomor és piszok. Itt nem gördültek már gummirádlerek és autók sem tülköltek. Az ápolt hölgyek parfümillata eltünt, a szegénység pállott izzadságszaga mindent magábahabzsolt. A kocsiban, ahol az előbb még friss holdvilágarcok fehérlettek, most a pállott párában szürke arcok lógtak, melyekben csak a mélyenülő szemek éltek pislákoló daccal.


Kétféle emberiség: az egyik kiszállott, a másik beszállt.


Valami szórakozott hölgy a villanyosba felejtette egészen hófehér piciny ölebét, aki ijedten ugatta az idegen, a másik emberiséget.


Jürgen két férfikézre bámult és amikor a hozzájuk tartozó arcot akarta megkeresni, csodálkozva látta, hogy a nagy kérges, repedt férfikezek egy fiatal munkáslány kezei. Mellette egy szakálas öreg levélhordó felsőteste lötyögött kinek barázdás viaszkarcában élesen bekarcolva ott állt negyedik emeletre való milliós döcögés minden nyoma.


„Igy most közvetlen és tényleg csakugyan a szociális probléma központjába értünk. A villanyossal!... Egyedül csak ezt (és ez ujra Önnek is szól) csak a munkásosztályba való átlépést, csak ezt az utolsó lépést nem tudja a polgár nekünk polgári ifjaknak megbocsátani. Mert tudja, hogy csak akkor lehetünk rá nézve veszélyesek... Szellem, keresztény emberszeretet, segíteniakarás, változtatni akarás: ezeket még megengedi a polgár. Még mosolyog. Sőt még maga is igénybe veszi ezeket a smoncákat. Mert hisz ő, ő a haladás embere. De tenni is csakugyan valamit, tényleg megvalósítani, változtatni? Hu, akkor rögtön megvadul. Akkor lehull az álarc. És jön az üldözés, a börtön és ha kell: a falhozállitás, dögölj meg.”


A három egymáshoz kapcsolt és munkásokkal zsufolásig telt kocsi lát hatón egy cél felé menetelő, munkáscsoportok mellett huzott el. Jürgen ujra és ujra halotta: „A paradicsomhoz”. A kalauz jegyeket osztogatott.


Az agitátor, aki némán ült a helyén, hirtelen megrázkodott, mintha valami terhet akarna magáról ledobni. „Hiába minden, nem lehet semmit sem tenni.” És amikor Jürgen megkérdezte, elmondta, hogy mi volt a táviratban.


„És mi történik a merénylővel?”


„Kivégzik.”


„Ugy... Kivégzik.”


El, egy zártan és határozott céllal menetelő rendőrcsapat mellett, zörögve egy kanálislyuk mellett, mely körül proletárgyerekek körbe-körbét táncolnak.


A gyárilányok, akik már félig elaludtak szegények, a zökkenésre hirtelen felébredtek: az összes utasok és a szürkén özönlő munkás tömegek a már majdnem tulzsufolt „Paradicsomba” özönlöttek.


Az erkélyek és balkonok, melyekről az emberek, mint szőlőfürtök logtak, nem szakadtak le. Az asztaloknál: test test mellett. Az oldalfolyósókon oszlopok alatt sürü emberlánc. Izgatott gesztusok tépik a hangzavart és a füstöt, mely mögött a falfestmények: bőségben duskálkodó paradicsomi emberek – csak halványan ködlöttek.


Jürgen, aki egy pillanatig lehunyta a szemét, hirtelen óriási, kilométerszéles, kék magasságból alázuhanó tajtékozó víztömeget hallott: tízezer tapsoló kezet látott és távol a podiumon egy férfit.


Szive óriásira duzzadt: a teljes odaadás eddig ismeretlen érzése teljesen betöltötte. Szimpátia az iránt az ember iránt, aki ötezer bizva bizó bizalmát birja. Odaadást az ötezer bizó felé. Viharzó szivvel nyujtotta ki kezét a fiatal ujságárus felé: „A Szabadulás! A Szabadulás!”


Munkakormos kezek nyultak a fiu feje felett magasan tornyosuló lapok után. Valaki habozva kérdezte: „Mennyibe került a Szabadulás?”


„Elvtársnők! Elvtársak! A ti közös harcotok, az osztályharc, mely nem más, mint mindazok közössége, akik osztályvégzetük folytán természetes és kérlelhetetlen ellenségei a kapitalizmusnak, ez a közösség, a ti osztályöntudatotok kiapadhatatlan forrása: erőforrás mindenkinek és hitbizalom saját erő tökben” hangzott a távolból a szónok hangja.


És Jürgen kérdése: „Csakugyan így van ez?... Majd utánajárok a dolognak és megtudom: mért van mindez így.” Az ujságárus, fülig ujságlapokkal elboritva mégegyszer feléje fordult: „Nem fizettél még.” És amikor Jürgen zavart arcát látta: „Husz!... Ingyen nincsen semmi.”


„Husz?” Habozva nézett az izzadó pincérre és mégegyszer meggondolta, vajjon a Szabadulást vegye-e meg vagy pedig egy pohár sört, mintha a kettő együtt lehetetlenség lenne.


Ekkor Jürgen a szónok egy fejmozdulatáról felismerte az agitátort, aki monopolizációról, akkumulációról és értéktöbbletről beszélt, amiből persze Jürgen nem értett egy szót sem.


„Ehhez jön még a munkanélküli jövedelem, melyet a részvénytulajdonosok, akik ujukat sem mozdítják az üzemben, magukba nyelnek. Hadd dolgozzon a tőkém, mondja a részvényes, aki diványon heverve tanulmányozza a kurzusokat, pokhálóban lesi a börzehelyzetet, fényesen keresztülcsuszik az életen; ez az ember nem lép a füre, nem lop fát az erdőben, ez az ember csak jogot és rendet akar, semmi mást.” Az ötezer ott ült mozdulatlanul, fülelve és figyelve, mintha a földgömböt tartaná kezei közt.


„Az üzemekben évről-évre férfiak és asszonyok gürcölnek reggeltől estig a gépek mellett, tizennégyéves koruktól hatvanéves korukig mindig csak ugyanazt a mozdulatot, fogást ismétlik, melyből fogkefék, mozdonyok, horgolótűk, oceánjárók, irógépek, cipők, vászonkendők lesznek; ugyanakkor kényelmes, elegáns izléssel vagy ízléstelenül berendezett lakásokban urak és hölgyek ülnek, akik egész életükben mást nem csinálnak, mint az életet élvezik, színházba járnak, az irodalomról és művészetről beszélnek bután vagy okosan, kultúrhordozók, akik személyzetüket bosszantják, gyerekeiket teljesen hamisan nevelik hogy aztán gazdagon megházasitsák őket, emberek, akik soha életükben még csak nem is láttak műhelyt, de akik igen jól ismerik a divatüzleteket és a pezsgős tánclokálokat, bordélyokat és egyébb éjjeli üzemeket, jólápolt kortársak, kiknek halvány fogalmuk sincsen arról, hogyan készül egy fogkefe vagy hogy néz ki egy szövőszék, annak dacára, hogy egy kefegyárnak vagy egy szövődének a részvényesei, ugyanakkor azonban a kefecsinálók gyermekei azt sem tudják, hogy a fogkefe a fogak ápolásához szükséges és a szövőmunkások szegény és büzlő ágyaikra nem huzhatnak új vászonlepedőt.”


A tantinak is van egy részvényekkel teletömött skatulyája, noha egész életében nem csinált mást, mint azokat a ronda teritőcskéket horgolta, jutott most Jürgen eszébe.


„Igy aztán persze ne csodálkozzatok, ha hétköznapokon munkaidő alatt – mondjuk reggel tizenegykor vagy délután négykor – végigmentek egy nagyváros utcáin, ahol a munka ordít és gőzölög, ezer meg ezer csinosan és elegánsan öltözött jólápolt lánnyal, asszonnyal és fiatal emberekkel találkoztok. Ezek: nem dolgoznak; ennek dacára mégis esznek és nem pacalt, mint ti. Bevásárolnak, sok pénzt adnak ki, hogy a munkások megkereshessék a kenyerüket, értitek?, kényelmesen és hygienikusan laknak, koncerteket hallgatnak, nagyszerűen táncolnak és ha kell, paragrafusokat vágnak be kívülről, hogy aztán később mint jövendő ügyészek és birák a munkások ellen alkalmazhassák azokat. Ezek a sétálók a részvényesek asszonyai, gyermekei, akik abból az értéktöbbletből élnek, amiket a dolgozokból szorítanak ki és akik a legjobb esetben csodálkozó részvétmosollyal nézik a tüntető munkásokat, akiknek izzadságából, nyomorából ők élnek.”


De amellett még csak halvány fogalmuk sincsen arról, hogy a munkások verejtékéből élnek, gondolta Jürgen. Ezt egész határozottsággal állithatom. Hol vannak ők ettől az öntudattól?


„Az egyház persze pontosan szállítja a megfelelő vallást: Szabad, nem szabad, nem szabad! Egy szóval: a tulajdon – szent!”


„Itt a földön,” mondta egy Jürgen mellett álló munkás mosolyogva. „A túlvilágon már nincsenek nagybirtokok, bányák, szövődék és butorgyárak.” Mintha csoda történt volna: Jürgen egyszerre csak úgy érezte, mintha mindenkivel, aki itt van a teremben külön külön és összesen egybe lenne kapcsolva. Ennek az ötezernek a gyülölete az ő gyűlölete volt, reményeik, a cél: az ő reménye és célja. És ebben a pillanatban egyszerre eltűnt minden bizonytalanság és élettehetetlenség és az erőtajándékozó közösségérzet annyira eláradt benne, hogy fékeznie kellett magát, nehogy a belső örömharsogás hangosan kitörjön.


„Ime, huszonnégyéves lettem és fogalmam sem volt öntudatról. Nem tudtam róla. Nem éreztem. A terméketlen magányban nem érezhettem, az egész életrondasággal szemben a magányos sohasem, találhatja meg védő önmagát, vagy ha meg is találja, nem tud eligazodni, de még ha el is tud igazodni, épen mert egyedül van: elveszett. Vagy így vagy úgy, de mindenképen elveszett ember. Mert az Egészben a magányos ember mindig csak a romlás elé megy ... De most megindul a harc. Harc életre, halálra!”


„Az Osztályharc! Legujabb szám! Az Osztályharc! Szabadulás! Legujabb szám: Az Osztályharc!”


A szív nem vert többé. Az ujjak hegyében az utolsó lüktetés: mintha a vér ki akarna robbani. Jürgen némán meredt az izzadt, kemény határozott arcra, az ívelt nyakra, a kicsi, kemény szájra, mely egyre énekelt: „A Szabadulás! Az Osztályharc!”


Egy pillanat és Katalin már eltünt. Már csak a feje fölött uszó Osztályharcot látta. De még ugyanabban a pillanatban Jürgen vágya már messzire szállt egyenranguan joggal megállni Katalin mellett és a vágykép: munkaképtelen öreg emberek és asszonyok végtelen szürke és rettenetes láncát tükrözte.


...Percekkel később a Munkásotthon már meg volt alapítva. Minden nagyszerüen müködik. Az összes ujságok írnak róla, Jürgen a berlini városi tanács küldöttségét fogadja. Az urak cilinderrel a kezükben állnak előtte. Négy ur. A legvékonyabb legfinomabb ur haja a középen van elválasztva: homloktól nyakig; ő beszél.


Nagyon szívesen, Jürgen magára vállalja, hogy Berlinben is megszervez egy ilyen munkásotthont. Mért ne! Természetesen előbb a helyi viszonyokat kéne tanulmányoznia. Hiszen Önök értik uraim, a konstellációt! Azonkívül más városok is meghívtak és már előbb. És aki előbb jön – azt természetesen...


Négy félreferdült meghajlás: öröm és zavar: viccel tisztelte meg őket. A mosoly is elferdül. És a sovány finom szónok megszólal: „Természetesen, hahaha! persze, aki előbb jön, az előbb...”


És most uraim... A négy ur természetesen azonnal visszahuzódik. A tanti is, aki tisztelettel tekint fel rá, kimegy a szobából, hogy a munkával tulterhelt nagy férfit ne zavarja. Az iróasztalnak támaszkodó Katalin csodálkozva bámulja Jürgent...


Ezer tenyér vastapsa. Mindenki a kijárat felé tolong. A tömeg, az izzadó és lelkesült Jürgent is kisodorta az utcára. Némán meredt a valóságra: a Paradicsom kapuja elé állított négy rendőrre. A proletárgyerekek a gőzölgő kanálislyuk körül még mindig körbekörbéztek.


Jürgen toronymagasságból hirtelen megint a való talajra zuhant, undor és gyülölet fogadták, mert megint álmodott és megint csak tisztelni és csodálni hagyta magát. Belső vad ugrással ujra önmagához ért. Megáll, majd leszoktatlak ezekről. Majd leszoktatlak!


A tömeg tovább sodorta, Jürgen kibontotta az Osztályharcot.


Továbbsiető munkások néha megfordultak utána. És néhányan, ha Jürgen felnézett, ujjal a sapka felé böktek.


Világos, hogy itt egy hosszadalmas szürke harcról van szó; de a cél, a cél – az isteni... Vajjon megtalálom e a hibát Katalin cikkében, gondolta Jürgen és az egész cikket elolvasta mégegyszer.


Ahogy ott állt az utcalármában, hirtelen egy óriási légy zugását hallotta, csodálkozva pillantott fel és akkor látta, hogy a hires külvárosi betörőkocsma, a „Platzwirt” előtt áll, mely valahányszor erre elment, mindig valami ismeretlen borzadállyal töltötte el és ahová dehogy is mert volna belépni.


Amikor kinyitotta az ajtót, az volt az első érzése, hogy egy óriási gyári terembe lépett be. A zaj rettenetes volt. Az öreg zongora hangjai is csak foszlányosan szürödtek.


A megbénult falak üresen meztelenkedtek. Az ajtó melletti csaposasztaltól szorosan egymás mellett futó öt asztalsor fult el a dohányfüstös háttérben. Szék sehol. Tiz zsufolt lócasor: utcalányok, stricik, szerencsétlenül járt, vagy kiöregedett artisták és munkások, hajléktalanok, kik valamikor a polgári osztályhoz tartoztak, de akiket az életharc egyenesen a lumpenproletárok közé lökött, anélkül, hogy előbb a munkásosztálynál állomást tartottak volna, ekszisztenciák, akik a hosszu munkanélküliség következtében immár menthetetlenül elsülyedtek a bűn iszapjában.


Szó nélkül huzódtak még jobban össze, hogy Jürgennek helyet szorítsanak. Csak a szemekben él még egy futó pillantás: nem-e spiclivel van dolguk?


A sör már ott állt előtte. És a pincér tenyere pénzt követelt.


A gondosan öltözött vendég nem keltett nagyobb feltünést; gyakran előfordult, hogy elegáns éjszakai madarak, frakkos urak, néha hölgyeikkel is eljöttek ide bár, vagy barzáróra után, hogy ezt az utolsó szenzációt is kiélvezzék.


A felizgult mohó sovár felcsigázott arcokból, a beszédfoszlányokból és vad gesztusokból, általában a tömeg viselkedéséből élesen és cáfolhatatlanul szurt elő a valóság: minden megvan engedve, csak ne kapják rajta az embert. Itt kivétel nélkül csak olyan egszisztenciák ültek, akik a polgári rend alaptörvényét „a tulajdon – szentség” – kutyába veszik és akik mindennemü renden tul, szemük előtt állandóan a fenyegető katasztrófa képével, mohón és minden idegükkel azon vannak, hogy az élettől kikényszerítsék maguknak az utolsó lehetőséget, még mielőtt a betegség vagy a törvény ökle le nem sujt rájuk. Itt nem voltak titkok. Mindenki todott a másikról. Egy szó és a másik már börtönben van. De ezt nem tette meg egyik sem.


Volt, akire az akasztófa várt. Tehát mindenáron meg kellett akadályozni, hogy erre sor kerülhessen. Rendőrségi spiclik, akármilyen ügyesen voltak maszkírozva, nem igen merték magukat mutatni, ha csak nem nagyobb razzia alkalmával. Revolverek, kezeket fel! A kocsmahelyiséget időről időre így fésülték ki törzsvendégeitől. A Platzwirt a hóhér és a börtönök szállitója volt. Vendégei magánéletébe a világért sem ártotta magát. A szabad és nem szabad határa a helyiségben pontosan meg volt huzva és egy miliméterrel sem volt szabad azt átlépni. A vad összevisszaságban ő tartott rendet.


Egy, a csaposasztal mellett látszólag minden cél nélkül álló hatalmas atléta, a „kirepitő” két rövid lépéssel lódult előre és az épen belépett öreg embert hátulról a gallérjánál és nadrágjánál megkapva szó nélkül vitte az ajtóig, ahol kilökte. És utána figyelő szemmel megint ott állt mozdulatlanul az asztal mellett, szemében a jog öntudata: a kidobott öreg ki volt tiltva a lokálból. Egyszer nem fizette ki a kolbászát és ezzel átlépte a határt. A jelenetet sokan látták, de senki sem törödött vele. A vad lárma egy pillanatra sem csendesült.


Jürgennel szemben egy férfi mellett, rikitó madártollakkal ékesitett félre csuszott kalapban egy fiatal utcalány ült. A két ember még meg sem mozdult Mozdulatlan könyökléssel támaszkodtak a sörtócsás asztallapra, ahol az evő. eszközök oda voltak láncolva. Az egyforma gonosz hallgatásból kiérezte Jürgen, hogy ez a két ember egymáshoz tartozik.


A némán hallgatoktól jobbra széles terpeszkedéssel egy asszony ült, kinek egész arca – és a homloka is – kékesfekete volt, mint egy viharfelhő. Beszélt, beszélt egyfolytában, hogy munkanélküli és mért munkanélküli. Egy tüdővészesnek látszó munkanélküli fiatalember alig észrevehetőn huzta el a száját mintha már erre a megvető mosolyra sem lenne ereje, kihuzta felsőtestét, ránézett Jürgenre, a fakó arcból most ujra felcsapott az a gyülöletizzó pillantás, melyből Jürgen már az előbb is megborzongott a munkásgyülésen.


Egy Amerikából néhány évi ottlét után épen csak hazaérkezett lecsuszott arisztokrata, a kékesfekete asszony feje felett, minden különösebb bevezető nélkül fordult Jürgenhez: „Tegnap a nagy fasorban megyek épen. Mit akar? egyszerüen sétálok. Egyszer csak látom, hogy egy elegáns kocsi áll meg. Előtte két ló. Lovak! Értek egy kicsit a lovakhoz. Érdekelnek. Még most is... És mit gondol ki ül a kocsiban?... Az anyám. Roppant elegáns! Eleinte meg sem ismertem. Szóval odalépek a kocsihoz. Miért ne? Ez csak emberi?


Honnan jösz? kérdezi tőlem. Épenúgy, mintha csak valami kirándulásról jöttem volna.


„Amerikából! Hétfőn!


Aztán van-e pénzed? Mert tőlem nem kapsz semmit.


Nincs pénzem.


Ugy? feleli, azzal int a lakájnak és el... Hát nem disznóság ez? Közönséges disznóság... Öt év!” De ezt már egy új csoport felé mondja.


Az utcalány mellett némán ülő férfi hirteleni nagy lendülettel és szótlanul a lány arcába vágja az öklét. Aztán felkönyökölt fejjel újra mozdulatlanul ül tovább.


A lány, aki majdnem lebukott a lócáról, mintha semmi sem történt volna, szintén az előbbi könyöklő mozdulatlanságba dermed. Egy szó sem esik közöttük. A lány felső ajka szemmelláthatólag ferde daganattá duzzad.


„Szóval ahogy tegnap a nagy fasorban megyek épen... egy elegáns kocsi...”


„Egy elegáns kocsi,” hallotta Jürgen az arisztokrata hangját a szomszéd asztalnál. Pukkadva feltörő kacaj elnyelt minden hangot.


Az arisztokrata együtt röhögött. „... Mintha ép az erdei lakból jöttem volna vissza... De hát nem disznóság ez?”


„Üsd agyon! Ne sajnáld!”


Halotthalványan nézett most Jürgen a néma párra. A kékfekete arcu nő rikácsolva: „Husz évig cipeltem köveket. És most munkanélkül vagyok. És miért? Mit gondolsz miért?” A tüdőbajos elhuzta a száját. Felelet nem jött sehonnan. Sokan voltak itt munkanélkül és mind tudta, hogy miért? „Most figyeljen most jön ami Fotz-hobel kvartettünk,” rikácsolta Jürgen felé.


És Jürgen ekkor négy férfit látott, akik szájharmonikájukat tenyerükön ide-oda csusztatták. Az egyik játékos, egy bandzsitó, alacsony, szokatlanul szélesvállu szögletes homloku játékos bal ökle nekitüzelő mozdulatokra lódult. A zaj a lokálban egy pillanatra sem csendesedett. A bandzsitó egyre jobban tüzelte önmagát és három társát a mindig vadabb és vadabb tempóba. A négy felsőtest és nyakba huzott fej nekivadultan játszott, az arcokon tüzrózsák.


Három mankon himbáló nyomoréktest vonult most el Jürgen és a kvartett mellett. A bandzsitó vezetése alatt a tempó elérte a tetőfokát. A négy felső test már a mozdulatlanságba himbálta magát, a mozgáshoz már nem volt idő; csak az arcvonaglás követte még pontosan a ritmust. A bandzsitó, cipősarkával verte a taktust. Aztán mintha elvágták volna, az előadásnak vége volt. A zaj a lokálban pillanatra sem ült el.


Jürgen valami tompa hangot hallott: a néma férfi ökle megint a lány arcába vágott. Utána mindakketten mozdulatlanul tovább könyököltek.


A feketekék arcu nő az asztalon át pontosan Jürgen arca mellett köpött egyet a padlóra. Vékony fehér hurkabőr repült a köpés után és a padlón pontosan a köpet mellé loccsant.


A némán hallgató férfi, mintha semmi sem történt volna, a lenyuzott hurkát barátnője felé tolta. A lány nem mozdult. A kihasadt felsőajak: hüvelyk vastagságu hernyó.


Jürgen a közvetlen a szája mellett elrepülő nyálcsomótól visszahökölt, hogy utána szürkére dermedő testtel és kitágult szemekkel nézze azt a még elég fiatal emberi alakot, aki gyorsan lehajolva a fekete homoktól szennyezett hurkabőrt ismét felemelte és a szájába dugta. Fogatlan szájjal forgatta a bőr-darabkát és a földön új hulladékot keresve továbbkullogott. Az emberekre nem nézett. Csak a földet látta, Apatikusan, mint egy imbolygó halott. És amikor emberek szétrágott benyálazott kolbászmaradékokat dobtak feléje, nem erőlködött hogy azokat felfogja, hagyta hogy a melléhez ütődve előbb a földre hulljanak. Harisnya, mellény kabát ing nem volt rajta. Csak nadrág és felette valami rongy köpeny. Szemei nyálkásan és halottan meredtek. A kifelé fordult alsóajak ferdén, mozdulatlanul és három ujnyi szélesen lógott le.


Valami ismeretlen utálattal érzett most Jürgen a szerencsétlen felé: Ez a beteg hustömeg már nem akar mást csak falni, holott az utolsó vadember, sőt a kutya is, még a legnyomorultabb is pillantásával valami vonzalmat árul el és kér.Ez a kultúra, gondolta. Kultúra.


Órák teltek el így és ismét ujabb és ujabb vendégek jöttek, zsebrevágott kézzel, dideregve felhuzott vállakkal: hajléktalanok. A Kirepítő éles szemekkel nézett végig minden kopott arcot, az éjszaka folyamán még két legényt dobott ki és egy fiatal lányt, aki lecsüngő tehetetlen karokkal engedte, hogy innét kivezessék.


A hallgató fiatal ember a megvert lány karjába bökött, így követelte, hogy most aztán legyen már jó.


Vajjon, mi mindenre gondolt ez a lány egész éjszaka? töprengett Jürgen. Hogy élt amikor még gyerek volt? És mi vár még rá ez életben?... És a merénylőt ki fogják végezni.


A még mindig mozdulatlanul könyöklő lány vállrándítással lökte le a férfi kezét, de mosolyában már valami ferde hülye kinálkozás próbálkozott.


„Hát akkor edd meg te a felét és én a másikat”, engedékenykedett a férfi. „Ide a pénzzel!”


A lokált most magával ragadó és a kvartettől kisért menydörgő lázongó ének töltötte el. Mindenki beleordított. A kifelé fordult alsóajak mozdulatlanul lógott a borostás állra. Szegény nem nézett fel, a földre hajolva tovább keresett.


„Ez csak emberi! Hát nem disznóság”, kérdezte az arisztokrata a Kirepitőtől, aki szemét le nem véve a teremről, egy sörös hordónak támaszkodott és nem válaszólt.


Engem ezentul egyáltalán nem fog megnyugtatni, ha értékelni tudom majd egy goethei szó szépségét, gondolta Jürgen, amikor a halvány reggeli derengésben kelet felé indult.


Egy csomó éjjeli munkás felé tartott, akik a villanyossineket javították és ép most oltották el az acetylenlámpákat, mert a szürkülő hajnalderengés egyre erősebben világosodott. Egy köpenybe burkolozó férfi ügyelt a munkásokra, akik hatalmas kalapácsütésekkel vasékeket sülyesztettek az aszfatba.


Két főerdésznek látszó uriember, akik valószínüleg most jöttek csak valami társaságból, megállt. „Milyen szépen dolgoznak megint!” És tovább mentek. Néhány nappal előbb törték le a munkások sztrájkját.


Jürgen is tovább ment. „Végeredményében csak a heccelőkön mulik minden, maguk a munkások”, hallotta Jürgen, „lehet mondani...”


Jürgen a városon tul, a folyópart felé sétált. A köparton egy fiatal ember ült. Jürgen most rögtön megismerte a tüdővészes halottfakó arcát, akit előző este a gyülésen a Platzwirtnél látott: egy arc, melyben a gyülölet már kétségbeeséssé változott és a kétség-beesés közömbösséggé kushadt.


A tüdővészes lábait a folyó felett lobálva halkan fütyörészett. „Jó reggelt,” köszöntötte Jürgen és lábait szintén lefelé lóbálva leült melléje. Ellenkező irányból egy egykaru rokkant közeledett, aki szintén leült és pénzt kezdett számlálni. A tüdővészes az izzó hajnalnapba pislogva, fütyörészve kacsintott a koldus felé, aztán nagy ívben köpött egyet és egykedvüen fütyörészett tovább.


Jürgen is egykedvüen kérdezte: „Szép ez a viz. Maga itt van mindig?”


„Vagy máshol!” Gunyosan mosolygott, aztán mégis: „Munka nélkül persze! Mióta is... Oh ezek a gazfickók! mindenre.” Arca ismét közönyre szürkült. Később beleharapott egy éretlen almába. A savanyuság grimaszba huzta az arcát.


Félve és elővigyázattal kérdezte most Jürgen: „Nem hozna valami ennivalót? Kolbászt?”


Az egykezü koldus még mindig a pénzszámolással volt elfoglalva. Amikor a heptikás Jürgen pénzével tovább ment, felkuncogott: „Ezt a pofát most látta utoljára. Ez sem jön többé vissza a pénzzel. Iiiiiiismerem jól ezeket a gazembereket... És ezt is ott, aki ott jön, nézze csak meg jól, ez Knipp ur. Ez az alak kiszámitotta, hogyha kőbányájából mindig csak annyit töret, amennyire egy napi megélhetésre szüksége van, akkor nyolcvan éves koráig megél belőle, anélkül, hogy csak egy ujját is kéne mozdítania. Önmaga évek óta nem csinál mást, mint horgászik. Ez az ember nem akar mást csak horgászni. Semmi mást csak horgászni! És hogy tud ez az ember fütyülni, én mondom magának! Otthon tudnillik van egy zongorája. Azon játszik kotta nélkül és fütyül hozzá. Már korán reggel kezdi! Képzelheti, hogy tud ez az ember fütyülni. Mint a hegedü és klarinét együttvéve. A munkások ha korán reggel a gyárba mennek, megállnak és úgy hallgatják... És aztán horgászik. Egész nap. Néha még éjszaka is.”


Knipp ur nagy élvezettel, körülményesen és mintha teljesen egyedül lenne a világon babrálgatott a horgon ficánkoló rovarával: Várj hát már egy kicsit, no várj már... Nézd már be sem tudja várni. Aztán, mint aki teljesen meg van elégedve a világ folyásával, figyelmesen nézte a csillogó vizet. Knipp ur még csak negyvenegyéves volt.


„Nem jön már... Arra a pénzre már fütyülhet.”


A távolban erre ellenkező irányból pontosan végszóra feltünt a munkanélküli alakja.


„Most azt fogja mondani, hogy elvesztette a pénzt.”


„Huszért kenyér. A kolbász negyven.” A karhosszuságu kolbászdarabot kipakolta, a felesleges pénzt pedig leolvasta Jürgen tenyerébe. „Lókolbász! Ez olcsóbb. És jobb is.”


A koldus szorongó nyugtalansággal huzta el a szemét a kolbásztól: most fogja Jürgen elmondani, mit mondott ő a munkanélküliről és amikor Jürgen denunciálás helyett felszólitotta, hogy tartson velük, az árva nyomorult gonosz szemekben egy kis lelencfiu szorongó félelme ült, akinek épen most mondták meg, hogy anyját megtalálták és hogy ott áll az ajtó előtt. Az évek óta eltünt és most ujra felvöröslő szégyenpír teljesen megváltoztatta a dult arcot. A koldus zsebkését térdei közé szorítva nyitotta ki a pengét és a kolbászból levágot egy darabot.


A tüdővészes lassan rágta az ételt, szeme tul a folyón a távoli ködlő dombvidéket simogatta. Knipp ur, aki előtt még néhány ezer nap állott, időtlenül szuszogott.


Az utcákon még nem jártak emberek. A fogházépület előtt egy konflis állt. Állt feketén a hajnali derengésben a sivár épület előtt. Kocsis és ló mozdulatlanul.


Biztos! Egész biztos! Már ma szállítják tovább... Talán, hogy a szöktetési kisérleteket lehetetlenné tegyék?


Csak egy hosszú félóra mulva lépett ki a kapun két sötéten öltözött rendőrségi hivatalnok, akik egy világosbarna ruháju szakáltalan fiatalembert kisér tek a kocsi felé. Az egyik megkerülte a konflist. Amikor a fogoly már bent ült a kocsiban, a két ajtó felől egyszerre ugrottak be.


Az egyetlen hang, amit Jürgen a még alvó városban hallott, a kerekek zörgése és szivének dobogása. A kormány elhatározza a kiadatást. A kormány tagjai most nyugodtan alszanak. De ebben a konflisban két hivatalos hóhér és az a szegény ember már indulnak is a pályaudvar felé.


El a főbejárat mellett, sinek mentén, irány: rendezőpályaudvar, a harmadik vágányon teljesen egyedül egy személykocsi. A rendezőpályaudvar mögött, ütközöcsattogás, vasuti munkások hosszannyujtott kiáltásai, akik a szerelvényt még csak most állitják össze.


Jürgen megfigyelte, hogy szállnak be mind a hárman, hogy száll ki aztán az egyik hivatalnok és megy a sinek között az állomási étterem felé.


Mintha álom lenne az egész: át a sineken. A kocsiban. Darabig a folyosón. „Szolgálati szakasz.” El a tolóajtót. Egy ugrás a padra. És innen le a hivatalnok széles hátára, aki a csukott ablakon át bámult kifelé.


„Szaladj! Gyorsan! Gyorsan!... Szaladj!”


A keskenyarcu merénylő, mint akit az egész ügy nem érekel nem mozdult és tagadóan rázta a fejét.


A hivatalnok száján sziszegő hang tört elő. Egyik karját ki tudta szabadítani. Mozdulat a zseb felé, a revolver után.


Egész élete összegyült dühével lökte most odébb Jürgen a hivatalnokot, úgy hogy a rendőr feje és felsőteste a széttöredező ablaktáblába bukott, azzal ki a kocsiból, át a vágányokon, raktárak mellett, házak mentén. Távolból egy éles füty.


A számadás nagyon egyszerü: Az egyik hivatalnok a vasuti étteremben volt; a másik nem tudott utánam szaladni, mert a foglyot nem hagyhatta őrizetlenül. Azonkívül: amíg ő kiszabadította a fejét, addig én már messze jártam. Jürgen a zsebében talált kenyérdarabkát széttörte és a morzsákat az egymás hegyén-hátán tolongó szárnyasok közé szórta.


És most?... Most ki fogják végezni.


Csak amikor Jürgen hazatérőben már néhány utcát keresztezett, szaladt az étteremből visszajövet revolverrel a kezében a hivatalnok a sineken át kifelé.


Az előkelő villanegyedben gondosan öltözött szobalányok siettek el mellette. Fürdőből épen kikelt csinos reggeli pongyolában burkolt hölgyek balkonokon reggeliztek, vagy fekvőszékeken napoztak. Illatos kertek körben.


Minden, az Egész közönséges disznóság, gondolta Jürgen és becsengetett a kapun. A tanti dühösen, mert az egész éjszakát házon kívül töltötte köszönés nélkül némán ment el mellette. Minden, gondolta még egyszer Jürgen és azonnal elaludt.


...„És én ezennel kijelentem Önnek, hogy ez teljesen ki van zárva?”


De a finom, karcsu frakkos ur, homloktól nyakig szaladó pontos választékkal egy emberke, nem nagyobb, mint a tintásüveg, egy törpe frakkuracska meghajtja magát, udvariasan és biztosan mosolyog és szól: „Én vagyok a Tisztelet. Vagyok az Egész. És én kijelentem Önnek: hogy ott ülök hátul a kisagyában.”


„De hisz itt áll előttem.”


„És ott ülök egyidejüleg elrejtve Önben is. És Én vagyok és Tisztelet vagyok. Vagyok az Egész és vagyok Ön, mert hátul ülök a kisagyában.”


Ekkor felébredt. Délután egy óra volt. Ágya előtt a tanti. Minden bevezetés nélkül, mintha csak megint atyja utolsó akaratát olvasná a háztartási könyvből: „A házra, melyben születtél és a három bérházra is édes atyádnak még husz év előtt kölcsönt adtam. A házak már apád életében is egészen az én tulajdonom voltak. Atyád nem hagyott neked hátra semmit. Tehát beláthatod, hogy csak ép addig tarthatlak el amig arra feltétlen szükség van. Szégyen és gyalázat. Azonnal kelj fel és menj az egyetemre.”


Jürgen felkönyökölt, ránézett a tantira, még két percig hallgatott aztán: „Fütyülök a pénzedre. Élek és itt vagyok. Majd csak lesz valahogy. És most menj, kérlek... Menj már!”


Nem maguk a szavak, sem a szavak értelme és tartalma, de a szavak mögötti Jürgennél eddig még nem tapasztalt egyszerü nyugodt erőöntudat, volt az ami a tanti hatalmát öccse felett egyszerre a semmibe fujta.


Jürgen azonnal felöltözködött. Kiment a városból, ki az országutra. Viszszapillantva életére, célnélkül tovább a fehér forró homokon át. Lelke mélyén szorongó terhes érzés, mely életének legsulyosabb következményü elhatározását rejti magában: a lehetőséget, hogy talán ma bomlik kétfelé visszavonhatatlanul az élete.


A régi vágy az országut iránt, a vágy a kikötővárosok, a messzi országok felé, minden kin, minden kötelesség elől megszökni, ott kullogtak a háta megett és egyre jobban tolták előre az országutra.


A jobbraeső rét a naptól barnára volt pörkölődve. A levegő remegett a hőséstől. A réten senki. Madárfüty nem hallik. A déli napsugarak függőlegesen zuhantak az emberüres tájra.


„És a fehér országut, a napban, nagy árvaságban önmaga elől menekül”, suttogta Jürgen. És hitte, hogy ebben a percben az emberélet legmélyebb rejtelmét érezte meg. Még egy hosszu pillantás a fehér országutra és ki messze...


Aztán megfordult, gyors léptekkel gyalogolt vissza, vissza a munkásgyülésbe, melyről az Osztályharcban olvasott.


IV.


Jürgen, akit a tanti a három bérkaszárnya gondnokává tett meg, beszedte a bért a lakóktól, új bérleti szerződéseket töltött ki, egy lakás tapétázására ügyelt, közben az egyetemre járt. Este a munkásösszejövetelekre.


Az egyik lakó azt követelte, hogy meszeljék ki ujonnan a konyhát. A tanti szerint a konyha még egész fehér. Jürgennek jutott a közvetitő szerep. Soha életében még nem állt ennyire szemtől-szembe a nyomorral. Akaratlanul is tanuja lett proletárházasok dühkitöréseinek, tehetetlenül nézte, hogy lestrapált, lenyuzott, tehetetlen apák mint töltik ki dühüket gyermekeiken, hogy a végre hajtó mint viszi el az utolsó ingóságot; bért kellett követelnie munkásasszonyoktól, kiknek szemeiben ot ült kitörülhetetlenül a szomoruság és a gond és bért követelni egy alig négy négyzetméter szobáért, melyben férfi és asszony és két felnőtt lány három bűzlő ágyban töltik el éjszakáikat, életüket.


A tapétás elkészült. Jürgen megnézte a falat. Az új tapéta rikitó piros rózsái megelevenedve, mint tüzes kerék forogtak. Tragikus egy ilyen rózsaotthon! Ezer és ezer rózsa és ha aztán emberek jönnek közéjük... akkor büzlik minden!


A ház előtt a csatornarács körül három fakóarcu proletárgyerek játszott. A középen játékhoz illő mesearccal egy négyéves kislány térdelt.


Ugylátszik ezeknél a gyerekeknél a kanálislyuk ugyanazt jelenti, mint más gyereknek a gazdagon zsufolt játékszoba. Hogy a szegénység ökle már a gyermekeket is fojtogatja: ez már gimnázista koromban is fellázitott... És a gyerekek, akik ott lépdelnek nevelőjük oldala mellett? Katalin kisasszony, ne lóbázza a karját. Katalin kisasszony, nem szabad hátranézni. A lélegzetvételnél az ajkakat csukva kell tartani, Katalin kisasszony.


Ez volt az az óra, amikor a proletár gyerekhad, éppen mert már rég otthon kellett volna lennie, a legvadabb örömmel élvezte a játékot. Ordítozás az utcán. Kipirult arcok. ívben feszült fiútestek, melyek mintha menekülőn már most is az üldözőt várnák kifulladva.


Ezek bátran lóbálhatják kezeiket. Hátra is nézhetnek. Szájukat is kinyithatják, ordíthatnak, ahogy jólesik nekik.


Estharangok szóltak és némultak. Munkások baktattak hazafelé. A meleg nyáréj az éjszaka elé gőzölgött. Lámpák gyúltak fel. Szép volt az egész nap.


„Mégis szép az élet – csak az ember sokszor nem tud róla!”


A legtöbb üzlet még világos volt. A többiekből a sápadt boltilányok éppen most tódultak ki, felnéztek az égre és közben a keztyüjüket húzogatták. Egy rokkant, ki megcsonkult lábát, mely úgy nézett ki, mint egy elferdűlt kéz, teljes meztelenségében a járdára rakta, sapkáját Jürgen felé nyújtotta. „Nem akarhatod, hogy szenvedjek”, énekelte a negyedik emeleten tragikus tónusban és megelégedetten az ablakon kifelé egy ingújjas tenor.


A színházi feljáró elé autók siklottak. Toilettek szálltak ki belőlük. Egy fogatlan emberiszáj ordítása: „... ujság a legújabb kurzusokkal!” A mellékutcákból mindig nagyobbodó embertömeg, a műhelyekből és gyárakból jövők szótlanul vonultak, egy tempóben és magukkal sodorták Jürgent.


Át egy kanálishidon; egy hajós a fedélzeten a fazékban kavargat. El egy iroda mellett, ahol két megvilágított, egymást figyelő szövetnagykereskedő még egyszer összecsapott az üzleten. Egy nyitott kocsmaajtóból rossz zsirszag áradt.


Egyre jobban szűkülő, sötétedő, törpülő házak. Üres telkek, hosszú korhadó deszkakerítések (egy patkány tünt el éppen), hazamekegő kecskenyáj, csűr, bűz. A földhöz közellógó ablak vörösen világított a sötétségben. A kapú csak be volt támasztva.


„...Mert a valóságban mindenütt a monopolisták kezében van a hatalom: a hatalom annyira korlátlanúl, hogy az iskola, a szószék, sajtó, közvélemény, rendőrség, hadsereg, igazságszolgáltatás, az egész állam az ő kezükben van és az összes „hazák” kormányai csak a monopolisták árnyékai, akik mint egy mozgó tárgy árnyékai, ennek a világhatalomnak minden mozgását engedelmesen utána csinálják. Az összes hazák monopolistái újra ott állnak a gomb előtt és az árnyékok engedelmesen figyelnek a monopoltulajdonosokra, készen és kényszerítve, a háborút – a háborút az olajforrásokért, vasutikoncessziókért, piacokért, világprofitért – megüzenni abban a pillanatban, mihelyt azok ott a gombot megnyomják”, fejezte be előadását az agitátor, aki a pislákoló gázláng alatt egy konyhazsámolyon ült.


Katalin szobája nagyon alacsony volt. Az agitátor, nehogy fejét beüsse a gázkarba, óvatosan állt fel. „Jürgen elvtárs, nemcsak az egyes embernél, de miután a kapitalista verseny-profitgazdaság helyettesítésére a gazdasági feltételek a proletár szükség-gazdasággal már rég adva vannak – a proletáriátusnál is létezik az, amit te sorsszünetnek nevezel – igen, vannak világpolitikai szituációk, amelyekben a proletáriátus vagy a szociális forradalom, vagy az imperialista háború mellett foglal állást. A világproletáriátus mindig ilyen sorsszünetben áll. Vajjon a legközelebbi alkalommal kinek a javára fog dönteni?”


És miközben jegyzeteit zsebrevágta: „Jürgen elvtárs!... Kerületi elnökeink. És itt: a bizalmink.”


Fábry Zoltán fordítása


(Folytatása a következő számban.)


 


Vissza az oldal tetejére