Főoldal

Korunk 1927 November

Heinrich von Kleist


Sinkó Ervin

 


Mikor 34 éves korában H. v. Kleist megöli magát, az öngyilkosság körülményei némi feltünést keltenek. Tick tíz évvel később kiadja az elhalt költő munkáit, de alig valaki figyel fel az ismeretlen halott nevére és irásaira. A naturálizmusnak és az expressionizmusnak kellett jönni, hogy Kleist érdekessé váljon. És ebben az uj perspektívában Kleist mint a mai legjobbaknak őse, példás herosz és példátlanul nagy költő intronizáltatott.


Megindult az irodalomtörténeti értékelések reviziója. Kleist maga is egész életében tudta, hogy hol a norma, mely az ő élete tartalmaira itéletet mond és ezért akarta a kortársnak félelmes Goethe „homlokáról letépni a babért”. Többről volt szó, mint alantas irodalmi féltékenységről, becsvágyról: Kleist viszonya Goethehez a káosz, melyet taszít és mégis imádatra kényszerit a kozmosz. Goethet és Kleistot egy szellemetlen érték-összehasonlítás révén viszonyba hozni – amint ezt a modernek tették – az eredeti mélyértelmü antagonizmusnak ellapositása. Mint minden valódi egyéniségben, úgy Goethe és Kleist életében és élete eredményében vagy eredménytelenségében általános törvények manifestálódnak. Az egyéniség sorsa csak annyiban érdekes, amenynyiben ennek az általánosnak leolvasható írásjeleit viseli magán, akár a megsemmisülés, a pusztulás, akár a beteljesülés, a célt-érés az, ami a törvény beteljesedésének manifesztációja. Az egyéniség pusztulva vagy boldogulva mindig törvénykinyilatkoztató. Az egyéni, esetleges élet véletlenjeinek helyes öszszegezéséből a szükségesség jön ki, mint végső summa.


*


Kleistről tudjuk, hogy a Goethevel való mélyértelmű versenye közben „Geschichte meiner Seele” címen készült egy goethei „Wahrheit und Dichtung” -ra. A kézírat elveszett, de nem valószínű, hogy Kleistnak valaha is sikerült volna a goethei „Wahrheit und Dichtung” módján a saját életét, mint egy ős-törvény monumentális emanacióját az anyagban, objektiv tudatossággal áttekinteni. Kleist másutt kereste töredékes életének titkát. „Die Hölle gab mir meine hétben Talente, der Himmel schenkt dem Mencshen ein ganzes oder gar


keines.”


*


Goethéről tudjuk, hogy Shakespeare mellett kicsinek érezte magát s valószínű, hogy Shakespeare is keveselte a maga talentumát. Az emberi nagyság teljesítő képessége mindig mögötte marad a feladat nagyságának, mert a nagyság mindig a feladattal és nem a relativ mértékeikkel – kortársak stb. – méri magát. De Goethenek a konzekvenciája: a produktiv magatartás Shakespearrel szemben és tehetsége nagyságának kérdése lényegesen nem foglalkoztatja. Ami foglalkoztatja, az a rendelkezésre álló „talentum” megvalósítása, a kapottnak maximálisan megfelelő szolgálat teljesítése. A többi nem az ő dolga. Az elérhetőn keresztül megy az elérhetetlen irányába és az elérhető területén tehetett minden lépésért hálára kötelezetten indul a következő lépés megtételére. Sejtelmes, titkos egyetértésben saját élete törvényével teljesíti élete törvényét élete éveinek munkájával. Szabály-teremtő héroikus élet. Hogyan lehetséges az ilyesmi? Goethének se adatott lelkileg homogénabb közösség az emberi társadalomban, mint Kleistnak. Költő és az ő közössége Goethe számára is éppoly kevéssé volt költő és az ő közössége, mint Kleistnak. Az Itáliából hazatért Goethe és Goethe a Schiller halála után, ha a weimari udvarban excellenciás úr is, a weimari udvarban szellemileg legalább annyira izolált magános, mint Kleist Párisban vagy berlini szerkesztő korában. De nem úgy magános, mint Kleist, mert először – s ez a legfontosabb – Goethe mythikus életereje egy a természethez való közvetlen és tudatosan kiépített viszonyból táplálkozik – ez abban is megnyilvánul, hogy minden nagy magányosságai idején költészet helyett természettudománnyal foglalkozik – s másodszor – épp az előbbi életérzésből következőn – mindenütt nagy természeti és metafizikai – az ő számára a kettő egy törvénynek csak két megjelenése – törvényeket tud, melyeknek az individualista Goethe akarattal engedelmeskedik, melyekhez hozzáhasonul.


*


Kleist számára a természet nem pótolhatta a hiányzó emberi közösséget. Éppoly kevéssé, mint ahogy Euripides számára nem pótolhatta. A természet csak annyiban jön még számba, mint emberi affektusok hasonlata, de ember és természet között minden organikus viszony éppúgy megszűnt, mint költő és népe között. Kleist existenciája az első fatális testet-öltése a paradoxiának: költő, akinek nincs népe, nincs organikus valahovátartozandósága. És a fatális csakugyan fátummá lett, mert a paradoxiát teljessé tette, hogy ez a költő mindennél inkább dráma-költő volt. Shakespeare után szigorúan véve nem is születhetett más, csak könyvdráma – az igazi dráma egy közösség hősét tételezi fel, tehát egy közösséget, mely a drámai hősben a magáéra ismer – ez a közösség megszünvén, a dráma könyvdrámává degenerálódik, individuális sorsélmények, dramatizált lira, extrém ethikai problémák megjelenítőinek megjelenítésévé. Ha Aischylos azt iratja sírjára, hogy ő is ott volt Maratonnái s ha az Antigoné költőjét hadvezérnek választják: ebből a költő és a közösség természetes és szükséges viszonya tetszik csak meg. A költő, aki csak költő, modern jelenség, mely az emberi közösségek megszünésének következménye. A vérbeli dráma-költő közösség nélkül, mely a témát és célt megadja: ember, aki alól kihúzták a földet, akitől elvették a teret, mely rendeltetésének színteréül szolgálhatott volna. A megszűnő közösség idejében több lesz a költő, mint az eleven közösség korában, mert eleven közösség nélkül nem létezik cselekedetre, értelmes világi működésre való lehetőség, csak individuális és individuális érdekszférákba visszaszorított, behatárolt eredmények. A „szépirodalom”-ban kompenzálja magát a közösségtelen, de cselekvéshez hajtott szubjektivitás. Költészet, mint magatartás, mint életmunka – ha a költő nem áll benne egy eleven közösségiben – csak monománikus őrjöngés, melynek nincs foganatja, légürestérbe beleteremtett meredt alakok életeinek nemzése.


Kleist élet-eleme a cselekvés és élményei dramatikus formában jelennek meg: a cselekvés anyaga: a porosz junkerek, akikhez születése szerint tartozott a katonáskodást adhatták csak neki, vagy hogy államhivatalnok legyen; megpróbálta mindkettőt és messzire űződött mind a két lehetőségtől.


*


Kleist–BerudHeinrichWilhelm von Kleist – százötven év előtt, 1777 okt. 18-án született. A családban tradició volt, hogy a férfiak katonatisztek lesznek. A 22 éves Kleist nem leli kedvét a tradicióban és a katonai életpályát a szabad, szellemi pályával cseréli fel. Ebben az időben olyan, mint valami lapos német professzor. Kicsit nagyképű és kiálhatatlanul oktató még akkor is, ha a menyasszonyához szerelmes leveleket ír. Bildung... Bildung... ez az örök refrén, míg egyszerre megváltozik a kép. A fiatal Kleist megismerkedik Kant filozofiájával – gorombán félreérti Kantot, de végtelenül jellemző rá, hogy így érti félre – azt olvassa ki belőle, hogy látszatok világában élünk és az igazság megismerhetetlen. Másokat szerelem, halálesetek, szerencsétlenségek ráznak meg olyan erővel, mint Kleistet a Kanti filozófia. A marienbadi elégia öreg Goethejének páthoszával jajdul fel ekkor a fiatal Kleist: „Mein einziges und höchstes Ziel írja ist gesunken, ich habe keines mehr.” A fiatal porosz junker úgy hitt a Bildung-ban, mint a paraszt a a nyomtatott betűben és Kleist most máris lemond, nem birta tovább és arról álmodik, hogy mint paraszt valahol egy svájci faluban éldegéljen. A menyasszonya okosabb és nem megy bele ebbe az új tervbe. A porosz junker, akiből Rousseau tanítványa lett, minden kapcsolatot, mely közte és kasztja közt még eleven, ezzel eltépett. És nem talált – nem is találhatott – egy osztályt vagy kasztot, mely őt a magáéként befogadhatta volna vagy melynek létalapját ő a magáévá tudta volna tenni.


*


Ami ezután Kleist külső és belső életében következik: minden csak a mindig sulyosodó konzekvenciája ennek a magába-szakadt és magára szakadt, kizárt és magába-zárt individuálitásnak. Kortársai, a romantikusok és ő közte kevés a hasonlatosság, de a sorsuk közös. A költészet, ha nem táplálkozik és nem táplálja a költőt egy eleven közösség életerejével, akkor önmagában nem teremthet levegőt, teret és igazolást az élethez. Goethe a természet és nem kevésbé a praktikus tevékenysége révén tudta tartani magát, a romantikusok vallással vegyített esztétikával kísérelték meg existenciájuk szörnyű abstrakcióját elviselni, s a legnagyobbaknak, kik, mert. legnagyobbak voltak, legtisztább volt a tekintetük és legmélyebb a szenvedésük: a legnagyobbaknak, mint Hölderlin, meg kellett őrülni, vagy mint Kleistnek, öngyilkossá kellett lenni. Akik ebből a generációból életben maradtak, ha mint Novalis nem haltak meg fiatalon, azok a puszta költészet „leere Unendlichkeit”-ja, elől a katholicizmus fiktívvé vált, de legalább fikcióként létező közösségébe menekültek.


*


Kétségtelen, hogy német költők között senki annyira drámaköltő nem volt, mint Kleist. És mégis: Kleistnak egyetlen drámája sincs, mely egészében éppoly tökéletes volna, mint részleteiben. Legegységesebb, mert egységesen következetesen démonikus a Penthesilea. A Kätchen von Heilbronn álomszép ragyogásába kínosan hasít be a fogatlan boszorkány Kunigunda. A Prinz von Homburg-ot, ezt a drámát, mely a német irodalom nagy, talán egyetlen tragédiája lehetne – mert örök erők mérkőznek benne: a törvény és a démonától elragadott ember – a Prinz von Homburgot visszamenően diszkreditálja a befejezés. Ha Kleistnál tudatos szándék volt a tragikus konfliktusnak a shakespearei Téli meséhez hasonló meseszerű megoldása, feloldása, ez se változtat a tényen, hogy neki nem sikerült. De aligha tudatos szándék mozgatta, inkább arra kell gondolnunk, hogy nem tudhatta máskép. Ugyanaz a Kleist, aki a Michael Kohlhaasban lélegzetelállító nagyszerűséggel merészel legeslegvégig vezetni egyetlen világ viziót: a lélektelenségtől megszállott világ vízióját, a Prinz von Homburgnál visszahőköl, mert ott a törvény pozitiv elismerését kellett volna demonstrálnia. A Familie Schroffenstein-ban is nem a Romeo-Julia szerelem, hanem a gyülölet az uralkodó motívum. Az antik tragédiaköltő isten oldaláról nézte a sorsot; Kleistnak a démonikus indulatok hatalmán túl nincs evidens bizonyossága. Ezért válik a keze majdnem mindig nagyon bizonytalanná, ha a befejezéshez, konkluzióhoz közeledik. „Verwirrung der Gefühle” ezzel jellemezte és utasította el magától Goethe a kleisti irodalmat. Kleist mindenütt téma után kutat. A lovagkor, a görög mythologia, a német történelem, egymást kergetik, de minde témák nem tudták és nem tudhatták helyettesíteni az egyetlen szükséges témát: azt, amelyik egy eleven közösség életéből nő ki. A Hermannschlacht vad gyülölete, nemzetisége se egy közösség életérzéséből nő ki, hanem egy közösség utáni vágyból, a vágyból, hogy határok és kötöttség teremjen. A Hermannschlacht-ot a gyülölet teszi naggyá és nem a patriotizmus. A Kleist gyülölete számára Napoleon éppúgy mythosz, mint Ady szerelme számára Páris. A Kleist francia gyülölete! Ugyanaz a Kleist, aki a franciákat gyülölte még Boulogneban önként jelentkezett a francia expedíciós seregbe Anglia ellen. „Unser aller Verderben lauert über dem Meere” – írja akkor. A titáni indulatok objektumot keresnek, apriori az indulatok vannak és a világhoz való objektív, contemplativ viszonynak, mely Shakespearet olyan egyedülállóan szélessé teszi, Kleistnél nyoma sincs. A Moliére vígjátékába, ebbe a Plautustól származó könnyű komédiába gyúrja be legmélyebb problémáit; Amphitryonban sajátságos szándékos vaksággal a téma és az ő mondanivalói közt való discrepantiát nem látja s ezáltal misztérium és blaszfémia között lebeg ez a szertelenségben is nagyszerű alkotás. Gundolf Kleist könyve – melynek egyebek mellett legnagyobb értéke Kleist nyelvének analízise – a Kleist „Zerbrochene Krug”-ját kizárólag technikai kísérletnek és teljesítménynek tartja. Ebben aligha van igaza és alapos analízis kimutathatná a Kohlhaas és e között a vígjáték között való közös élménygyökereket. De ha Gundolf azt hangsúlyozza, hogy Kleistnál a művészi „Können” akarata szinte egyenlő erejű a „Müssen”-nel – ebben biztosan igaza van. A technikával való küzdés, a flauberti héroikus tökéletest akarás a formában hozzátartozik a közösségtelen, világtalan költő Kleist képéhez. A technika, mint a tartalomtól különvált, sőt centrális probléma a renaissance szülötte, jellegzetesen azé a koré, melyben a művészet megszünik népművészet lenni. A költőnek magának kell megteremteni az anyagot, melyen keresztül kifejezhesse magát.


Az objektum hiánya a szubjektivitás példátlan intenzivitású gazdagsága mellett: ez a titka annak, hogy a Kleist nagysága alkotásban nem érte el önmagát.


A Robert Guiscard-nak kellett volna Kelist Faustjává lenni. Kleist pozitiv hős-vizióját kellett volna valóvá váltania, mint Aischylosét a Prometheus. Kleist hosszú-hosszú évekig viaskodott érte és a ránkmaradt töredék tanúság az erő nagyszerűsége mellett, mely ott vívódott önmagával és az anyaggal. És szenvedélyes erőfeszítések után Kleistnak be kellett látnia, hogy lehetetlent akart és ekkor tűzbe dobja kéziratát. Nem a tehetsége nagyságán múlt, hogy így történt. Absztrakt hős nem lehetséges. Don Quijote absztrakt hős, de nem lehet dráma hőse, épp mert absztrakt és absztrakt azért, mert nem egy közösség, hanem csak egy extrém individuálitás képviselője.


Mikor Kleist a Guiscard kéziratát elégeti, a sokat szenvedett ember megrendültségében profétikus szavakat talál. Azt írja a nővéréhez intézett levelében: „Ich trete vor einem zurück, der noch nicht da ist und beuge mich ein Jahrtausend im voraus vor seinem Geiste.” (Bécs)


* A költő születésének 150 éves évfordulójára.


 


Vissza az oldal tetejére