Korunk 1927 Október

A nemi felvilágositás és a pszihoanalizis


Dr Elekes MiklĂłs

 


Egy nemrégiben megindult folyóirat a „Zeit schritt für psychoanalytische Paedagogik” 7.–9. könyvnek is beillő száma kizárólag a nemi felvilágosítás kérdésével foglalkozik. Ez az orvost, pedagogust, szülőt egyaránt érdeklő kérdés megérdemli, hogy e helyen részletesebben számoljunk be róla, s azokat a megállapításokat, amelyeket főképen a pszihoanalizis és az ezen a nyomon haladó pedagogia eredményezett, bevigyük a köztudatba. A dolog természetéből folyik, hogy e megállapítások számos ponton élénk ellenállásra fognak találni és a társadalmilag magyarázható elfojtás, mely minden kényesebb szekszuális probléma sorsa, hajlandó lesz itt is tulzásokat találni. Csak az orvos, akinek a sok ideges gyerekkel és még több ideges felnőttel van dolga, tudja csak megítélni, hogy milyen végzetes jelentőséggel szólnak bele a gyermek és később a felnőtt életébe e kérdések. Ott áll egyik oldalon a gyermek, a kis vadember, tiszta, kegyetlenül önző ösztöneivel, erkölcsön kivül álló naiv szemérmetlenségével, tudatlanságával, mágikus elképzelésével, rendezetlen, csak benyomásokból és nem összefüggésekből álló világképével; a másik oldalon a család és társadalom, évezredes intézményeivel, korlátaival, rendjével, tilalmaival, s rövid pár év alatt a kis vademberből civilizált ember lesz, megfutja azt a fejlődési pályát, melyhez az emberiségnek évezredekre volt szüksége! Hihetetlen tempójú fejlődés és talán inkább az a csudálatos, hogy aránylag olyan sokan teszik meg nagyobb zavar nélkül, mint az, hogy sokan elbuknak útközben.


A gyermeki lélek mélyreható átalakítását végzik azok a tényezők, melyeket tágabb értelemben nevelő erőknek nevezünk. Nemcsak a szülők, a közvetlen nevelők szerepelnek itt, hanem mondhatni minden, ami a gyermek körül van és történik: az otthon, udvar, állatok, más gyerekek, felnőttek, utca, kirakatok könyvek stb. stb. A tényleges, aktiv nevelés csak egy tényező a sok között, de bizonyára nem az utolsó helyen álló. Jelentősége abban van, hogy egyrészt arra az időre esik, amikor a gyermek még leginkább kötve van az otthonhoz és elsősorban a közvetlen környezet hatása alatt áll: az első egy nehány életévre. Másrészt ezek a hatások olyan személyektől jönnek, akik a gyermek érzelmi életében elhatározóan döntő és sokszor végzetes szerepet játszanak: a gyermek szeretetének és gyülöletének első objektumaitól, a szülőktől.


A nevelés lényegében az elvonásnak és adásnak művészete. Megnyírni a gyermek ösztönéletét, gátok közé szorítani korlátlannak érzett önzését, leszoktatni sok kedvteléséről, melyek a felnőttek esztetikájával ellenkeznek, rákényszeríteni a miliőhöz való alkalmazkodásra: ez a nevelés egyik része. Csupa negatívum tehát, csak jogfosztás, a gyermeki mindenhatósági érzés mélységes megsértése, kegyetlen belegázolás a boldog, tudatlanságból fakadó szuverénitásba. Amit ad a nevelés, az sok új megismerés, a dolgok felett való uralkodás megtanulása, azok céljának, rendeltetésének használati módjának megismerése révén. Felfedeztet új öröm és élvezetforrásokat a gyermek számára, melyek kárpótlásúl szolgálnak az elveszettekért, kialakít benne ideálokat, melyek egyidőre ambiciójának célpontja és később karakteralakulásának gerincévé lesznek. Megtanítja a szociális együttélés örömeire, hogy ennek ne csak jogfosztó és korlátozó hatását érezze. Mindezek dacára az a benyomásunk, hogy az ellenszolgáltatás kevesebb annál, amit elveszünk a gyermektől, hogy nem tudunk annyit adni, mennyi felérjen azzal a szuverénitás-érzéssel, melyben a gyermek a nevelés kezdetén élt. S talán minden nevelő tehetségünk dacára sem sikerülne, ha nem tudna a gyermek sok mindent, amit sohasem tanúit, ha nem volna benne előre meg a fejlődésnek mindazon állomása, amelyen keresztül kell haladnia. Mert a gyermek – bármilyen misztikusan hangozzék is – magával hozza a világra őseinek nemcsak testi örökségét, hanem élményeinek, tudásának homályos lenyomatát is. Ez természetesen igen megkönnyíti a nevelés munkáját, anélkül, hogy felmentené azért még mindig számos és súlyos feladata alól.


Egészen különleges helyet foglal el a gyermeknevelés nagy problémái között a gyermeki szekszualitás kérdése. Talán ma már túl vagyunk azon, hogy csodálkozva lehessen kérdezni: „hát ilyen is van?” Az az alapvető munkásság, melyet főképpen Freud, a pszihoanalizis megteremtője, e kérdés körül végzett, elkeseredett ellenkezésen, heves tudományos vitákon keresztül, melyekre jellemző volt, hogy olyan érzelmi akcentussal vívattak, ami személyes kérdések, nem pedig okjevtiv tudományos állítások körül szokásos, eljutott odáig, hogy az érdeklődést a gyermek korai és addig elhanyagolt megnyilvánulásai felé fordította. Egészen különös, hogy a szülők, akiknek oly sürün van alkalmuk gyerekeiket az „illetlenségek”-ről leszoktatni, akiknek sokszor kell a gyermek nemi kívánságát visszaszorítani, mennyire hajlandók ignorálni ezen megnyilvánulások nemi jellegét és makacsul hinni a gyermekek „ártatlanságában.”


Freud professzor alapvető munkája: „Három értekezés a szekszualitás köréből” felvonultatja a gyermeki nemiség jelenségeit a születéstől a pubertásig. E helyen csak azokkal a részekkel kívánunk foglalkozni, melyek a nemi felvilágosítással szorosabban függenek össze.


. A nemi érdeklődés aránylag igen korán kezdetét veszi a gyermeknél. A harmadik életév körül, biológiai jelenségképpen, részben a tisztálkodási müveletek hatása alatt, ingerérzetek támadnak a gyermeki nemi szervekben melyek lát hatólag kellemesek lévén, a gyermeket azok felidézésére, valóságos öntudatlan onaniára késztetik. A gyermeki onaniát, a nemiség eme korai megnyilvánulását a szülők észreveszik és mint „illetlenséget” igyekeznek erélyesen el is fojtani. A szekszuális virágzás ezen első periodusában, mely körülbelül a hatodik életévben záródik le, számos jelenséggel ismerkedik meg a gyermek, meginduló kutatási vágya, kivánsága felfedeztet vele sok mindent, részint saját testén, részint környezetének megfigyelése által. Mindez magyarázatra szorúl, élénken foglalkoztatja fantáziáját s ha kielégítő megoldást másoktól, a felnőttektől nem kap, megalkotja önálló és sokszor groteszk elméleteit, melyekhez később szinte érthetetlen makacssággal ragaszkodik. Az itt felmerülő problémák egyrészt a nemi különbségek körül forognak, másrészt a gyermek keletkezésére vonatkoznak, a nagy kérdésre: „honnan jön a gyerek?” és csak legvégén, hogy milyen szerepe van ebben mindkét nemnek.


A nemi különbségekre elég hamar rájöhetnek a gyermekek. A többiekkel való fürdés, alvás, játék közben bőven nyilik erre alkalom, különösen ha tekintetbe vesszük azt az ártatlan szemérmetlenséget, mely a gyermeknél uralkodik.A kis fiú meglepetéssel veszi tudomásul, hogy a kis leánynál hiányzik a férfi nemi szerv, hiszen ő, magából indulva ki, mindenkit a saját genitalejával ruházott fel. A kis leánynak nincsen s ez csak úgy lehet, hogy volt neki, de valahogyan eltünt onnan. De hogyan? A logikai sorba belekapcsolódik a kis fiú egy kínos élménye: azok a fenyegetések, melyekben az „illetlenség”, a gyermeki onania miatt részesült. A szigorú fenyegetések között a leggyakoribb pedig a penis levágásával, a kasztrációval való fenyegetés. A kasztráció mint valami homályos, de ijesztő elképzelés él a fiúban mindaddig, mig észre nem. veszi a női genitalei és maga előtt véli látni megvalósúlva a rettegett kasztrációt! A kis leánynak hiányzik a penise, mert levágták, mondja neki a bűntudat logikája. A kis leány tehát egy kasztrált fiú. Ime, az egyik infantilis nemi teória. Ennek az u. n. kasztrációs komplexumnak, mint az egész onania – problémának, rendkívüli jelentősége van a gyermek lelki fejlődésében és gerincét képezheti később súlyos ideges állapotoknak. A jelzett folyóiratban W. Reich foglalkozik ezzel a kérdéssel (Die Stellung der Eltem zur kindlichen Onanie) és rámutat egyebek között arra is, hogy miért oly heves és szélsőséges a szülők állásfoglalása ezen a ponton. Ők maguk is gyermekek voltak, maguk is átélték ugyanezen érzéseket, szenvedték a tilalmakat, csak megismétlik azt a gyermekeken, aminek passzív szereplői voltak egykor. Azt várná az ember, hogy a személyes élmény megértővé, türelmesebbé teszi a szülőket. Nem mert az élményből csak a tilalom marad meg a tudatban, maga az onania-aktus kiszorul onnan.


A nemek közötti különbség felfedezése még távolról sem vezet a gyermeknél a nemi probléma megoldásához, még kevésbé a születés kérdésének tisztázásához. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen vannak még ma Uj-Guineában szigetlakó törzsek, ahol a nemi aktusnak a megtermékenyítésben s ennélfogva a gyermek létrejöttében semmi jelentőséget nem tulajdonítanak. (Malinowski: Mutterrechtliche Familie u. Oedipuskomplex. Eine ethnologisch-psychoanalytische Studie.) Van azonkívül még egy természetes akadálya a megismerésnek: az, hogy a női genitale lényeges részei nem a test felszínén, hanem a testben foglalnak helyet, amiről természetesen a gyermeknek, még a leánygyermeknek sem lehet fogalma. (Hitschmann: Eine natürliche Schwierigkeit d. AufklĂärung.) A gyermek származásának kérdése, ami egyben a nemi felvilágosításnak is ugrópontja, igen korán felmerül a gyermeknél. Kérdezösködésére meg is kapja a felnőtteknél a választ: a gólya hozza a gyereket. A gólya-mese, változatos formában, a vélt megoldása az összes kérdéseknek, de az a sajátos lelki változás, mely a kielégítetlen kíváncsiság és később a megcsalatottság érzése által a gyermeknél beáll, mutatja milyen céltalan, sőt káros a tényeknek megfelő felvilágosítás elmulasztása. Jellemzően írja le Zulliger az említett folyóiratban, hogyan reagálnak fiatal fiúk a gólyamesére (Eltern, Schule und sexuelle AufklĂärung). Az iskolában erkölcsi oktatás folyik, melynek során az igaz mondásról, mint ideális célkitüzésről van szó. Felrepül két újj: „Tanító úr, szabad a felnőtteknek hazudni?” „Kiknek?” „A nagyoknak a szülőknek a tanítóknak”. „Hát mit hazudtak nektek?” Erre a gyermekek gúnyosan: „A húsvéti nyúlról, a karácsonyi angyalkáról a gólyáról” s egy másik hang: „A nagyok tanítottak meg hazudni. Ha ők olyan bután becsapnak minket a gólyával, akkor igazunk van, amikor mi is hazudunk nekik és becsapjuk őket, amikor csak lehet.” Ennél jellemzőbb kritikája nem lehet az egész szülői ál-szeméremnek és tehetetlenségnek, melyet a gyermek felvilágosítása körül tanusítanak.


Hogyan és mikor történjen a felvilágosítás, ki végezze azt? Erre a kérdésre számos szerző válaszol. Schneider, a folyóirat egyik szerkesztője bájos kis felvilágosítási történetet közöl, mely hat és féléves kis leánynál folyt le, aki ideges zavarai miatt vitt a a szerzőhöz az anyja. (Zur Sexualforschung des Kindes.) Egy másik therapiás felvilágosítást olvastunk Grabentöl. (Zeugung, Geburt in der Vorstellung des Kindes.) Ezek egyben jellemző képet nyujtanak a gyermeki szekszuális kutatásról és annak eredményeiről. Ezek szerint a gyermek származik: 1., a jóistentől, 2., a gólyától, a tóból stb. és végül az anyától. A születés módja a gyermeki elképzelésben: a köldökön, a mellen, keresztcsont tájékán, a végbélen keresztül és végül a vaginán. A megtermékenyítés első felfogása hermaphroditikus, vagyis a nő önmagát termékenyíti meg: eszik valamit és abból lesz a gyerek. Ez körülbelül azonos a táplálkozás fiziológiai folyamatával, mindkét esetben a végtermékek a végbélen keresztül távoznak. Az infantilis nemi teoriák ezzel még nem merültek ki, de igen változatos formákban lényegében a fentieket fejezik ki.


A gyermeki nemi kutatásnak azonban egy idő múlva vége szakad, aminek több oka van. Hiányoznak egyrészt a szükséges ismeretek, melyek kielégítő megoldásokhoz vezethetnének. Másrészt észre veszi a gyermek, hogy érdeklődése tiltott területre tévedt, melytől a bűntudat és félelem eltéríti. A tényleges megoldás pedig sokszor ellenkezik a gyermek vágyaival. Ezért elhagyja ezeket a veszélyes területeket, a gólya-mesével fedezi magát, amint erre Landauer (Die Zurückweisung der AufklĂärung durch das Kind) mutat reá, a gyermek néha érthetetlenül ragaszkodik teoriáihoz és energikusan visszautasítja a tényeknek megfelelő felvilágosítást.


A felvilágosítás időpontját és módját illetőleg a felfogások meglehetősen egyeznek. Amikor a gyermek kérdez, felelni kell neki. A válasznak a kérdés méreteihez kell alkalmazkodnia, ne legyen kevesebb, nehogy az eltitkolás gyanúját ébressze, de több se legyen, mert ez leköti a gyermek kutató kedvét. Természetes, hogy a válasz a tényeket kell tartalmazza. A felvilágosításnak tehát idejekorán, kielégítően és tárgyszerűen kell történnie.


Ki végezze a felvilágosítás munkáját? Egészen természetes, hogy ez elsősorban a szülők feladata. Nemcsak azért, mert ők állanak legközelebb a gyermekhez és a felvilágosításnak minden odiuma reájuk hárul, hanem mert éppen abban a korban van csaknem kizárólagos befolyásuk a gyermekre, amikor a felvilágosításnak történnie kell. Emiitettük, hogy a felvilágosításnak idejekorán kell történnie s ez néha nagyon is korai életévet jelent, kétségtelenül akkor megy a legkönnyebben, amikor még más külső befolyások és a gyermek saját téves elméletei nem rögzöttek meg túlságosan benne. A felvilágosítás közvetlen befolyása sokkal egyénibb, semhogy pontos utasítás e téren adható volna. Célszerű a gyermek kérdésére kérdéssel felelni: „Hogy képzeled te el?” A gyermek ugyanis igen gyakran többet tud, mint amennyit tudni vél s akkor a felnőtt feladata az, hogy rendezze és összekösse a meglevő tapasztalat-anyagot. Ha a szülő nem hajlandó vagy nem képes a felvilágosítást elvégezni, akkor jön a tanító szerepe, a felvilágosításnak azonban mindenképpen egyéninek kell lennie. A tömeg felvilágosítás teljesen értéktelen, mert nem számol a különböző érettségi fokokkal, a gyermekek egyéniségével, érzelmi és értelmi megközelíthetőségével. A középiskolában végzett felvilágosítás jórészt elkésettnek tekinthető, nem szolgálja már azt a célt, amit a gyermekkori. Igazán értéke csak akkor van, ha egyben szakszerű, analitikus módon korrigálja a tudattalanná vált gyermekkori anyagot. Természetes azonban, hogy még ebben a korban is hasznos, mert a serdülő gyermek tudatos konfliktusait elintézheti és ismeret hézagait pótolja.


Mi a célja és értéke a felvilágosításnak? E gyakorlati kérdés jelentőségét akkor érthetjük meg, ha ismerjük az elmaradt felvilágosítás hatásait. Ha tudjuk, hogy már a kis gyermekben milyen zavarokat okozhat, gátolja szellemi fejlődésének szabadságát, jellemére félreismerhetetlen hatással van és a szülőkhöz való viszonyát is befolyásolja. Külön lapra tartozik, hogy a későbbi élet komoly idegességei ezeken a gyermekkorban lefektetett alapkőveken épülnek fel. A felvilágosításnak tehát az a jelentősége, hogy számos zavaró elemet kapcsol ki a gyermek amúgy is eléggé igénybe vett lelki életéből. Ugyan akkor, amikor megadjuk a felvilágosításnak az őt megillető helyet a gyermeknevelésben, nem szabad csodát várni tőle, panaceát látni benne. Természetesen csak egy elem a nevelés számos más eleme között. S a felvilágosításnak is csak akkor van meg a kivánt eredménye, ha az a miliő, amelyben a gyermek minden hozzáadás nélkül, mondhatni a levegőn keresztül nevelődik, harmóniában van azzal a tendenciával, ami a felvilágosításnak is rejtett értelme: hogy az őszinteség, nyíltság, természetesség az emberi együttélés tisztaságának egyik leglényegesebb része. (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére | |